Grúzia zöldjében 

Címkék: vajda gimi

2018.11.03. 12:00

Az a halárus grúz asszony feketében jött a vonaton a két üléssor között. Kezében egy ezüstfürtnyi, édesvízből halászott sütnivaló hal volt. Szépek. Semmi csöpögés. A szaguk erős, a menetszél hozta, de nem volt bűzös a forró vonaton sem, hanem friss halszag. Amit lehet utálni, de én nem utálom. 

kepatmeretezes_hu_grz_j_1_512.JPG

                                                                                    GALÉRIA  Videó 

                                                                                          plusz 1 db

                                                                                          Fotóalbum 

 

Háttérben az ultramarin Fekete-tenger. Kinézek a Batumitól a Kutaisi felé, az Építő Dávid király Airport (micsoda név!) felé közlekedő személyvonatból. Osztálytársammal fejenként 1 lariért vagyis 110 Ft-nak megfelelő összegért vettük meg teljes árú jegyeinket 120 km-re. Megyünk haza a grúz hét után.
Érettségi volt a feltétele - közvetetten -, hogy eljöhessek Georgia-ba. 2019-ben lesz 30 éve, hogy érett lett a "legendás" negyedik bé, Bicskén a Vajda János Gimnáziumban. Akkor még nem tudtuk, hogy 30 év múlva itt landolunk egy magyar tulajdonú légitársaság fapados járatával 33 ezer forintért. A júniusi 11-i utazás előtt június 4-én hívott: nézzünk meg három baltikumi fővárost egy hét alatt és menjünk Varsóba is. Varsóban jártam már. Ezért mennék megint. A Baltikumba mindig vágytam. Azt mondta, nekem csak a 150 ezer forintos jegyemet kell fizetnem, ő a szállásra és minden másra meghív. El voltam alélva.

Nagyon köszöntem, el sem hittem. De a 150 nekem luxus és szerintem ennyi nagyváros egy héten - számomra hosszútávfutás. Tallinnt és Rigát választanám.  Másnap újra hív: 33 ezres repjegy, június 14-21., Grúzia? Részemről az örömtánc. Azóta is Kaukázust hallgatok.

Kutaisiben 2 nap, Batumi városában öt. Visszautasítatlan ajánlat. Akkor is, ha ez nem a hegyvidék, ha nem a Kaukázus. Mert oda jó szerkó kell. Egyrészt nincs, másrészt szállítási díja is nagy lenne.

