Füle József (Cegléd, 1894 – Bicske, 1982) összesen majdnem 60 éves, bicskei református lelkipásztori szolgálatának csak az utolsó 12 éve esett egybe az én kis életemmel. Nem az ő templomába jártam, de irigyeltem azt az iskolatársamat, akit szülei hozzá, a parókiára járatnak németórára. 

Füle bácsi jól hangzó neve - mint egy Arany költemény? -, ahogy akkor mi emlegettük, különösen fontos, érdekes bicskei emlékeit jól elbeszélőként magnóra mondta, mert nagyon okosan erre kérték,  talán a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején - amit Herczog Gyuláné és Kontra Imre nemrégiben legépeltek.

A Bicskei Református Egyházközség pedig 27 oldalas, négy fényképes kiadványban kiadta – „FÜLE JÓZSEF – Bicskei lelkipásztor visszatekintése szolgálati idejére” címmel.

Természetesen a Könyvtárban bukkantam rá.

Ez az egyházi ember - írd és mondd – 1921. novemberében került Bicskére a Kálvin téri gyülekezetből, segédlelkész lett Lévai Lajos esperes úr mellett. 1925-től lehetett önálló „parókus”, vagyis egy 2500 fős református gyülekezet lelkésze, mégpedig Lévai Lajos halála után, a presbitérium egyhangú szavazatával. A presbitérium határozata – írja büszkén – „meghívásom mellett döntött anélkül, hogy bárki mást meg kívánna hallgatni”. „Szeptember 6-án tartotta az egyházközségi gyűlés a maga gyűlését és ugyancsak egyhangúlag mellettem nyilatkozott. Déli 12 órakor, már – két biciklis fiú – Göllner Laci és Szász Laci hozta a határozat hírét Alcsútra. Képzelhetik a nagy örömöt és hálát. Túlzás nélkül elmondhatom, hogy akkor Bicske lélekszám szerint ugyan a második volt – körülbelül 2000-2500 lélekkel -, de szellemileg és anyagilag az első gyülekezete volt az egyházmegyének.”
"Reggel nyolc órakor Alcsúton megjelent Berkes József másodgondnok egy virágos hintóval és elindultunk. Bicske határában, az úgynevezett Homokosnál nagy meglepetés ért: körülbelül tizenöt kocsi várt rám feldíszítetten, és még pár suttyó legény is ficánkolt ott lovon. Rövid üdvözlő beszéd után, amelyet meghatottságomban alig tudtam elmondani, ünnepélyesen vonultam harangzúgás közben a templomhoz, ahol már hatalmas tömeg várakozott, és amely az istentiszteletre a templomot is zsúfolásig megtöltötte. Még álmomban sem mertem volna gondolni, hogy egyszerű szegény parasztfiú létemre ilyen megbecsülésben lesz részem. Elmondhatom, és minden valószínűség szerint igaz, hogy ilyen díszkísérettel soha többé lelkipásztor nem fog bevonulni Bicskére”.
Persze, az elbeszélésben egy későbbi konfliktusát is elmeséli a hívekkel, ami miatt mindig szomorú maradt. Ha majd elolvassák a bicskeiek blogjának követői a teljes visszaemlékezést, látni fogják, mennyire korrekten járt el ebben az ügyben is.
A bicskei református iskola működése is szerepel az olvasmányban, aminek újraindítása érdekében napjainkban is tettek-tesznek lépéseket bicskei reformátusok.
Nekik jó munkát és sok erőt kívánva idézem hajdani papjukat: "Az iskola nagyon fontos és lényeges része volt az egyházi életnek és az egyházi munkának, hiszen az iskola nevelte az egyháznak a növendékeit, a felnövő tagjait, akik majd később az egyháznak minden tekintetben hűséges és megfelelő tagjai lettek, lesznek. A régiek azt mondták, hogy az iskola az egyház veteményes kertje."

