A Kővári Attila festmények színei mellett azért is el kellett készítenem ezt a őszi, napfényes reggelen készült képet, mert ez a szobákon keresztülvetülő napfény árnyék a rolóréseken, ez a szülői háztól fogva maga marad az "otthon".

Az alkotások, sokkal több műtárgy mint ami itt látszik, a Batthyány-kastély díszterméből kerültek hozzám október elején. A föstő őszi szünetben tudott érte jönni. A Körbefestett Bicske című tárlat - ezt Attilával együtt találtuk ki, május 15-én nyílott a Bicskei Napokon és egy hónapja kellett a hely, ezért lazán bevállaltam a felvigyázást.  

Teremőr voltam saját lakásomban. 

A művész Bicske előtti tárlata a Debreceni Nagytemplomban nyílott meg KALI YUGA címmel.                    

A látogatókat Bicskén köszöntötte Vásárhelyi János. Gitároztak: Gerdenics Bence és Goldsmann Balázs. A Ponyvaregény zenéjét adták elő. Alig két hét múlva lesz féléve. Az idő nem szórakozik. 

A hozzám legközelebb eső mű Kővári Kamilla alkotása. Ott távol a legnagyobb itt maradhatott nekem és egy fotómon nem látszó is, ami a Póctető kilátópontjáról ábrázol olajfüzes zöld dombhajlatokat, hogy még az olajfűz illatát is érezni vélem.

A képek markáns karakterek. Attila képeiben nagy a béke. Egész jó volt, hogy pár hétre tábort ütöttek minálunk. Egy kedves barátom Mérges községben él a Béke téren. Így értsétek a kontrasztot.

Az egyik nagy felületű képen az Erőmű-tó fölötti hegytető, háttérben a tó, a zsilip, a hegytetőn pipacsmező, benne csinos és rokonszenves nő.  

Van egy katolikus temetőben készült festmény a Galagonyás felé fordulva, édesapám sírja mellett állva. A sírkövek között például Jani bácsié, apukám első unokatestvéréé, szomszédjáé és padtársáé látszik jól. Amikor én 72 tájban még nem tudtam kimondani, hogy karácsonyfa, karincsafát mondtam. Húsvétkor is, mert természetesen mint a legtöbb gyerek, Húsvét előtt is megkérdezte, a Nyúl hoz e karácsonyfát vagy nem.  Ezért Jani bácsi attól kezdve Karincsának szólított. És kaptam tőle egy műanyag, nagy kamiont, ami a kaména elnevezést kapta.            

Amúgy már-már műteremlakásban éreztem magam e művektől, ezt az érzést semmivel sem lehetett volna máshogy elérni. A "véletlennek" köszönhettem. Mint annyi mindent. Már-már ezt a remekművet mondogattam, de végig, és erről aztán végleg eszembe jutott, hogy talán irány a pékség, amiért nem is kell elmenni a Rue Monsieur le Prince sarkáig.

Jó nekünk a Szél utca.  Rue le Vent. 

A Boulevard St Michel s a Rue
Cujas sarkán egy kissé lejt a járda.
Nem hagytalak el gyönyörű
vad ifjuságom, hangod mintha tárna
visszhangzana, szivemben szól ma még.
A Rue Monsieur le Prince sarkán lakott a pék.

S balról, a park nagy fái közt
az egyik úgy sárgált az égre, mintha
előre látná már az őszt.
Szabadság, hosszucombu drága nimfa,
aranyló alkonyatba öltözött,
bujkálsz-e még a fátylas fák között?

Mint hadsereg vonult a nyár,
port vert az úton és dobolva izzadt,
hűs pára szállt utána már
s kétoldalt szerteszét lengett az illat.
Délben még nyár volt s délután esős
homlokkal vendégségbe jött az édes ősz.

Úgy éltem akkor, mint gyerek,
kedvemre, s úgy is, mint tudóskodó
öreg, ki tudja már: a föld kerek.
Zöld voltam még s szakállam mint a hó.
Sétáltam és kinek volt gondja rá?
Később leszálltam én a forró föld alá.

Hol vagytok ó, felzengő állomások:
CHÂTELET-CITÉ-ST MICHEL-ODÉON!
s DENFERT-ROCHEREAU – úgy hangzol mint egy átok.
Térkép virágzott foltos nagy falon:
Hol vagytok ó! – kiáltok. Hallgatózom.
És zúgni kezd a testszag és az ózon.

S az éjszakák! az éji vándorút
a végekről a Quartier felé!
Páris felett a furcsán elborult
hajnal mégegyszer felszürkéllik-é
mikor a versírástól részegen
és félig alva már aludni vetkezem?

Ó, visszatérni, tűnő életem
nehéz sodrából lesz-e még erőm?
A lent bűzölgő olcsó étterem
macskája párzott fönt a háztetőn.
Hogy nyávogott! Mégegyszer hallom-é?
Akkor tanultam meg, hogy hajdanán milyen
ricsajban úszhatott a hold alatt Noé.