Ezt a halas jelenetet sosem feledem. Van egy lesifotóm is a telefonon. Semmi köze a halszaporító csodához. mégis jóleső, köznapi jelenség. Mint ez az egész. Nem csak jó-pofiztunk egy hétig, mint az attasék. Voltak egyet nem értések, mint a gimiben. Találkozás két fiatalemberrel. Két dudás egy csárdában. Gyakorlott utazó. 70  országban, a világ minden földrészén megfordult. 193 független ország van a világon, az 1933-as montevideói egyezmény alapján számolva. Van sok egyéb is, de nem rossz arány a 193/70..
A Batumi, Mardi Hotel Plaza. Negyedik emelet. Erkély, ami a kikötőre néz, palotákra és kontrasztként többszintes pléhházakra egyaránt. Lenn, a piacos utca abból nyílik. Valamikor az összes palota és felhőkarcoló helyén ilyen lehetett. Ez sem lesz itt sokáig ily frekventált és drága helyen. A férfiak néha nagyon hangosan mondják a magukét ott lenn. . Azt hinném, vér fog folyni. Idő kell, mire megértem. Addig jó, míg üvöltenek egymással. Ha némán és összeszorított foggal rohannának egymásra, akkor megállna az egyik ütő. Harcos nép. Olvasom, mindent lehet, csak a grúz történelem vérzivataros évezredeit nem illik feszegetni.Láttam, ahogy férfiak táncolnak a tengerparti sétányon, az utcán és a Makhunsteti vízesés mellett, Batumitól 30 km-re, ahol nagy a forgalom. Iszonyat gyorsaság, erő és dinamizmus a fiatal táncosokban . A kabátjuk olyan, mintha töltényeket lehetne benne tárolni. Olyan, mint a kozák kabát. Harci tánc. Virtus. Mosollyal a társakra a végén: megcsináltam, ezt csináld utánam. Versenytánc. Egy fakorláton fotózáshoz felvehető bekecsek a hegyekben, mellette puskamodellek. Mint a karikás ostor a Hortobágyon. A vízesés látványa gyönyörű. Az egyik legszebb hely volt, ahol jártunk. Makhunstetinél egy ókori kőhíd is áll. Ugyanaz tartja, mint ami a támaszkodó boltíveket. Keskeny kőhíd. Nagyon a közepén megyek. Fölvezet egy hegyi temetőbe. Több helyen láttunk hegyoldali temetőket. A grúz középkorú férfiak főleg szikárak, vékonyak, magasak. A grúz nők közül leginkább egy reptéri pultban látott maradt meg, de sok hozzá hasonlót lehetett látni: sötét, inkább göndör haj, inkább kreol bőr, fekete, szürke vagy kékeszöld szem és azt hiszem, olyan erőt sugárzó római orr, ami alatt a ragyogó mosoly azt üzeni: a hatalmamban tartalak szépségemmel. És igen. Egy pillanatra feltétlenül. Mádlóbán. Ezt a szót szeretik, hogy tudjuk. Köszönöm. 

Amire az erkélyen gondolok, hogy ennek a hotelnek a helyén is ugyanaz a kikötői szegénynegyed lehetett pléhből, amit lenn látok. Munkások lakták. Itt a hatodikon egy 10 sávos, 50 méteres versenymedence. A hatodikon. Majdnem minden nap leúsztam ezer méterem. Napi 5-10 km-es sétákban megfáradt lábaimat az úszás rehabilitálja a legjobban, a kevesebb tengeri úszással együtt.

A svédasztalos reggeli 9 óra 30-tól volt elérhető, igen sokat és jókat ettünk, így vacsoráinkat vagy a kikötőben (pl. Sanapiro) költöttük el - jó ár és jó minőség. De végül már kihagytuk a vacsorát vagy maradtunk gyümölcsnél vagy egy szelet csokinál.

Találkoztam egy magyar motoros csapattal a hotelben. Egyikük azt mondta, hogy őket lehúzták éttermekben idejövet. Vagyis próbálták. Mondtam, hogy minket meg sem próbáltak levenni sehol. Kérdezte, mit gondolok az országról. Azt feleltem, hogy szép fekvésű és különleges természeti szépségű több évezredes múlttal, egyrészt fejlődő, másrészt jelen van az igénytelenség is, de az emberek inkább jók. Ő azt mondta, hogy rengeteg szemetet láttak az árkokban. Mi nem láttunk oly sokat, de mi kb. 220 km-t autóztunk, ők pedig gondolom, jöttek végig motoron. S ha már itt tartunk, elmondom, az zavar a legjobban, hogy szerintem a közúti forgalom itt életveszély a köbön a száguldás miatt a kétsávos utakon. Bár nincsenek adataim. Balesetet sem láttunk.
Itt a vonaton, hazafelé,  a mögöttem ülő fiatal nő, elővett egy sárga zacskót a retikülből és vett pár darab halat. És sokan mások. Gondolom megkívánták az illat alapján friss árút és döntöttek: otthon majd jól megsül. Én paprikás lisztben sütném. 

Amikor mind elfogyott, a néni leült, gondosan ölébe hajtva a piros zsákot. Amíg abban hal volt, a bejáratnál tartotta. A széktérbe csak üresen hozta. Ez lehet a szabály. Abból vette és hozogatta be a fürtöket. Mintha egy régi, cvikkeres orosz írótól olvasnám és érezném grúz útjának élményét, csak hát ő és akkor gőzösön. Mert volt itt cseresznye-, hacsapuri- és snack-árus külön-külön. Utasellátó szekciók őstermelőkből. 

