Ma délután, a váli temetőben elhangzott szavak, melyekkel a Vajda János Gimnázium tantestülete vett végső búcsút Körmendi Gyula tanár úrtól.   

"Kedves Gyuszi, összetörten és tanácstalanul állunk a hír előtt, hogy elmentél. „Látjátok feleim, egyszerre meghalt/és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt./Ismertük őt….De nincs már./Akár a föld./Jaj, összedőlt a kincstár…”. Nem lehet mit mondani, mert a szó kevés, és közhelyeket nem szívesen mond az ember, Te nevetnél legjobban rajtuk. És nem lehet mit mondani, mert életünk része voltál, nagyon fiatalon mentél el. Szerettük volna, ha még évekig bejössz hozzánk a tanáriba, megnézed, hogy mindenki rendben van-e, humora-szíve a helyén, akkor mehet tovább az élet, lehet tanítani, nevelni. Mert ez az élet egyik legnagyobb értelme, diákokat nevelni és oktatni, magokat elvetni, melyek kihajtanak. Egy végigdolgozott életen át ezt tetted, hitted, hogy nevelned, oktatnod kell. Kegyelmi állapot jól végezni a munkánkat, és neked megadatott ez a kegyelem. Jó volt látni, hogy van ember, aki tud örülni annak, amije van, a hálás tanítványoknak éppúgy, mint a Főtanácsosi címnek, melyet a megyétől kaptál meg, elismerésül.

Ez volt a legfontosabb benned, a kerekség, ahogy mindenben kerek egészet alkottál, szakmában, hobbikban, magánéletben egyaránt. Büszkén ismerted el, hogy családodért, gyerekeidért végigdolgoztad a nyarakat is. Csillogó szemekkel beszéltél két fiúgyermekedről.”Jó gyerekek” - szoktad mondogatni. Irigylésre méltó volt a munkabírásod.
Komoly, tartásos férfiembernek ismert mindenki. Az iskola nagy öregjei mellett az iskolaalapítók között tartunk számon. Ahhoz a generációhoz tartoztál, akiknek köszönhetően a Vajda a térség legjobb iskolái közé emelkedett. Édesapád nagy álma volt, hogy fehér köpenyes ember legyen a fiából, és Te azzá lettél. Elképzelhetetlen volt számunkra, hogy a fogason ne lógjon ott a fehér köpenyed. Ahogy bejöttél az iskolába, belebújtál ebbe a köpenybe, és egyúttal belebújtál a TANÁR ÚR szerepébe is. Tekintélyt parancsoltál, ahogy percre pontosan megjelentél az óráidon, fehér köpenyedben a kísérletező vödörrel egyetemben (még 60 éves korodban is felcipelted a vödröt a második emeletre, ha nem tudtál bemenni a kémia terembe), ahogy fegyelmeztél a folyosókon, ahogy a kirándulásokat és a Vajda-túrákat megszervezted. A gyermeki butaság megbocsátható volt a szemedben, de a tiszteletlenséget nem tűrted. A magát az iskola kemény magjának tartó ifjúság is képes volt vigyázzba vágni magát előtted.
Követelek tőled, mert tisztellek, ezt szoktad mondani.Remek osztályközösségek formálódtak a kezed alatt. Tisztában voltál azzal, többször beszélgettünk erről, hogy a tanári munka eredménye az érettségin csak részben igazolódik vissza, akkor dolgozunk jól - ez volt a hitvallásod - ha tanítványainkból jó tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász lesz, ha jó szülőkké és becsületes emberekké válnak.
Egykori tanítványokból pedagógus kollégává lett tanárnők gondolataiból idézek: „Diákkorunkban féltük következetes szigorát,de szerettük is érte. Tiszteltük őt pontosságáért, tiszteltük tudását. Követelt tőlünk,mert szeretett bennünket. Kollégaként is megmaradt mindez és kiegészült sok minden mással:a kezdő tanárt jóindulattal irányító, segítő,emberséges emberrel,kitűnő humorával, a hivatását példamutatóan ellátó tanárral”.
„Ő valódi, hivatását tisztelő, feladatát komolyan vevő ember volt. TANÍTOTT és NEVELT az órákon, szülőként vigyázott ránk és gondoskodott rólunk az osztálykirándulásokon. Mindig ÉRTÉKET ÉS MÉRTÉKET ADOTT. Mindezt a legőszintébb természetességgel tette az órákon és az órán kívüli foglalkozásokon egyaránt. Nem alakoskodott, önmagát adta. A beton-kemény, következetes, erős és kitartó, megoldhatatlan feladatot nem ismerő tanárt, és ugyanakkor a nevető szájszegletű, és huncutul szűkre húzott szemű embert. Akár tanított valakit, akár nem, rá biztosan minden Vajdás emlékszik. Mert egyéniség volt. Olyan tanár egyéniség, amilyenből manapság már csak nagyon kevés van a pályán. Tanított és számon kért, ezzel valóban gyarapította tanítványait. Tanári szemlélete a „Követelek tőled, mert becsüllek.” gondolatán alapult. Jó pár év tanári munka után jöttem rá, hogy mennyi mindent csinálok a Tőle akarva-akaratlanul ellesett minta alapján. Szakmailag „Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága…”, és erősödtem fává magam is. De nem csak én köszönhetek különösen sokat Neki, hanem mindazok a volt tanítványai, fizika, kémia szakos tanárok, orvosok, és mérnökök, akik általa válhattak azzá, ami a szívük vágya volt. No és persze azok is, akik nem a fizikát és a kémiát tanulták meg tőle magas fokon, hanem a többit, az EMBERT”-így búcsúzik Ladányiné Báder Ildikó az ő egyetlen osztályfőnökétől.
Emlékezzünk hát a komoly tekintetű KÖRMENDI TANÁR ÚR-ra , csupa nagybetűvel, de a huncutszemű, hamiskás mosolyú Gyuszira, aki a szakácsunk is volt éveken át, kézről-kézre adtuk a pörkölt és a halászlé receptjeit, de úgy, ahogyan ő tudta elkészíteni ezeket az ’étkeket”-ő nevezte így-soha senkinek nem sikerült. Tanári összejöveteleink lelke volt”nótáskönyvével” együtt.
Kedves Gyuszi, nagyon hiányzol közülünk. Nyugodj békében.
A Vajda János Gimnázium tanárai nevében elmondott búcsúztatómat egy Kányádi Sándor verssel zárom:
Sárga kankalin
Fekete pohárban
sárga kankalin.
Sokasodnak
a halottaim.
Anyám volt az első
sárga kankalin.
Gyűlnek, egyre gyűlnek
a halottaim. -
Nem fér a pohárba
már a kankalin."

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.