Mintha az időjárás is a magyar oktatást siratná február 13-án délelőtt...

 De a Kossuth tér felé igyekvőknek ez nem szegi kedvét, felemelt fejjel várják a vonatot, metrót, villamost. Jó érezni azt az összefogást, amelyet már hetek óta éreznek a pedagógusok, egyre többen csatlakoznak a miskolci iskola nyílt leveléhez, eleinte iskolák, magánszemélyek, aztán egyre több és több szülő, más szervezetek, a társadalom közalkalmazotti rétege. És nemcsak.

Erdélyben tüntettem utoljára. A magyar oktatásért, egyetemért. Akkor azt hittem, ezt az élményt már soha többször és sehol máshol nem fogom átélni, csak ott és akkor. 

Több mint két évtized után ugyanazt éltem át ma a Kossuth téren. Azt, hogy sokan vagyunk, erősek vagyunk, és mind ugyanazt akarjuk. Eshet az eső szakadatlanul, jöhet bármi, megéreztük a több tízezres tömegben való „Együtt” -lét erejét, a szavak  és a közös ügy  erejét. 

Sándor Mária arra kér beszédében, hogy a végén, a Szózat eléneklése  után, a rendezvény hivatalos befejezésekor öt percig maradjuk együtt, néma csendben.

Ezt tettük. A pillanat varázsa megismételhetetlen. A tömeg, amelyik addig éljenez, nevet, tapsol, hujjogat, most elhallgat. Egyszerre. Csak az esőcseppek koppanása a tehertől roskadozó esernyőkön. És a könnyeink. Öt perc után felharsan a Rabszolgák kórusa  a  Nabuccoból. 

Nincs tülekedés sem a metrónál, sem a villamosoknál, pedig a mindennapi közlekedő tömeg többszöröse vagyunk. Csendben,  türelmesen vár mindenki. Nem számít, hogy mikorra ér haza, mert itt és most mindenki Otthon volt, közösségben volt, azt érezhette, hogy „testvérei(m) vannak, számos milliók”. 

Lassan az eső is eláll.

Márkó Szidónia