Ez a hacsapuri olyannyira népi eledel, mint nálunk a lángos. De csónak alakú az adzsari hacsapuri. Adzsáriában vagyunk, ami egy autonóm grúz köztársaság, Batumi a székhelye.. A hacsapuri egy remek kenyérféle. Adzsáriában azonban rombusz, hajó alakú. A közepén, a "fedélzeten", tojássárgája sül meg sajtfélékkel gazdagítva és tejföllel megkenve. Ebből többször, több helyen is fogyasztottam.

Az itteni fizetések közül a havi 50 ezer már csúcs. Ezért ülünk a vonaton 110 forintért 120 kilométeren. A kalauztól tabletet mutatva kérdezzük térképpel, hol kell leszállni a reptérhez. Ujjával kezeli a képernyőnket és jól nyomja az angolt. Megígéri, hogy előtte szól. Gyalogos felüljárón kelünk át a forgalmas főúthoz, onnan pedig a másik oldalra. Buszmegálló. Várunk, hátha jön valaki az egyébként észbontó száguldásban. Végül megáll egy buszos egészen odébb. A néni mutatja, hogy let us go. Felkapunk a sűrűn lakott busz hátuljába. Azonnal sikerül belerúgnom egy 57 év körüli pópa lábába és úgy kérek elnézést tőle, mintha ott helyben gyónnék: Excusé moi. Mentünk kb. 5 km-t. Hátraszóltak, hogy leszállás, de észrevettük mi is a reptér (magyar építésű)  jellegtornyát. Zoli mögülem kezembe nyomott egy rakás aprót, nálam is volt még pár darab. Nyújtottam a sofőrnek kilépés közben: Mádlóba! A grúz köszönöm: "Madloba". Mád magyar falu. "Ló" "-ba" Így tudtam megjegyezni. És előjött néhány orosz szó. Egy bácsi bottal, lassan ment előttem a hotelben a lépcsőn. Semmi kenájhelpjú, oroszul kérdeztem, hogy segítsek-e. Nem tudtam, hogy tudok ilyet. Oroszul válaszolt, nem, köszöni és nevetett. Nye za csto - mondtam én is visszanevetve. Ezt már egy boltostól tanultam előtte egy órával mondott orosz köszönömre: Nincs mit. Ezt is tudtam, de nem tudtam, hogy tudom. 
Batumi belvárosának vannak meseszép részei. A bordélyoknak külön utcája van, kis erkélyekkel. Gondolom estefelé itt mutatják meg magukat a nagyon ráérő nők a többé-kevésbé ráérő  érdeklődőknek. Enélkül a kikötőváros olyan, mint a futball -labda nélkül.

A városszéli fedett piacra is elmentünk Batumiban és Kutaisben egyaránt, ahol igen nagy az élet. Van egy nagyon rendezett vetőmagbolt egy szorgalmas nénivel.  Ott vásároltunk különleges dolgokat, mert útitársam különösen szereti a kertészkedést. Én anyukámnak vettem egy olyan kézi készítésű szatyrot, amit nagyszüleim neccnek neveztek. Jártunk a bazárban is, ami mintha nem kínai ruhákkal lenne tele, hanem török termékekkel.

