Walt Whitman: Ó kapitány! Kapitányom!

 

Ó Kapitány! Kapitányom!

 

Ó kapitány! Kapitányom! A félelmes útnak vége,

Hajónk nyerte a nagy csatát, uram eljött a béke.

Közel a parthoz harangok szólnak, a kikötő népe ünnepel,

Csillogó szemek figyelik hajónk, ahogy komoran úszik el,

    De Ó jaj! Ó jaj! Ó jaj!

    Vörös vércsepp koppan,

    S a kapitány a fedélzeten

    Vérbe fagyva, holtan.

 

Kapitány! Ó kapitányom! a harang érted kondul,

Kelj fel – hiszen zászló leng – a néped érted tódul,

Harsogó kürtöknek, szalagos csokroknak ki tud ellenállni,

Téged hív a hullámzó tömeg, a hőst akarják látni.

    Kapitányom! drága atyám!

    Karom fejed alá fontan,

    Mily szörnyű álom látni téged

    Vérbe fagyva, holtan.

 

De a kapitány nem válaszol, ajka néma bágyadt

Nem érzi már tartó karom, arca békés, sápadt,

Hajónk kiköt, horgony csörren, az útnak most már vége,

A győztes hajó elérte célját, s visszatért a révbe.

    Örvendjetek, zsibongjatok!

    Én nem mozdulok onnan!

    Hol a kapitányom fekszik,

    Vérbe fagyva, holtan.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása