Zsolnin István fotográfus munkásságát sokan ismerhetik: szerencsére számos kiváló, Bicskén, a környéken és az ország legkülönbözőbb pontjain készült felvételét csodálhattuk már meg. Ezen a régi képeslapon most a műtermi pecsétje is tisztán olvasható: Bicske, Rákóczi út 119.

Ha emlékeim nem csalnak, valaha a mai főutcát hívták Rákóczi-útnak is – a házszám alapján ez a műhely a mai Szabó Tüzép környékén lehetett.

A képen látható jelenet sem mindennapi: egy lovas szánt látunk, hét embert, rgyikük egy katona áll, kivont karddal. Egy ilyen kompozíció mögött biztosan egyedi történet rejlik. Van  sejtésem a helyszínről, de mivel bizonytalan, inkább az olvasói meglátásokat várom. 

A részletek feltárásához Imeli László segítségét fogom kérni, bízva abban, hogy sikerül még többet megtudnunk erről a nem mindennapi pillanatról.

Az (egyik)  helyi Tisza csoport bejegyzéseit olvasva az emberben óhatatlanul feltámad a hiányérzet, leginkább a következetesség iránt. Nem is olyan régen, a kampányban még az Egészségügyi Központ előtt hallhattuk tőlük azt a sommás kijelentést, miszerint Bicskén negyven éve nem változott semmi. Ez az állítás már akkor is annyira túlzó és a valóságtól elrugaszkodott volt, hogy legfeljebb mosolyogni lehetett rajta.

A mostani posztjukban viszont, miközben elismerik a felújított recepciót a több száz milliós eszközfejlesztést, (ami még 2008 előtt megkezdődött - a szerk.) az Egészségügyi Központ érdekében, 

Lajtha Házat és a Kultúrkúriát is emlegetik, saját maguknak mondanak ellent. Ha négy évtizede semmi sem történt, akkor hogyan épülhetett meg több mint egymilliárd forintból a kultúra új otthona, és hogyan kerülhettek modern diagnosztikai eszközök a városba.

Hogy mi változott még itt  a negyven évvel ezelőtti nagyközségből lett városkában, annak felsorolásába azért nem kezdek, mert hátha kihagyok valamit. Igen, mindig és mindég van min javítani. Eszembe ötlik metaforaként a japán bölcsesség, hogy egy ház, egy otthon akkor készül el végleg, amikor meghal a gazdája. Aztán az új gazdára is igaz ez, generációról generációra.  Vagyis a tulajdonoddal mindig van dolog. 

Minden józan bicskei ember véleménye az, hogy bármelyik forintnak örülni kell, ami Bicskén hasznosul. Ami itt épül és szépül, az itt marad a városban, a mi gyermekeink és a mi közösségünk javára.Akkor is, ha a túlárazás megvalósult.(Frissítés: Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a túlárazás helyes vagy jó, hanem azt, hogy tudtunk róla - a szerk.) 

A pénzek lehetséges hatékonyabb elköltéséről természetesen lehet és kell is vitázni, de a fejlesztések puszta tagadása vagy elértéktelenítése nem bicskei érdek.

Nézzük meg a tényeket a lepontozott beruházásokról. Jobb lenne, ha a Kultúrkúria épülete ma is pusztulva várná a megváltást? Egy elhanyagolt, lepusztult épület és annak környezete kapott új esélyt.

Jobb lenne, ha az egykori mozi épületét elpattintották volna egy egy dél-pesti befektetőnek? 

Jobb lenne, ha szörnyülködve nézegetnénk a Bicskei Tábort Zánkán a kerítésen kívülről, hogy édes istenem, ezt nem lett volna szabad hagyni elenyészni? 

Az egykori ipari terület romjai helyén (Vörösmarty utca) a Lajtha-ház szép lett, működik, a játszótér folyamatosan a bicskei családok rendelkezésére áll. Az önkormányzat a komfort nélküli bérlakások vagyis romhalmaz eladásával tette lehetővé a komplex megújulást, maga a projekt pedig külső partnerségben valósult meg, nem önkormányzati fejlesztés volt.  Mi a gond? A környékben élők számára is érdek volt, nemcsak az anyagiakra gondolok, hanem a  város élhetőbbé tételére. 

Az Egészségügyi Központ esetében ahelyett, hogy a városvezetést vádolják felelőtlenséggel, érdemes a folyamatok mögé nézni. Emlékszem olyan időkre, amikor két helyi körzeti orvossal azért léptünk fel országos lapokban, hogy a központ maradjon meg Bicskének.

Az önkormányzat a saját feladatát elvégezte, a megújulást kibővítve újraterveztette a komplexumot, és hozzárendelte a szükséges ingatlanokat. Egy ekkora léptékű beruházás teljes költségét egy város egyedül nem tudja vállalni. Az, hogy az állami források és a tervek a minisztériumi útvesztőkben és határidőkben csúsznak, valós probléma, de ez nem a helyi szándék hiányát, hanem a központi döntéshozatal lassúságát mutatja. Sok baj van és nálam az a megközelítés él velük szemben, hogy egy járás lakosságát látják el, ahogy tudják. Volna ötletem, hogy a városvezető mit tehetne....  

Ugyanakkor a háziorvosi körzet és az országos orvoshiány itteni megmutatkozása körüli helyzet valóban olyan pont, ahol a kritika jogos, és ahol a helyi lakosság joggal vár el jobb megoldásokat és jobb kommunikációt.

Bicske nem egy stúdiódíszlet, és nem is a nyolcvanas években felejtett város. A hiányosságokat meg kell nevezni, mint a szakorvoshiányt, a visszaéléseket, a kifizetőhelyekre kattant eseteket minden területen, de a megvalósult értékek tagadása és a saját korábbi szavakkal való szembefordulás nem hiteles. 

Érthető, ha  céljuk a láthatóság, de ezt olyan túlzásokkal teszik, amivel saját magukat teszik hiteltelenné a bicskei gyökerekkel rendelkező, elkötelezett helyiek szemében, akik sosem jártak csukott szemmel. 

Bármilyen kritikát vagy észrevételt könnyebb komolyan venni akkor, ha az egy olyan lokálpatriótától érkezik közéleti kérdéseket illetően, akinek a mindennapjai, a múltja és a jövője is ezer szállal kötődik Bicskéhez.

Évtizedek után végre megvalósul az ideiglenes körforgalom az M1-es bővítéséhez kapcsolódóan: sávkorlátozásokra és jelzőőrös irányításra kell készülni - adja hírül a Bicskei Szó a Magyar Közút Nonprofit Zrt. munkatársainak tájékoztatása alapján. 

Személyes kedvencem az ügyben, amikor 2009 (!) körül azt üzente az akkori polgármester, hogy nyitott kapukat döngetek a körforgalommal kapcsolatban írottakkal. Valóban, 17 éve nyitva áll sarkig tárt kapu...   

Az M1-es autópálya bővítési munkálataihoz kapcsolódóan hamarosan átalakul a közlekedési rend az 1-es számú főút érintett szakaszán. A biztonságos és gördülékeny haladás érdekében egy ideiglenes körforgalmat alakítanak ki, amely a tervek szerint mintegy 3,5 évig szolgálja majd a közlekedőket.

A beruházás szükségességét a Bicskei Szó évtizedek óta szorgalmazza és mint független fórum az olvasói véleményekre, lakossági észrevételekre, levelekre és a közvetlen közlekedési tapasztalatokra támaszkodva emelte fel szavát a fejlesztés mellett – folyamatosan a balesetveszély csökkentését és a csomópont biztonságosabbá tételét tartva szem előtt.

A beruházás jelenlegi állásáról és a megvalósítás részleteiről kérésünkre Király Kitti, a Magyar Közút Nonprofit Zrt. koordinációs főmunkatársa adott tájékoztatást. Az ideiglenes csomópont kiépítése 2026 augusztusában veszi kezdetét az óbarki átjáróban az 1-es főúton. Ha az építkezés a megadott ütemterv szerint halad, a forgalomba helyezés várhatóan 2026 szeptemberében megtörténik.A munkálatok óvatosságot és türelmet igényelnek a sofőröktől, mivel az építkezés ideje alatt több forgalomtechnikai változásra és korlátozásra is számítani kell:

Az 1-es számú főúton a forgalom jellemzően folyamatosan, 2×1 sávon haladhat majd.

A munkaterület környezetében szigorúbb sebességkorlátozást és előzési tilalmat vezetnek be a közlekedők és a dolgozók védelmében.

Az aszfaltozási munkák, valamint a forgalomtechnikai elemek kihelyezése során időszakosan jelzőőrös forgalomirányításra is számítani kell, ami rövidebb fennakadásokat okozhat. A meglévő csomópont átalakításának célja, hogy az M1-es autópálya nagyszabású bővítési munkálatai alatt is fenntartható és biztonságos maradjon a térség közlekedése.

Az ideiglenes körforgalom kiépítésének pontos költségeiről a Magyar Közút Nonprofit Zrt. nem rendelkezik információval.  A későbbi végleges csomópont megvalósításával kapcsolatban a társaság jelzése szerint nem minősülnek adatkezelőnek.

A kivitelezési időszakban a szakemberek a közlekedők fokozott figyelmét és türelmét kérik.

Vigyázzunk egymásra és az építőkre.

Amikor az ember kezébe veszi a bicskei önkormányzat csillogó kiadványát, elsőre talán azt hihetné, hogy valami méregdrága divatlapot lapozgat a városháza folyosóján. A papír vastag, a felület műanyag bevonattal fénylik, a nyomdafesték pedig olyan bőséggel borítja a lapokat, mint zsíros húsleves tetején a zsiradék.

A zöld gondolat szempontjából ez a kivitel kifejezetten elavult és aggályos, amellett, hogy lehangoló látvány. Ezen a nyomasztó képen sajnos még az a tizenegy darab fotó sem változtat semmit, amin a polgármester látható különféle élethelyzetekben, szemből, oldalról, profilból, családdal, váltakozó társaságban és más-más viseletben.

A kiadvány külcsínjére vonatkozó megjegyzés a legutóbbi kiadványra éppúgy igaz, mint az összes korábban megjelent lapszámra.

A helyzetet tovább rontja a felismerés, hogy a környezetvédelemnek és a környékünket érintő valódi problémáknak konkrétan nincsen saját területe a kiadványban, s a téma amúgy is ritkán kerül terítékre. Ez azt üzeni, hogy itt a kiszáradó patak nem téma. A felületeken minden nagyon szép,  minden nagyon jó, miközben a valódi problémákról tengermélyen hallgatnak. A borzalmas kivitel fizikai hordozóként a legfőbb akadályt jelenti az újrafelhasznlásra, hiszen a fényes hatást műanyag bevonattal vagy krétás réteggel érik el. Ez a nagy mennyiségű szintetikus festékkel együtt rendkívül megnehezíti a papírrostok megtisztítását, így az újrahasznosítás folyamata szinte lehetetlenné válik. A lap kb. úgy néz ki, mintha egy országos lap minden belső  oldalpárja a borító minőségében készülne. Rossz vicc. 

Ha számvetést készítünk mondjuk 2010  óta, amióta - ha kihagyásokkal  is - havi ötezer példányban jelenik meg ez a kiadvány, megdöbbentő eredményre jutunk. Egyetlen újság tömege nagyjából három dekagramm, de nem mértem, nincs ilyen mérlegem. A 3 dkg egy semmiképpen nem túlzó becslés, ez a lényeg. A százkilencvennyolc hónap alatt legyártott kilencszázkilencvenezer példány  3-4 tonna tömegű nyomdaipari hulladékot jelent. 

Ez veszélyes környezeti terhelést jelent. A szintetikus festékek kőolajszármazékokat és vegyi anyagokat tartalmaznak. Amikor ez a papírtömeg a szeméttelepre kerül, oxigénmentes környezetben lebomolva metánt képez, miközben a műanyag bevonat mikroplasztikká zúzódva mérgezi a talajt és a talajvizet. Égetés során a vegyi összetevők a levegőbe jutnak, miközben a vastag papír előállítása rengeteg energiát és vizet emésztett fel. A nehéz kiadványok szállítása pedig felesleges üzemanyag fogyasztással növelte a károsanyag kibocsátást.

