Írás a porban

Címkék: irodalom lakatosistván

2016.04.10. 15:20

Lakatos István, Kossuth-díjas költő, 1956-os tevékenysége miatt börtönbüntetést kapott férfi 1927. április 26-án született Bicskén, a Thököly utcában. 2002. májusában, 75 évesen hunyt el Budapesten. Bicskén nem őrzi emlékét se kőtábla, se kopjafa, a könyvtári dokumentáció áll helyt a maga módján e hiányosságért. A Költészet Napján 2016-ban álljon itt a két éve már közreadott emlékezés Krajczár Gyula újságíró tollából. 

 

Az embereket általában nem érdekli az irodalom, de azért Bicske történetében egy-két ember mindig igyekezett számon tartani faluja-városa irodalmi jelentőségű eseményeit, személyiségeit.

lakatosisti.jpg

Tudjuk, kinél és hol időzött Csokonai, Vörösmarty, hol született és gyerekeskedett Forgács Antal, hol tanított Kerecsendi Kiss Márton. És itt nagyjából abba is marad az emlékezetünk. Pedig még én is tudok apróságokat visszaidézni.

Kiss Irénke néni, aki nem mellesleg az említett Kerecsendi Kiss Márton sógornője is volt, mesélte társaságban, s bennem, az ott lődörgő kisgyerekben megmaradt, hogy fiatalon sokat teniszeztek, s a később jelentős költővé vált Benjámin László labdaszedő gyerek volt. Próbáltam egy kicsit utánanézni, de csak annyit tudtam megerősíteni, hogy volt bicskei kötődése. Egy Bertha Bulcsúnak adott hosszú életútinterjújában, amely könyvben is megjelent, s a Petőfi Irodalmi Múzeum iratanyagaként az interneten is megtalálható, elmondja, hogy itt volt a családnak egy háza, ahol sokszor a nyarat töltötte.

lakatos cv.jpg

Innentől nem sokat tudok, de lehet, hogy van, aki igen. Egy biztos, hogy volt egy bizonyos Benjámin-ház az Arany János és a mai Prohászka Ottokár utca sarkán. Ez megtalálható Kurusa László Bicskei üdvözlettel című könyvének 24. oldalán, a 30. számú képeslapon. Nagyon szép ház volt. A kísérőszöveg szerint Dr. Benjámin Olivér volt rendőrfőkapitányról kapta a nevét. Valakitől azt hallottam, hogy Benjámin Olivér ügyvéd volt (persze nem biztos, hogy a két Olivér ugyanaz a személy), s elvitték Auschwitzba. Mindenesetre a zsidó temetőben lévő emlékoszlopon nem szerepel a neve.

szenvedélyképei.jpg

De igazából nem Benjámin Lászlóról akarok beszélni, hanem a mindezideig legjelentősebb Bicskén született költőről, Lakatos Istvánról. Szintén egy régi beszélgetésfoszlánnyal tudom kezdeni. Az egyik szereplő az édesapám volt, a másik Rónay László (a fiatalabbaknak: jelentős irodalomtörténész, aki egy ideig Bicskén tanított, többek között engem is). A bicskei irodalmi és történelmi emlékekről beszélgettek, hogy kivel mit lehet és érdemes kezdeni, s akkor Rónay azt mondta: - Miért nem a Lakatos Pistával foglalkoztok, ő legalább tényleg nagyon jó költő.

Nem rég itt járt Bicskén Czigány György költő (az idősebbek ismerik a rádióból is: Ki nyer ma?), ő volt a műsorvezető a bicskei rokonsággal bíró Szentpéteri Csilla triójának hangversenyén, s ő is felidézte Lakatost, mint a város jelentékeny szülöttjét. (Még Vámosi Jánost emlegette, aki szintén megérne egy misét, csak az én érdeklődési területemen kívül esik.)

írásaporban.jpg

Viszont apu a nemrégiben kezembe nyomott egy viseltes régi folyóiratot, a Jelenkor 1987. áprilisi számát, amely hosszú írást közöl Lakatossal Elvesztett otthonok címmel (Kabdebó Lóránt készítette, aki a költő monográfusa is). Ebben a költő azokat a helyeket, lakásokat, házakat veszi számba, ahol lakott. Ennek megfelelően beszél három bicskei házról is. Lakatos 1927 áprilisában született a Thököly utca 6-ban. Ma ott egy olyan ház áll, amely nyilvánvalóan később épült. De ennél nagyobb nehézségek is jönnek, mert ötéves korában házat béreltek a főtér sarkán. Innentől az tud csak tájékozódni Lakatos szövege alapján, aki tudja, hol állt a Takarékpénztár épülete.