20-40 emeletes toronyházak jellemzik, a tengerparton haladva láttunk olyan építkezést, ahol toronydaru adogatta a betonkeverőt a 45. emeletre és három ekkora objektum állt egymás mellett saját daruval. Találgattuk, orosz, kínai vagy helyi befektetés-e. Valamikor itt az ódon, ma már kissé elszomorodott világítótorony volt a legnagyobb. A belvárosi utcák kövén fekszenek a beteg gyermekkel koldulók. Nem olyan sokan, de éppen elegen.  Különösebb megvetés vagy tiltás nem övezi őket. 
A Fekete-tenger pedig királykék és gyönyörű. A legszebb hely a Petra erőd, aminek első változatát a bizánciak építették a 6. században. Egy zöld orom a legédesvizűbb, legkevésbé sós tenger felett, ami a Földközi-tenger legészakibb területe, pontosabban beltengere, Dél-Kelet Európa és Kis-Ázsia között. Jó nekem, mert a legsósabb "tengerben" is úsztam, a Holt-tengerben. Közelebbről szutykosabb a vízszín ott lenn a kavicsos partnál. A bójáig feltétlenül beúsztunk rendszerint, ahol az ember ráébred, hogy mennyire pirinyó porszem, még akkor is, ha akár átúszta a magyar tengert. Hogy egyedül van, hogy nincs ám itt úszómester és medence széle, nyílt vízi a helyzet, tempó vissza a partra. Kezeimen tenyér-ellenállás, tappancsok, lábaimon uszony. A vízből került a számba is, a rossz ízét is éreztem. 
- A Fekete-tenger területe 422 000 km², legmélyebb pontja 2210 m - szólt a bója baritonja higgadtan figyelmeztetve.  
A legfontosabb belé ömlő folyó a Duna. De mondhatnám itt az ötkereszt partján, hogy a 4D tengere, hiszen a Duna, a Dnyeper, Dnyeszter és a Don "d"orkollanak bele. Azért öt keresztnél, mert a fehér alapú grúz lobogón egy vörös kereszt negyedeli mint a Szent György keresztes angol lobogót, de Georgiában minden negyedben ott egy piros kereszt, aminek két alkotója egyenlő hosszúságú. A minden második napi esőn kívül semmi különös nem volt a nagy meleg mellett, nagy szél sem, hullámverés is főleg akkor állt be a Batumi aranyparton, amikor például nagy teherhajó hajózott be irány szerint talán a török felségvizekről. Nem baj, ha elázol, de ha beülsz valahová, legyen nálad egy száraz fölső és végezz mezcserét. Különben fázol, főleg este.

A tengerparti hegyeket csodáltuk szájtátva a sűrű mélyzöld, lombhullató erdeikkel. Eső után pár óráig tiszta volt az ég, aztán az erős párásodás miatt hófehér felhők keletkeztek, amik a hegykúpokon valóságos ködöt, azaz talaj menti felhőt jelenthettek. Nagy hegyek, nagy felhők. És ezek a daruk a kikötőben, mint ízelt lábak, egyfolytában mozogtak. Félórákig tudtuk nézni hoteltornyunkból a behajózásokkal együtt.