Amennyiben ez az óriási tömeg rekultiválható, biológiailag lebomló és újrahasznosítható lenne, a természetes körforgásba visszatérve nem jelentene terhet a környezetnek. Ennek elkerülése  egy önkormányzatnál alapvető kellene hogy legyen. A száz százalékban újrahasznosított, nem fényesített papír és a növényi alapú nyomdafesték használatával a papírrostok többször is feldolgozhatóvá válnának, komposztálás esetén pedig káros maradványok nélkül bomlanának le. A nyomtatott példányszám drasztikus csökkentése, a digitális csatornák előnyben részesítése és a valódi zöld kérdések feltárása lenne az egyetlen fenntartható út a bicskei lakosok számára.

Fel kellene mérni, hogy ki kér belőle és csakis a címlista alapján kiszállítani a rekutiválható minőségben elkészülhető példányokat. A normalizálás jelentős megtakarítást is jelentene, igaz, a polgármester 11 fotója/példány akkor már nem fényes és ragyogó lapokon jelenne meg, de ezt a megrázkódtatást valahogy kibekkelnénk pár hét szomorkodás árán. Értem én, hogy kell a propaganda, fújni kell a lufit, mert a székbe valahogy be kell betonozni magunkat, no de azért a mértékletesség meg az a jó öreg, eltűntnek hitt józan ész még ebben a műfajban sem lenne utolsó szempont.

„A jó vezető nem abban mutatkozik meg, hogy miként tudja ellenfeleit elnyomni vagy a hibáikat felnagyítani, hanem abban, hogy a közösség tisztaságát és békéjét saját személyes sérelmei fölé tudja emelni.”

 

Településünk választott vezetője az egészet egy népmesei vagy képzeletbeli keretbe helyezte, amikor nyilvános üzenetben fordult a lakókhoz. Ez egy tudatos retorikai eszköz volt, amellyel a vele szemben megfogalmazott vádakat a mesék és a pletykák kategóriájába utalta. Ezzel igyekezett komolytalanná tenni a kritikákat anélkül, hogy azokat tényekkel, tételesen cáfolta volna. Ezzel egy időben a pletykákon felülemelkedő, mosolygó vezető imázsát építette volna, aki a közösség felett álló józan ész képviselőjeként tünteti fel magát.

Ahelyett azonban, hogy a saját tisztaságát száraz tényekkel vagy hivatalos dokumentációval bizonyította volna, a városvezető támadott. Vajon a rendőrség, a vádhatóság vagy a törvényszék szerepét szeretné betölteni abban a kis székében? Azzal a fordulattal, hogy a rossz nyelvek másokról is mesélnek, olyan súlyos vádakat fogalmazott meg a környezetében élőkről, amelyek alkalmasak a hiteltelenítésükre. Gazdasági bűncselekményeket, magánéleti és családi ügyeket, valamint a munkahelyi lojalitás hiányát emlegette fel. Célja a megszégyenítés. 

Egy felelős polgármester részéről ez a lépés mélyen inkorrekt és méltatlan lehet a hivatalához. A település első emberének a törvényesség, a pártatlanság és a közösség védelmének a bástyájának kellene lennie. Rendkívül visszatetsző és a hatalommal való visszaélés érzetét kelti, amikor egy polgármester a hivatalos tekintélyét és a nyilvánosságát arra használja, hogy magánemberekről, a saját városa lakóiról ellenőrizetlen pletykákat, suttogásokat és családi történeteket terjesszen. Különösen súlyosbítja a helyzetet és rombolja a közbizalmat az, hogy a vezető név nélkül vádolt meg embereket. Azzal, hogy konkrét nevek kimondása nélkül, de jól körülírható élethelyzetekkel és történetekkel dobott be súlyos vádakat a köztudatba, céltáblává tette az érintetteket, miközben elmosta a felelősség határait. Ez a módszer lehetőséget sem ad az érintetteknek a tisztességes védekezésre vagy a cáfolatra, és gyanakvást szül az egész közösségben, hiszen bárki mögé oda lehet képzelni a leírt bűnöket.

Ez a fajta vezetői magatartás éppen az ellenkező hatást éri el, mint amit a poszt az elején kér, hiszen ettől aztán csak igazán beindul a pletyka, és a lakók joggal érezhetik úgy, hogy a kedves főnökasszony ahelyett, hogy csillapítaná a tüzet, maga dob rá újabb rőzsét. Ahelyett, hogy lezárná a méltatlan vitákat, a sejtetéssel és a név nélküli mutogatással egy egész találgatáshullámot indít el a kisvárosban. Az emberek elkezdenek suttogni, tippelgetni, hogy vajon melyik szomszédról, melyik helyi vállalkozóról vagy hivatalnokról szólnak a sorok. Ráadásul ez nem az első esete a vezetőnek. Volt már korábban is példa arra, amikor egy döntésekkel kapcsolatos vitasorozatra, a lakosság részéréről érkező kritikus véleményekre reagálva ugyanígy a település lakójával személyeskedett, ahelyett, hogy szakmai vagy hivatali érveket hozott volna fel. A kisváros történetében a település korábbi vezetői közül ilyen szintű  fogásokhoz még senki sem folyamodott, a vitákat korábban nem terelték a lakók magánéletének és pletykáinak nyilvános terepére. Egy vezető feladata a lakók megóvása lenne a rágalmaktól, nem pedig az, hogy maga váljon a név nélküli helyi pletykák felerősítőjévé és szószólójává, visszaélve információs fölényével.

Keresztény szempontból ez a visszatámadás evangéliumi helyretételt kíván. Jézus a hegyi beszédben egyértelmű útmutatást ad arra, hogyan kell viszonyulni a hibákhoz és a vádakhoz. A szálka és a gerenda jól ismert példázata arra inti a hívőt, hogy mielőtt a másik szemében lévő szálkát felróná, előbb a saját szeméből vegye ki a gerendát. A polgármester posztja ennek a krisztusi intésnek a teljes ellentéte, hiszen a saját hitelességének bizonyítása helyett kizárólag a politikai ellenfelek és a lakók valós vagy vélt bűneinek, azaz szálkáinak nyilvános, de név nélküli lajstromozásával foglalkozik.

A történet kulcspontja az a pillanat, amikor a konfliktus kiemelkedett a személyes adok-kapokból, és egyenesen a politikai térbe került. A vezető nevén nevezte a helyi ellenzéki csoportosulást, ezzel a helyi ügyet becsatornázta az országos politikai megosztottságba. Megjelent a történetben az áruló archetípusa is egy korábbi harcostárs képében, aki egy egyéni földügylet miatt fordult szembe a közösséggel. De akkor most ki is az áruló? Ez a törzsi logikára apellált, miszerint aki elhagyta a közösséget, annak a szava már nem számít.

A kisvárosi krónika legdrámaibb részeként egy morbid megjegyzést emelt ki Bicske polgármester egy temetői sírgödörrel kapcsolatban. Tegyük fel, valóban igaz ez a történet, és elhangzott a választott vezető felé kimondott tengermélyen sötét mondat. Az emberi tisztesség és az alapvető kegyelet határait aki ennyire megsérti, az menjen a pokolba. Ilyet még legjobb barátaival, a legközelebbi és legkedvesebb családtagjaival sem tenne senki, viccből sem egy temetés előtt olyan durván és érzéketlenül, hogy vigyázzon, nehogy őt is belökjék a sírgödörbe, ez teljesen biztos. Az, hogy ez a megjegyzés egy politikai vita kontextusában elhangozhatott, jól mutatja a helyi közbeszéd mély repedéseit. Hogy ez valóban így hangzott-e el, majd kiderül, tanúk nélkül nyilván nem mondaná.  Ez a motívum alkalmas volt arra, hogy morális felsőbbrendűséget biztosítson a vezetőnek, ezért használja fel. Hiszen a fizikai fenyegetés vagy a halállal való viccelődés a közösség többségében empátiát vált ki a valóságos áldozat vagy éppen a magát áldozati pózba vágó iránt, és felháborodást az ellenféllel szemben. A közös kiállásra való felhívás így a közösségi szolidaritásra épített, mintegy pajzsként kérve fel a lakosságot a vezető mögé.