Az elbeszélés legbelsőbb, legemberibb része szerintem ez:
„Másik vágyam: a nősülés: ennek a gondolata is kezdett egyre jobban foglalkoztatni. Megválasztásomig ugyan nem is gondoltam leánnyal való közelebbi ismeretségre, mert hiszen tudtam, hogy a segédlelkésznek nem tanácsos megnősülni, mert nem is tudják hová helyezni, nem tudnak neki lakást sem adni, a bicskei parókia azonban sürgetővé tette a megfelelő lelkészfeleségről való gondoskodást is. Mint már említettem, Bicskére jövetelemkor nemcsak egy nagyon tiszteletre méltó lelkészházaspárral találkoztam, hanem özvegy leányukkal is, akinek férje Csabdin volt lelkész, de alig négyéves házasság után vérhasban elhunyt, két kisleányt hagyva elözvegyült feleségére. Azóta élt az özvegy az apja házában, és én a legnagyobb tisztelettel viselkedtem is mindig iránta.”
És itt kezdődik igazán a feleségül kérés leírása, ami problémákat is hordoz és egyben remekbeszabott férfiúi döntés, hiszen az özvegyre és két kislányra vajon hol és milyen sors várt volna a nagyanya, Lévai Lajos esperes úr özvegyének halála után?
Füle József sokat aggódott, vajon jó-e ez így, hogyan fogadja majd döntésüket a gyülekezet.
„A szokásos üdvözlés után bejelentettem elhatározásomat, hogy Lévai Margit kezét megkértem, őt szándékozom feleségül venni. Cs. Horváth József gondnokom gondolkodás nélkül röviden csak ennyit válaszolt:
- Ezt vártuk, Tisztelendő Úr.
Ez a kijelentés teljesítette boldogságomat, ebédnél örömmel számoltam be a gondnok és vele együtt a presbitérium együttérzéséről. A magam személyére nézve ugyan bizonyos voltam döntésem helyességéről, de – mondtam a mennyasszonyomnak – kétszeressé teszi a boldogságot, hogy ez a döntés a gyülekezetem akaratával is találkozott. (…) 1927. március 8-án tartottam az esküvőmet az én szeretett feleségemmel – s bár az esküvő napja hétköznapra esett -, a gyülekezet szinte teljes számban megjelent itt, a templomban. Úgyhogy zsúfolásig megtelt templomban ünnepelhettünk és kérhettük Isten áldását.”
Füle József építő volt, a verandával kezdték, mert a bejárati ajtót verte az eső.
A temetőről leírja, hogy az Újtelepen annyi kecske volt, hogy kénytelenek voltak kerítést építeni a temetőhöz.
A háború kezdetét illetően nagy láttató erővel írja le, mennyi német tank, harckocsi állomásozott a mai Kossuth téren.
Mivel elöljáróként is dolgozott a község élén, nagy helyismeretre tett szert és ízesen elmeséli, hogy Bicskén akkor éppen nem voltak utca-nevek, hanem csupán számokkal voltak jelölve a házak, mint az utcák New Yorkban. A községi tanácsban a római katolikus plébános, Lakatos Frigyes is benne volt. Ő a nagybátyja volt Lakatos István, bicskei születésű Kossuth-díjas költőnek, akinek a Bicskei Szó cikkeinek hatására emléktáblát avattak nemrégiben. A harmincas évek elején úgy gondolta a község vezetése, hogy helytelen csak számokkal jelölni a házakat, utca-nevek kellenek. Mert addig úgy volt, hogy 1-től 980-ig számozva voltak az otthonok. Az utolsó számok például a mai Arany János utcában szerepeltek. A Bicske 980 cím tehát a mai Arany János utcában volt. 

Abban az időben nagyon figyeltek arra, hogy semmilyen döntést ne hozzanak, ami a két nagy keresztény gyülekezet érdekeit sértené. "...a főjegyző behívott engem és plébános testvéremet is, hogy beszéljük meg, hogyan gondolnánk, kiről nevezzük el az utcák neveit". A plébános sokat beadott, a református lelkész is vagy tízet. A református javaslatból máig megmaradtak a Bocskai István, Bethlen Gábor, Arany János, Jókai Mór nevét magukon viselő bicskei utcák. A katolikus javaslatból még több megmaradhatott, de arról most még nem áll rendelkezésünkre feljegyzés, hogy melyek származtak onnan.  

Bocskai kapcsán disputa alakult ki a katolikus és református pap között. Szemléletesen leírja a vitát Füle József. Diplomatikusan úgy döntött a település, hogy ezért csak egy kis utcát nevez el Bocskairól. "Aztán mit tesz Isten? Most a Bocskai utca Bicskének egyik legszebb utcája lett" - mondta az 1921-től 1982-ben bekövetkezett haláláig Bicskén szolgáló kiváló ember.
Aki szeretné elolvasni, érdeklődjön a Bicskei Református Egyházközség tagjainál vagy a Nagy Károly Városi Könyvtárban, ahol jómagam is hozzájutottam. Az is eszembe jutott, ha már legépelték a sajtó alá rendezés érdekében, online is elérhetővé lehetne tenni és a bicskeiek blogja azt a formát is ajánlani fogja.

 

ia

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.