Ennek a mellbevágó interjús dolgozatnak a a közzétételét kérték, aminek természetesen nem lehet ellentmondani.  

"A lelki egészség védelmében és jegyében, és az egyenlő bánásmódhoz való jog értelmében születtek. Ők így emlékeznek."

Tisztelt Bicskeiek!

Az FMISZI bicskei ápoló – gondozó otthon (pszichiátriai betegek és értelmi fogyatékkal élők) lakói közül néhányan, az „1956-os Forradalom és Szabadságharc” 60. évfordulója alkalmából „tollba” mondták személyesen megélt és mélységesen átérzett élményeiket, tapasztalataikat.

Szeretném ezt továbbadni. Célom, hogy felhívjam a figyelmet arra, hogy a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat alkotó személyek is rendelkeznek értékteremtő és - megőrző emlékekkel, véleményekkel, mellyel reményeim szerint hozzájárul(hat)nak ahhoz, hogy 1956 bátor történései, hősei ne merüljenek feledésbe.

Az alábbi interjúk, egy tematikus foglalkozás produktumai, melyek a lelki egészség védelmében és jegyében, és az egyenlő bánásmódhoz való jog értelmében születtek. Ők így emlékeznek. Miért is lenne rá okunk, hogy ne higgyünk nekik…? (Még akkor is, ha esetenként úgy véljük, hogy a hosszú idő távlatában, az emlékek háborús eseményekkel színezettek.)

LAKÓINK MESÉLTÉK

Emlékeim 1956-ról

„Kitört a forradalom, ezt a rádióból tudtuk meg. Akkor 14 éves voltam és Somogyváron éltem

egy intézetben. Ott nem voltak harcok. A műszaki egyetemisták indították el Budapesten.

Féltek az emberek Somogyváron is. A szüleim Budapesten, a XIV. kerületben laktak, a

lakásuk ablakait kilőtték. Akkor mesélték el nekem, amikor Karácsonyra hazavittek. 8

hónapig csak a konyhát és a kamrát lehetett használni, mert a két szobát úgy szétlőtték. Arra

is emlékszem, hogy nagyon nehezen lehetett akkor élelmiszerhez és ruhához hozzájutni. Nagy

szegénység volt.”

„2 éves voltam akkor és Felsőmándon éltem. Egyszer jöttek az ÁVO-sok és a keresztapámat

keresték. A Lajos nagybátyám mondta, hogy jól elbújtatták. Később megtudtam, hogy

disszidált. Svájcból sajnos már csak a hamvai kerültek haza.

Akkor élt és uralkodott Rákosi, aki egy nagyon kegyetlen ember volt. Sok embert

kivégeztetett, köztük papokat is.”

„4 éves voltam akkor és Székesfehérváron éltem. Azt beszélték az emberek, hogy

lövöldöznek a városban és menjen mindenki tüntetni. A szüleim is mentek. Egy nap a szálló

elé beállt egy tank és sok szovjet katona. Felszólították a népet, hogy menjenek haza, de a nép

nem mozdult csak kiabálták, hogy - ruszkik haza, ruszkik haza!- Majd közéjük lőttek. Az

emberek pedig csak szabadságot, önállóságot és demokráciát akartak.”

„Anyukám mesélte, hogy Sztálin katonái megtámadták az újvárosiakat. Egy ideig úgy is

hívták a várost, hogy Sztálinváros. A szovjet katonák sok lányt és fiatalasszonyt

megerőszakoltak.”

„5 éves voltam és Vértesacsán éltem. A házunk mögött egy nagy tisztáson rengeteg katona

tanyázott hetekig. Járták a házakat és kéregettek. Apám is sok bort adott nekik, mert az volt

neki. Sok orosz szót akkor tanultam meg. Éjjel nagyon hangoskodtak, mi nagyon féltünk,

sokat sírtunk a testvéreimmel.”

„Már fiatal felnőtt voltam akkor, és a családdal Felsősomlyón éltünk egy gyönyörű tanyán. 1

fiú és 5 lány testvérem volt. Arra emlékszem, hogy amikor jöttek a ruszki katonák, a

lányoknak el kellett bújni egy pincében és sok kabáttal letakartak minket. Így is megtaláltak

bennünket, de szerencsére nem bántottak senkit, mert két testvérem a Magda és az Erzsi

nagyon-nagyon sírtak és könyörögtek nekik, hogy ne bántsanak bennünket.”

„Arra emlékszem, hogy Nagykállóba mentem akkor a gimnáziumba és a könyvesbolt kirakata

szét volt lőve, és a könyvek szanaszét hevertek az utcán. Ott már harcot nem láttam, de hosszú

ideig nem kellett iskolába menni.”

„1956-ban 11 éves voltam és Hídvégen éltem. Véleményem: akik akkor gazemberek voltak,

azok a Kádár rendszer után is azok maradtak. Egy személyre különösen emlékszem, aki több

embert elvitetett a börtönbe. Október végén megnyíltak a börtönajtók, akkor bezzeg megijedt

és bocsánatkérő leveleket irkált. Ez az ember soha nem dolgozott, de mindenhol a nyolc

osztály iskolázottságával vezető volt. Természetesen elvhű párttag volt, így mindent lehetett

neki. Jó hírszerző, besúgó volt. Az embereket örökös félelemben tartotta. Sajnos, ezeken az

embereken, vagy azokon akik ebben a szellemiségben nevelkedtek ez ma is érezhető.”

„Nagyanyám mesélte, hogy amikor jöttek a gépfegyveres orosz katonák, egyre csak azt

hajtogatták, hogy - „barisnya, barisnya” –

Mire nagyanyám a lábára mutatott és azt mondta: - honnan a fenéből adjak, mikor csak ez az

egy rongyos harisnyám van?!

Később tudta meg, hogy ez lányt jelent, és hogy a húgát akarták…”

Szíves figyelmüket megköszönve, tisztelettel:

Keilbach Józsefné

egészségfejlesztő - pedagógus

Kelt: Vértesboglár, 2016. október

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.