Tőlünk 120 méterre volt az indítópontja annak az acélkötél-pályán mozgó kabinos városnéző felvonónak, ami Batumi fölé vitt fel majdnem 3 km pályán 1500 forintos jegyért. Félórás sorban állás, de megéri.Mi egy murmanszki orosz házaspárral és kisfiúkkal kerültünk egy kabinba. A fiút is figyeltem, mennyire értékeli a helyet a murmanszki tél után, ahol bár nem fagy be a kikötő az áramlatnak köszönhetően, de Oroszország legészaknyugatibb pontja, a norvég-finn határ mellett. Itt egy ARGO nevű kávéházláncszemébe léptünk be jeges gránátalma limonádéra. Klíma. Teljes panoráma.
A grúz haza őslegendáját nagyon kedvelem. Idekívánkozik, hogy ők önmagukat nem nevezik grúznak. Önmagukat kartvelinek, országukat Szakartvelónak nevezik. A Teremtő a grúzoknak elfelejtett hazát adni. Éppen ezért az öregségére - vö. az "öreg (=nagy) isten" népi kiszólást, amivel viszonylag ritkán, de indulatos egyet nem értésünket fejezzük ki -, a saját maga részére félretett földet adta a grúzoknak. Vagyis ők kivételezett helyzetben érzik magukat és szeretik, becsülik, köszönik hazájukat. Itt a Kaukázus határhegység, ha úgy vesszük, akkor Európa legmagasabb csúcsaival az orosz határon, ahol a hírvilágot szemlélve elkeserítően szomorú dolgok zajlanak a lakosság számlájára. Vonz az a hegyvidék régóta. Oda még visszatérünk szervezett úton, vezetőkkel.
"Grúzia nagyszerű természeti adottságainak (tengerpart, hegyvidék, remek termőterületek egyaránt találhatók az ország területén) köszönhetően minden időben nyújtott táplálékot – nem is keveset – az itt élőknek, sőt az ország határain túlra is jutott az itteni kincsekből jó időkben éppúgy, mint nehéz időszakokban" - olvasom. Erre utal ez az isteni legenda. Milyet tett volna félre az Úristen öreg napjaira, ha nem ily jó földet?!
Amikor berepültünk Grúzia szárazföldi légterébe, az ablakra tapadva gyönyörködtem a vadregényes vidéken. Rengeteg hangárt véltem felfedezni, már-már militáris gondolataim támadtak csapat összevonásokról, aztán helyreigazítottam magam: az ott lenn, sok és nagy üvegház, fóliasátor. Eszembe jutott, amit olvastam Barna Béla Grúzia és a Kaukázus című útikönyvében: a partvidék közelében 4500 mm csapadék esik egy évben, a bambusz évi 8 métert nő. A grúz partot és az oroszok Fekete-tengeri partvidékét nevezték a szovjet Riviérának és a gyümölcsellátás is részben onnan terült el.
A hét közepére nagyon elfáradtam. Nem mentem el a hatalmas és gyönyörű botanikus kertbe, a tenger mellé.  Aznap csak ettem, úsztam és aludtam.
De Kutaisiben vagyunk a reptéren még érkezéskor, ahol nem vár senki, pedig a szállásadó megígérte. Éppen ezért taxiba ülünk, egy nagy fekete és új kombi Mercibe, ami 30 lariért (3 ezer Ft körül) visz el bennünket a kb. 20 km-re fekvő Kutaisibe. A szállást nehezen találjuk meg. Két taxis sem tudja, hogy hol van a mi sofőrünk kérdésére.
Már rémképeim támadnak hátul ülve, hogy senki sem tud semmit. Amihez az is hozzájárul, hogy száguldás volt végig, ami a halálom. Az útszéli árkokban, spalétokban, réteken legelő szarvasmarhák olykor komótosan besétáltak az útra.
Ott állt a rövid szarvú staek-jelölt marhánk a mi sávunkban, középen, mint egy szobor. Dudált-dudált az új mercis, de a jószág póker pofával rá se rántott. Úgy százzal mentünk el mellette egy lépésre és szemből is jöttek egy lépésre. Azt mondtam magamban, élve akarok innen hazakerülni. A marhákkal ki voltam békülve. Előbb voltak itt, mint a Merci. Vagy én. A sofőrről pedig tudni lehetett, hogy naponta járja ezt az utat.
De végig kellett gondolnom életbiztosításom működik-e külföldön, illetve a külügy hogyan szállítja haza maradványaim. Szegény családom. Ezt nem tehetem meg velük (még egyszer). Éni akarok. Ütésállónak kell maradnom. Benn a városban már jobb. Nem tudjuk, hol a cél, végül a legjobb helyen kérdez a sofőr. Az udvarból kifelé tartó asszony azt mondja, igen, itt van benn a belső udvarban a parton. A központban vagyunk.
Nusi nevű fiatal házigazda olyan szimpatikus, hogy az már szépség. Fiútestvérével viszik ezt a hotelt és egy másikat szomszédban. Ez a tesóé. a szomszéd ház az övé. Szállásunk lényege a hátsó, erkélyes homlokzat. Ott folyik a Rioni. Ez egy széles, de nem túl mély, gyors folyású hegyi folyó. Különös moraja van, ami még nem zavaró. A túlsó part ütközésig beépülve, két-három szintes régi házak az ötvenes évekből vagy még korábbról. Filmes díszlet.