A beszéd végén megjelent a burkolt fenyegetés a kommentek és üzenetek türelmes gyűjtögetéséről, amely a későbbi jogi vagy politikai megtorlás ígéretét hordozta. A jogi lépések emlegetésével elterelte magáról a felelősséget, azt sugallva, hogy ha nincs hivatalos feljelentés ellene, akkor a vádak alaptalanok. Ha lenne eljárás, akkor sem biztos, hogy alaposak, csak szólok. A záró irónia és a kritikák átkeretezése a feszültség oldását és a teljes dominancia demonstrálását szolgálta, azt üzenve, hogy a vezetőt inkább szórakoztatja a helyzet. Az ízlés világa, hogy kinek mi öröm, boldogság és szórakozás, az nem lehet vitatéma..

Az evangélium szellemében a lakók elleni sárdobálás, a név nélküli vádaskodás, a visszatérő személyeskedés, a fenyegetőzés és a gúny szintén elfogadhatatlan egy keresztény vezetőtől. A bosszúvágy vagy a kompromittáló adatok gyűjtögetése helyett a bibliai mérce a megbocsátás és a békességre törekvés lenne. Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében úgy fogalmaz, hogy ne fizessetek senkinek a rosszért rosszal, és amennyire rajtatok múlik, minden emberrel békességben éljetek. A bosszúállás és a harag fenntartása helyett az evangélium a kiengesztelődés útját jelöli ki, amelyből ez a bejegyzés semmit sem mutat meg.

Ha ezt a kisvárosi "drámát" abból a szempontból vizsgáljuk, hogy alkalmas-e a feszültség csökkentésére, a válasz egyértelműen az, hogy nem, sőt, kifejezetten a feszültség fokozására és a megosztottság mélyítésére alkalmas.

A szövegben feloldhatatlan ellentmondás feszült a kinyilvánított polgármesteri békítő szándék és a választott vádaskodó, pletykás, méltatlan eszközök között. Bár a vezető elítélte a suttogást, az üzenet jelentős részében ő maga adott hatalmas nyilvánosságot a legdurvább helyi pletykáknak. Olyan súlyos vádakat sorolt fel, amelyeket a lakosság unalmas hétköznapjaiban eddig talán nem is hallott még egyetlen polgármestertől sem, így leírásukkal és a célozgatásokkal nem eloltotta, hanem tovább szította a helyi beszédtémákat és a haragot. A központból, hogy így mondjam. Durva hiba... 

A feszültségcsökkentés alapfeltétele a közeledés vagy a higgadt hangnem lett volna, ám ez a beszéd tovább mélyítette a lövészárkokat a kisvárosban. Létrehozott egy "mi" csoportot a vezetővel és családjával, valamint egy "ők" csoportot az árulókkal, az irigyekkel és a névtelenül megbélyegzett lakókkal. Ez a polarizáció nem a megbékélés, hanem a politikai mozgósítás és a szembenállás nyelve. A Fidesz agit.prop. is így szúrta el, amikor mindenkit háborúpártinak bélyegzett, aki nem fideszes. Ezért is van  ez a fájdalmas gyász.  

A kommentek gyűjtögetése a bosszúállás hangulatát keltette. Egy olyan közösségben, ahol a vezető nyíltan jelezte, hogy listázza a kritikusaik nevét, nem csökkenni fog a feszültség, hanem nőni a bizalmatlanság. A beszéd lekezelő, cinikus zárása, amely rajongóknak nevezi a bírálókat, teljesen szembe megy az alázat keresztény erényével, és ritkán vezet megbékéléshez. Sokkal inkább provokálja az ellenfeleket, és arra készteti őket, hogy még keményebben vágjanak vissza.

Bár az üzenet a feszültségkeltés elleni kiállás köntösébe volt öltöztetve, valójában egy tudatosan megkonstruált politikai támadás. Ha a vezető valódi célja a feszültség csökkentése és a keresztény értékek megélése lett volna, akkor a békességszerzők evangéliumi boldogságát keresve egy higgadt, tényekre szorítkozó, a lakókat és jogaikat tisztelő, név nélküli sárdobálástól és a korábban már látott személyeskedésektől mentes közleményt adott volna ki. Ez a fellépés ezzel szemben a helyi konfliktus nyílt elmérgesítését szolgálta. 

