A legnehezebb időkről

Szép, nehéz és fájdalmas memoárt olvashattam Csabdi háborús éveiről. Mind nevekkel, helyszínekkel, bölcs és művelt lelkész szempontjából, egyes szám első személyben. Két év csodái /személyes élmények 1943 nyarától 1945 nyaráig/ címet viseli Dr. Imre Ernő református lelkész munkája, aki Csabdin szolgált.

csabdireftorony.jpg

                                                                                                                                                             

 

A spirállal fűzött 61 oldalas, 2004-ben született munka címlapján golyóstollal a következő dedikálás olvasható a szerzőtől:

„A csabdi gyülekezet és község azon tagjainak, akik tudják, kik voltunk és mit tettünk Isten kegyelméből a legnehezebb időkben. Szeretettel, Dr. Imre Ernő és felesége Irén”

A háborús évekről szól a Csabdi pap írása, de szerintem a béke fontosságáról, erre akar a szerző mindenkit rávezetni, hiszen a békének barátaim szerint  sincs ma elég becsülete. Van és kész, mint a levegő, ami szintén alapszükséglet. Pedig a béke olyan mint az egészség, de még annál is több. Azt azért tegyük hozzá, hogy a béke és a békesség két különböző dolog....  

A korrajz emberségről szól és tisztességről, ahogy egy kis község közössége az elképzelhetetlenül nagy bajban is megmarad az ott élők tisztességének köszönhetően.

A háború utáni első napokról szóló feljegyzéssel kezdem olvasatom a blogomon, azért ezzel, mert ez a legszebb.  A faluban nem volt tétlen ember vagy család - írja a teológus. - Még messze elszármazott rokonok, ismerősök is jöttek, hogy mindenki, ki-ki mivel tud, segítse az építkezést, javítgatást. (Híre ment, hogy itt mennyire pusztító volt a háború - a szerk.) Nem mindenki egyforma mértékben, de mindenki gyarapodott, előrébb jutott. Mindannyian, a falu minden családja egyaránt a semmivel kezdte. Megtanultunk örülni, a kicsit is a keveset is megbecsülni. Aki  egy görbe szöget talált, felvette, hazavitte, kiegyenesítette és örült neki. (...)

"Csak a gyász volt nehéz, azt elviselni, az volt nagyon nehéz. És nem kevés család lelkét bizony ez terhelte."

De az anyaföld velünk volt. Ontotta az új termést és megjutalmazta azokat, akik lelkesen megmunkálták. Hozzáértésben és szorgalomban nem volt hiány, Mindenki teljes erejével dolgozott. Meg is volt a láttatja. A rétek különösen gazdagon adták kasza alá, amit megneveltek. Ameddig a szem ellátott a völgyben, mindenütt szénaboglyák sorakoztak. Ment a kaszálás, a forgatás, meg a gyűjtés. Csak egy hiányzott, de az nagyon: a jószág, ami megenné és tejet adna érte kicsinynek és nagynak. Tehene senkinek sem volt. Nem tudom az okát-módját, de lovat könnyebben kerítettek a gazdák, volt is jó néhány a faluban. Szekereket is barkácsoltak, akiknek az kellett, de tehén az nem volt. Pedig nagyon kellett volna, mert a kecske az csak kecske, akármilyen becses is. 

Végül a lelkész 10 gazdával Vas megyébe utazott, ahol a falvakban a hírek szerint nagyon sok jószág maradt, mert menekülő németek lerakták az elzabrált állományt, az oroszok az üldözésük miatt siettek, a falvakban pedig nem volt elég széna. Hosszas és részletesen leírt vándorlásban ez a "szénáért tehenet" üzlet köttetett meg, de nem volt egyszerű. A pap egyedül hazajött, amikor biztos volt a siker és azt írja, hogy pajtákban elszállásolt, de a háziak által ellátott Csabdi gazdákkal barátok lettek ezen az úton.             

A munka címlapján a Csabdi-i Ref. Egyház Hivatalos Pecsétje is szerepel. A mű természetesen vissza is fog kerülni a gazdájához.