Ugyanis a bérelt ház szemben volt ezzel. Ennek pedig az a jelentősége, hogy újabb öt év múlva az apja lett a Takarékpénztár igazgatója, s akkor átköltöztek ebbe az épületbe, egy ötszobás szolgálati lakásba. A Kurusa-féle könyvben van egy kép a Takarékpénztárról, egy nagyon hosszú, földszintes épület (120. kép a 70. oldalon). Olyan hosszú, hogy éppen csak ráfér a képre, s a környezetéből így semmi sem látható. De biztos lesznek, akik tudják.

A szolgálati lakásnak egyébként van egy további jelentősége, nevezetesen, hogy Lakatos visszaemlékezése szerint ebben volt Tolbuhin marsall főhadiszállása, miközben a család is ott élt. A költőnek van néhány kedélyes mondata erről az együttélésről, bár akkor ő már Budapesten lakott.

Én gyerekkoromból egy olyan mesére emlékszem, nem tudom megnevezni a forrást, hogy a marsall a mai Prohászka utcában szállt meg, ezért is hívták sokáig Tolbuhin utcának, amelynek a kezdete rafináltan még utal is az utca eredeti nevére: az ugyanis Tót utca volt, amely ma sem lenne rossz utcanév.

Lakatos egyébként az Újhold folyóirat köréhez tartozott (Lengyel Balázs, Mándy Iván, Pilinszky János, Rába György, Somlyó György, Nemes Nagy Ágnes, stb.). 1949-ben jelent meg első kötete (A Pokol tornácán és egyéb kisebb költemények), s ugyanebben az évben Baumgarten-díjat kapott. (Érdekes, hogy ebben az évben adták ki utoljára a Baumgarten-díjat, s ebben az évben kapta meg Benjámin László is.) Hogy polgári szempontból nem kedveztek neki az idők, azt az is jelzi, hogy következő könyvére (Egy szenvedély képei) 1972-ig kellett várni.

szipka.jpg

(Nem így a „munkásköltő” Benjámin, akinek két kötete is megjelent a zord időkben, s jutott emiatt később súlyos lelkiismereti válságba.)

Lakatos 1954-ben alapítója volt a Bessenyei Körnek, majd 1955-ben aktívan vett részt a bizonyos értelemben ebből kinőtt Petőfi Kör, később, 1956-57-ben pedig az Írószövetség munkájában, amiért börtönnel jutalmazták.

1959-ben szabadult, s sokáig „névtelen” kiadói munkákból és fordításból élt.

Fordítói tevékenysége rendkívüli, Horatiust, Vergiliust, Ariostót fordított, valamint hosszú részeket Mahábháratából és a Rámájanából. Fordítói életművéért később megkapta a Művészeti Alap Irodalmi Díját. 1972-től egyre inkább visszatért az irodalmi nyilvánosságba. 1995-ben Kossuth-díjat kapott. 2002-ben halt meg.

laki.jpg

Azt gondolom, valamit tenni kéne, hogy a bicskeiek megismerjék Lakatost, vagy legalább tudjanak róla. Most pufogtathatnék itt emléktáblát, szobrot, utcanevet, versmondó versenyt, de minden elhamarkodott lenne (bár tudom, hogy így megy). Én mindenesetre gondolkodom rajta, s egyelőre az sem lenne kevés, ha nem lennék egyedül. (S talán Benjámint se kellene elfelejteni.)

PS.

Még idekörmölöm Lakatos Atrium mortis című versét azoknak, akik nem ismerik, bizonyítandó, hogy nem beszélek a vakvilágba. Nem is tudjuk, mekkora szerencsénk van.

 

Az emberélet útjának felén

az a vadon mögöttem tövig égett –

Láttam vetülni árnyát feketén

a könyörtelen beteljesülésnek.

Valahová vezettek lábnyomok;

egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb –

Ez adatott,

e múlás nélküli idő, e csorba

látóhatár, e könnytelen homok.

Micsoda szerelem fúlt itt a porba!

--- Mentem tovább,

sikoltó pusztaságon át,

hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva,

s nem vár a vándor többé változást.

Ekkor, ahol újabb kör tűzterében

a táj fényt kap s az üldözött egész

megélt sorsával ismét szembenéz,

sötét kapu magasodott elébem:

„Ki itt belépsz…”

Beléptem.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása