Kistószegi gyermekkorunkhoz hozzátartozott a szegények háza közelsége is.
Az utcánkban jártak fel a faluba a szegény háziak így hívták az ott lakókat. Volt jó pár gondozott akik után ön hibájukon kívül másként is nevezték az otthont. Sokszor mentek az utcánkban, csoportosan orvoshoz, tüdőszűrésre, mindig kísérőkkel.
Voltak páran, akiket önállóan is engedtek ki járni. Emlékszem egy párosra,mindig együtt jártak, már messziről lehetett hallani őket, mondtuk is, na jön a sánta meg a Horák.  A sántának görbe donga szerű lábai voltak. Az egyik lábfeje befelé a másik más felé állt, olyan ortopéd bakancsokban járt mint a bakter házban a patás. (Haumann Péter) A Horák meg vak volt, a sánta vezette. Mindig hangosan beszéltek,veszekedett a vak, hogy a Sánta ne siessen a rossz járdán, mert nem bírja követni! A Sánta pipázott,állandóan lógott a szájából, ha igazgatni kellett a parazsat, elengedte a vak fehér botját akkor meg azon tört ki a vita,hogy miért nem vezeti?!
Nekünk ez már megszokott volt.
Rájuk így emlékszem.
Rutai Pistire sokkal többen emlékezhetnek. Ő minden nap járta Bicske utcáit, akkora területet bejárt mint a mostani helyi buszjárat,vagy még nagyobbat. Meg volt a délelőtti, és az ebéd utáni út vonala. Ebédre mindig visszaért az otthonba. Honnan volt időérzéke? Nem tudom. Tán a hasa diktálta mert az órát azt nem ismerte.
Bejárt a boltokba, presszóba, kocsmákba, magánházakhoz, bejárt hozzánk is. Mindenhol kapott valamit, sütit jó falatot, üdítőt pár fillért, forintot, vagy jó szót, örült mindennek. Idősebbek rábízták,hogy a boltból hozzon nekik ezt azt, cetlin üzentek boltosnak Tóthné Erzsikének,aki jól ismerte a Pistit. Mesélte, hogy mindig próbálkozik vele, nem adja oda egyből az árura kapott pénzt, csak kevesebbet.Hátha a többi megmarad neki. Erzsike jól tudta kezelni, nem akart ő tudatosan csalni,csak a maga szerény módján próbálkozott. Az árut mindig vitte a megbízónak. Sokan féltek tőle akik nem ismerték. Szokása volt a nők hátának megsimogatása, nem mindig a legfinomabban. Általában nagyobb volt az ijedtség, mint a fájdalom. Közben a maga nyelvén kérdezte?,,Titató, titató mitó mé féhő"?
Kisasszony, kisasszony, mikor mész férjhez? Mindegy,hogy fiatal vagy idős volt a kérdezett. Volt egy szájharmonikája, menet közben azt fújta,szívta azon keresztül véve a levegőt, monoton dallamtalan hangot kiadva, ha nem fújta akkor érthetetlen mondókáját hadarta. A szóbeszéd szerint kiskorában gödörbe esett, ott károsodott az agya. Hány évesen került ide én nem tudom? Gyerekkorunk óta megszokott volt, hogy a Pisti napjában többször végigment a kis tószegen. Nekünk már szokványos volt,együtt öregedtünk elfértünk egymástól, mi nem bántottuk, a szülők is arra neveltek, ne csúfoljuk, van elég baja. Amúgy még a gyerekektől is félt,ha csúfolták hangosan kiabálta.,,Lo dee, lo dee, ne taa bátaí"! Rossz gyerek,rossz gyerek nem szabad bántani! Ha valakinek örült a száját hangosan pappogtatva,puszit küldött neki. A szülei meghaltak, ha jól tudom tabajdi volt. Időközönként eljárt a temetőbe,ilyenkor már előtte emlegette jó Anyámnak is, hogy kisasszony, kisasszony készítsél virágot, megyek a temetőbe Persze az ő nyelvén mondta. Ilyenkor több helyről összeszedett egy kazal virágot. Valahogy talán busszal? Eljutott Tabajdra és mindig vissza is jött. Többször meg próbálták el tiltani a ki járástól szabad mozgástól. Ilyenkor vagy belebetegedett, vagy nem lehetett bírni vele. Kénytelenek voltak újra engedélyezni,hogy kijárhasson. ez volt az életének szerény értelme. Úgy tudom, elég szép kort ért meg. Egy kis verset is fabrikáltam az emlékére. Majd leírom.

Horváth József

Eyg hozzászólás: "Pisti és a szülei is az alcsúti temetőben nyugszanak. Gyalog ment mindig a szülei sírjához. Felcsúton keresztül, a házakhoz becsengetve, virágot kérve. Én anno úgy hallottam, hogy a háborúban érte őt valami. Isten nyugosztalja, társaival, szeretteivel együtt!"

------------

Pisti nem volt éppen virtuóz, de nagyon ragaszkodott hangszeréhez és többnyire egy dallamhoz: szájon vesz levegőt, szájon fújja ki, miközben végig a Kistószegen, hegynek föl, hegyről le -  a szájában az eszköz. Azok nevében küldi neki a szájharmonika királyának játékát a Bicskei Szó, akik tudják, hogy kiről emlékezett meg Horváth József:

 És egy másikat is:

    És egy harmadikat, ami nem utolsó:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.