Olyan fontos helytörténeti alkotást olvashattam, ami minél több emberhez el kellene jusson. A szerző örököseinek engedélyével - Ernő bácsi 2013-ban elhunyt -, le kellene gépelni vagy inkább profin szkennelni e Csabdi kincs minden egyes oldalát és közzétenni a világhálón. Nem sokkal recenzióm közzététele után megtudhattam egy olvasónktól, hogy ez egy évtizede megtörtént, a műnek folytatását is kiadványba szerkesztették, sajnos ennek a híre nem jutott el hozzám. A folytatást meg fogom szerezni.

Azzal "vigasztalom" magam (miért szerénykedjek, hiszen a szerénység a hiúság egy formája és mire legyek szerény), hogy az enyémnél részletesebb, szebb és szívből jövőbb olvasat úgy sem jelent még meg a Tiszteletes Úr művéről.   

Amikor a szovjet csapatok elérték Battonyát, a Csabdi lelkész családjával disznóvágással készült a télre. Mint írta, el sem tudták képzelni 1944-ben, hogy a háború egyszer Csabdit is eléri.

EBBEN A MI KIS HEGYI FALUCSKÁNKBAN UGYAN MIT KERESNÉNEK HÁBORÚSKODÓ HADSEREGEK? - írja normális méretű kis betűkkel, nekem pedig 73 év távlatából nagyon könnyű nagybetűs kiemeléseket tenni.

Október 15-én meghallgatták Horthy kormányzó rádiós szózatát, örültek, hogy vége a háborúnak, Szálasi hatalomátvételét senki sem vette komolyan (az első napokban!), mint ahogy azt sem, ahogy október 16-án megjelent a községházán Olaszy Sándor, az iskolaigazgatónak a bátyja, de most nem mint testvér, hanem egészen más minőségben, mint a Nyilaskeresztes Párt országos alelnöke, esőkabátban, fején rohamsisakkal, kabátja övében két keresztbe tett nyeles kézigránáttal, összetrombitáltatta a falu vezetőit és nagyon hivatalos hangon ezt közölte velünk: „Megszálltam Csabdit!”
Csabdin fogadták be a budaörsi reptér parancsnokának feleségét és lányát a férj kérésére, mert Pesten bombáztak és ő biztos helyen akarta tudni családját. Ebben az a szép, hogy teljesen természetes volt a lelkész részéről a segítségnyújtás.

 

Csordakútról érkezett egy kérés, hogy segítsen a Tiszteletes Úr egy ottani földbirtokost mentesíteni a sárga-csillag viselése alól. Erre egyetlen megoldást látott, hogy a szóban forgó urat a csabdi református presbitérium tagjának nyilvánítja, erről igazolást ad pecséttel, aláírással – minden ellenszolgáltatás nélkül, felebaráti szeretetből.

Hogy a front közel került Csabdihoz – az emlékezés szerint nemcsak az volt a jele, hogy a németek részlegesen, rendezetlenül visszavonulgattak keresztül a falun nyugat felé, hanem a következő: a község minden férfi lakóját kötelezték arra, hogy Bicske déli határában lövészárkot ássanak.. Bicskén kaptak ásót, lapátot és szerencsére már jó mélyen jártak az ásással, amikor három szovjet Rata vadászgép jelent meg és egy-egy kanyar megtétele után mélyre ereszkedve tüzeltek rájuk. Mivel a manővert egy gép többször megismételte, a civilek a cikk-cakk formában megásott árokba aszerint lapultak bele, honnan hallották jönni a gépet. Senkit nem ért találat. Dr. Imre Ernő Csabdi református lelkész fedezékétől két méterre, az árok szélén talált egy 40 mm-es lövedéket. Gépágyúból lőttek rájuk Bicske déli határában.

Tapuska bácsit agyonlőtte egy orosz katona. És agyonlőttek egy asszonyt, akinek a nevére nem emlékszik a szerző. A fegyveresek a maguk nyelvén „Vizet! Vizet!” kértek-követeltek. Ők álltak és a nem tudom, nem értem változatait hajtogatták. Az oroszok azt gondolták, értik, csak nem akarnak vizet adni. Tehát fasiszták. Lelőtték őket. „A falu beledermedt” - összegzi a tiszteletes úr. Volt aki felkereste őt és azt mondta: Ön tanult ember, beszéljen velük. De nem tudott oroszul Imre Ernő. Nem tudta a vizet, a kenyeret hogyan mondják. És ekkor jött a csoda. Felesége, Irén, aki Révkomáromban született és ismerte a szláv szlovák nyelvet, az ő segítségével kezdett életmentő tempóban alapvető szavakat tanulni.

cimlap2.jpg

Megindultak a harcok Csabdiért. A németek Tatabánya felől támadták a fővárost övező orosz gyűrű Csabdin is áthúzódó pontját. Kiderült, hogy a fővárosban rekedt és részben magyar (főleg nyilas) erők, Csabdinál voltak legközelebb a nyugaton összevont német hadsereghez, mindössze 20-25 km-re. A harcok célpontja pontosan a mi kis falunk volt: nálunk akartak rést törni a gyűrűn, hogy Pestről és Budáról nálunk menekülhessenek ki. A németek és a szovjetek ezért Csabdinál összpontosították erejüket és a leírás szerint pokoli harcok kezdődtek. Nappal reggeltől estig kölcsönös légicsapások, légtámadások, a falu népe pincékben, Csabdi lerombolva, éjszaka pedig gyalogsági közelharcok.

Karácsony, 1944 – Csabdi. Istentisztelet nélkül telt. Igaz, nem is volt úgy öltözve a pap, mert édesapja figyelmeztette: azonnal öltözzön át az ő kerti munkás ruhájába, nehogy az oroszok mint papot bántsák a fiát.

Három hónapig abban a ruhában volt, kényszerűségből is. Karácsonykor a lelkész a postára elszállásolt szüleit látogatták meg. A szülők Csepelről menekültek ide és a parókia teljesen tele volt. Amikor vissza akartak menni a majdnem felvégen lévőn parókiára, az oroszok nem engedték őket: az a rész orosz kézre került. Március 30-án tudtak először hazamenni.

Szvák Mihály: Akikért a bicskei harangok szólnak című helytörténeti munkájában szerkesztésében is dolgozhattam szülőföldemért.   Az lenne a jó, ha ez a szépen megírt és jól dokumentált Csabdi mű minden érdeklődő számára elérhető lenne. Ha valaminek, akkor bizony ennek a megrendítő, nagy láttató erejű, jól dokumentált és tiszta írásnak kiadványként, kötetként is ott lenne a helye könyvespolcainkon - az elolvasottak között. Mármint a mi polcainkon, akik valamennyire ismerjük Csabdit és még jelent is nekünk valamit ezért-azért-amazért. Vagyunk páran. Ha majd egyszer megjelenik, egyedül csak azt fogom sajnálni, hogy édesapámnak már nem vihetem ajándékba egy külön példányát: „Ezt nézd, Apu!” Látom magam előtt, milyen tisztelettel teli érdeklődéssel és figyelmesen merülne bele az asztalánál. Mikor elolvasta, először azt mondná: "Ja". De utána még hónapok múlva fel-felidézné, ami az olvasása közben eszébe jutott. Ahogy az egy jó olvasóhoz illik.     

Dr. Imre Ernő és feleségének gyermekei Szentesen nőttek fel. Ketten a családjaikkal Szentesen, egy a családjával Budapesten él. 2004-ben hat unokájuk és négy dédunokájuk volt. 

"Mindez annak a két esztendőn át gyakorolt gondviselésnek a jóvoltából alakulhatott így, amelyet 1943 nyarától 1945 nyaráig gyakorolt rajtunk, kettőnkön az Úr Isten. Övé minden dicséret, dicsőség és hálaadás most és mindörökké."

Az mű utószavában a szerző többek között a következő Igét idézi:   

 

Én megtanultam, hogy azokban, amelyekben vagyok, megelégedett legyek. Tudok megaláztatni is, tudok bővelkedni is; mindenben és mindenekben ismerős vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, a bővelkedéssel is, a szűkölködéssel is. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.  Fil. 4,11-13. 

 

 

ia

 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.