Kutaisi Grúzia második legnagyobb városa, Imereti székhelye. A Rioni különösen izgalmassá teszi. Zúgása mindig jól hallik, de gondolom, amikor a hegyekben olvad a hó és tolul a víztömeg lefelé, akkor sokkal erősebb lesz a moraja. A túlsó part igen magas lábazatai is az áradásnak szólnak. Már most visszavágyom arra az erkélyre. Mondjuk olvadás idején.
Erkélyünk alatt fügefa. Ott reggelizünk és nagyon megdicsérem a fügelekvárt. A sajtra is azt kenem. Az ortodox keresztény külsőt mutató fekete szakállas, ha jól emlékszem, nyakában fából készült grúz keresztet viselő Dávid, aki felszolgálta, azt mondja: a saját családjának az ültetvényéről való gyümölcs és a lekvár is náluk készült. A lekváros tálkáról megosztok egy képet. Hazaértemben Viktor barát pedig hatalmas gesztust gyakorol és hoz nekem a sajátjából, fahéjas és gyömbéres ízesítésűt. Imádtam. Itt a Hotel Sanapiroban aztán találkoztunk egy nagyon kedves baráti társasággal, akik gyöngyösiek. Tamara nevű hölgy is volt közöttük, micsoda véletlen, Építő Dávid mellett Tamara a leginkább tisztelt uralkodó. Alattvalói szerint a „királyok királya, királynők királynője". Nagy Szent Tamara fegyverrel kényszerítette térdre Grúzia szinte valamennyi muzulmán szomszédját. Batumiben láttam, hogy a legkedveltebb hajónév a Tamar, Tamar II stb. - a partiőrség részéről különösen.
Nagy sétákat tettünk a különös városban. Voltunk a vásárcsarnokban, piacon, az operánál, a vidám parkban és a főtéren. A Bank of Georgia ATM-jéből 20 ezer forintnak megfelelő larit emeltem ki zsebpénznek. A boltok remek árakon dolgoznak. Az ARGO a legjobb kávézó. Találtunk egy nagy, domborműves tűzfalat. Népük története az ősidőktől, de alul, lábazati magasságban, e szint alatt, mintegy elásva: II. világháborús fegyverek. Guernica. Csakhogy ez realisztikus. Anyókák, szőlőfürtök, gyerekek, élet.
Időnként megálltunk inni, és a 100 %-os gránátalmalé rabja lettem. 
Hosszú hegymenetet tartottunk macskakövön azért, hogy a Kazbek hegyről elnevezett meredek utcában, a Rioni bal partján, hogy elérjük az 1003-ban épülni kezdett Bagrati székesegyházat (Istenanya elszenderedése székesegyház), ami mai formáját az évezred közepén nyerte el. Az 1003-ban épült bazilika Grúziában nem a legidősebb. Az odavezető út jobb napokat látott régi villákat mutatott, amiket viszont bőven gazdagítottak dús kertjeik. Láttam régi kőfalakat, amikből kinőtt a zöld, a pionír vegetáció, itt annyira paradicsomi állapota van a növényeknek, hogy a kőfalon is beindul az élet. 
Azt olvastam, hogy Grúziában 3 ezer éve foglalkoznak szőlészettel és borászattal, de van aki az 5 ezer évre esküszik, más pedig 7 ezerre. Noé Nagy-Ararátja sincs túl messze tőlünk az Örmény-Magasföldön, de már Törökországban.
Mikor az özönvíznek vége lett, Noé szőlővesszőkkel mérte a víz mélységét. Ezekből a talajba szúrt vesszőkből lettek az első szőlőtőkék. Ezért van az is, hogy a hegyek tetején terem a legjobb szőlő...
