Sokan és szívesen jártak hajdan bicskei fiúk és férfiak az egykori könyvesbolt melletti üzletébe hajat igazítani és borotváltatni magukat. Unoka, apa, nagyapa gyakran együtt érkeztek. A tükör előtt halkan szólt a Sokol (?) rádió. Feri bácsit rosszkedvűnek látni nem igen lehetett. Legfeljebb mérgesnek. Örömmel végezte a munkáját, tisztességes ember volt, kedvelték őt a felnőttek. A gyerekkel is szívesen beszélgetett, kérdezte őket, mit hogyan látnak. Különösen szerette a vicceket hallgatni - kevés volt olyan, amit nem hallott - és mondani is. Kezében természetesen a pamaccsal, ollóval, beretvával vagy más eszközzel, fehér, begombolt köpenyben. Mindenről megvolt véleménye, de kérdezett is, mert kíváncsi volt máséra. Ha valami nem tetszett neki vagy nem értett egyet, nem csinált kabinetkérdést. Vagy legyintett vagy nevetett esetleg mindkettő és folytatta a munkát. A futball, a magyar válogatott, a "mit játszott a Bicske vasárnap?", örök téma volt.  És nála kész agora, kész fórum volt az a műhely a körben ülő vendégekkel az egész faluból, mert ott közös dumaparti zajlott, akinek nem volt mondandója, legfeljebb nem szólt. Persze mindez abban a korban, amikor majdnem mindenki tudta, mit lehet, mit nem.  Természetesen mindenki után gondosan összesöprögetett jellegzetes mozdulatokkal a jellegzetes  olajos hajópadlóról (?). Mintha lett volna nála az újságok mellé a várakozóknak sakk készlet is - a másik felén malom? -, de egy-két pakli magyar kártya biztos.  Úgy két hónapja örömmel intett vissza felemelt kézzel, mosolyogva két másodpercig nyitva tartott, felém fordított tenyérrel az utca másik, akkor éppen napos oldaláról, ahol a központ felé ballagott. Nem tudtuk, hogy elköszönünk. Ez ilyen. Hogyan is tudhattuk volna.  Isten nyugosztaljon, Feri bácsi.