Itt egy  háznál kerti asztalt ültek körbe generációk, barackot magoztak a befőzéshez. Az orosz építészeti jelenlét a múlt század elején épült kúriákban jól érezhető. Voltak, persze, akik az 1917 utáni időkhöz például úgy alkalmazkodtak, hogy a kapuk alsó lemezén ötágú csillagok mutatkoznak. Ma már simán zöldek. Greenstar. Értelmezés kérdése. Grúzia kétségtelenül zöld.  Gondolom, voltak azok ott a zöld festék alatt más színűek is. Ilyen a világ. Itt sem könnyű okosnak lenni. Nem is muszáj. Ó, pihentető kívül-állóság, maradj énvelem. Egy borostyánnal befuttatott falú nagy, orosz ház szintén filmes helyszín, képzeletben egy nőnek is mutatom, aki később, Batumi közelében egy vízesésnél is feltűnik, mint 25 évvel ezelőtti hasonmása. Jamal, a mi grúz sofőrünk akkor és ott azt mondja, hogy szerinte az orosz nők a legszebbek. Mert én azt mondom, hogy a grúz nők különösen szépek. Szóval itt a borostyánnal befutott falú házban, nagy grúz író jöhetne ki elénk korhű ruhában gránátalmafái közül, akár rosszkedvűen morogva. A székesegyház csodálatra méltó hely volt, nem voltunk sokan, árnyékban és padon ülve, Budapestet ismerő ausztrálokkal pár szót váltva vártuk, hogy a pópa kulcsára visszaérjen és kinyissa a templomot. Perselypénz bedobás megvolt. Cserébe az hűvös olyan jólesett a nagy és lassú séta közben, hogy ki sem akartam menni. Megvártam, míg fázom. A hegyről semmihez sem fogható áttekintő kilátás nyílik Kutaisire a talajba állított vaskeresztfa mögül. A közelében egy akkora fenyő, amekkorát még nem láttam. A Szent Györgyről elnevezett kisebb templom a közelben fekszik, körben temetővel. Monumentális platánt láttam mellette. Egy talaj közeli, de kredencnyi hasadéka betonnal volt kiöntve. Szerintem azért, hogy merevítse. De hagyjuk, nem értem.
Szállásunkra visszagyalogolva pihentünk kicsit, aztán a főtér melletti Baraque étterembe léptünk, ami olyan volt belül, mint egy cseh söröző. Csengő szólalt meg a szakácsnál, division bell, ha kész volt az étel: jöhet a pincér. Korianderes, kapros marhagulyáshoz hasonló levest kanalaztunk borjúhúsból, hibátlan volt. Gyönyörű, nagy és finom, púpozott salátástál érkezett valódi színekkel és ízekkel, semmi átverés. A pisztráng termetes volt és olyan nagyon finom, hogy én ezt a halat sose feledem csakúgy, mint a paradicsom valódi ízét. A khinkali volt a főszám, ami a leveshez hasonlóan szintén grúz specialitás. A youtube mutatja hogyan készül ez a fűszeres darát húsos vagy más töltelékkel bíró hajtogatott tészta, ami batyu. Van vega változata is. És kértünk a biztonság kedvért egy sajtválogatást a katartikus lakomához, hogy nehogy éhesek maradjunk a nagy túra után egészen reggelig. A sajtjaik is nagyon jók, a juhsajt sajátos, a legjobb, mindegyik sós. Grúz söreinkkel, grúz üveg borunkkal és a grúz források vizeivel együtt 7500 Ft-nak megfelelő összeg volt a számla összesen. A híres-neves Colchis szökőkút teréről, a főtérről nyílik a Tamar királynőjükről elnevezett utca, annak az első, vagy első előtti épületében van ez a Baraque Khinkali. A saláta megmutatta, mekkora kertészek. Nem hangárokat láttam, hanem fóliákat. 
Vagyis milyen jót hoznak ki a földjükből, ami a regéjük szerint Isten ajándéka, aminek gyümölcseit ajándékból tapasztalhattam. 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.