Nézem a homlokokon a ráncokat, s pontosan tudom, hogy semmilyen vezetés nem kosztümös bál, hanem kőkemény cipelés. Amikor az ember vállára nehezedik az egész gépezet súlya, nem könnyű észrevenni, mikor telik meg a pohár. De higgyük el, jobb most megállni egy pillanatra, mint megvárni, míg az a bizonyos híg és bűzös  végérvényesen belecsorog a ventilátorba. Mert ha egyszer eléri a lapátokat, azt már senki sem mossa le.

Csak józan ész és az emberi méltóság tisztelete, csak ennyi kell ám.  Amikor a mindennapi hajtás, a daráló meg a felgyülemlett nehézségek kezdik felemészteni az embert, egy vezetett szupervízió vagy egy rendes esetmegbeszélés csodát tehet – elvégre a gőzt ki kell engedni, de nem mindegy, hol és hogyan. Ha meg beüt a krízis ismert okokból, az a bizonyos hirtelen jött, gyomrost adó megrázkódtatás, akkor sincs idő a sebek eltagadására. Ott a pszichológiai debriefing, hogy ne cipelje tovább a versenyző a feldolgozatlan sérelmeket vagy traumát.

 Jobb a tisztázó szó ilyenkor, mint a rombolás és aztán a romeltakarítás évekig.

A 2026. július 6-án este a bicskei Kisfaludy utcai garázssorhoz vonultak a tűzoltók, miután egy húszméteres nyárfa ága két parkoló autó fölé hasadt.  

Az autókkal a tulajdonosaik távolabb álltak, a város önkormányzati és önkéntes tűzoltói létraszer segítségével, motoros láncfűrésszel szüntették meg a veszélyt, személyi sérülés és anyagi kár nem történt. A részletekről kérésünkre  Szabó-Bisztricz Anett tűzoltó százados, a Fejér Vármegyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság szóvivője számolt be.

Komoly lakossági visszhangot és vitát váltott ki a helyi lakosok körében a Deák Ferenc utcai építkezés ügye. A Bicskei Szó korábban több cikkben is részletesen foglalkozott a példaértékű Deák Ferenc utcai lakossági összefogással.  Ott voltam tudósítóként, amikor az utca közepén, több képviselő-testületi tag, az alpolgármester, valamint a környékbeliek és más bicskei lakosok füle hallatára elhangzott az ígéret:

...ó, ide és Bicskén sehova nem épülhet egy ekkora telekre négy ház, minden megváltozik, nyugodjanak meg...

A jelen lévő döntéshozók közül ott és akkor senki sem ellenkezett azokkal a határozott képviselői kijelentésekkel, miszerint oda csakis két ház épülhet. Teljes volt a képviselői egyetértés, az utcai jelenlévő lakói megnyugodtak.

Az egyik képviselő ott megjegyezte, hogy olvasta a Bicskei Szó cikkeit, nyitott kapukat döngetünk, és a testület (nem szó szerint így fogalmazott, de a fellépésük pontosan ezt sugallta a demonstráló lakosságnak): nincs itt semmi látnivaló, kár a felhajtásért, az önkormányzat kézben tartja az ügyet, itt minden rendben lesz.

Ehhez képest a Deák Ferenc utcában most mégis megvalósulni látszik az eredeti, négy házról szóló elképzelés. Éppen náluk, akik kiállásukkal és a Bicskei Szó által biztosított nyilvánossággal elérték a HÉSZ módosítását vagyis hogy kertvárosi vagy falusias telkekre ne épülhessen négy családi ház.   

A közösségi oldalakon kibontakozott vita rávilágít arra, hogyan próbálják  magyarázni a kialakult helyzetet és hárítani felelősségüket.  A képviselői, a városvezetői felelősség porlasztásának gondolom az alábbi véleményt. 

A kommentelők között megszólaló véleményalkotó szerint, aki közéleti ügyekben formált állásfoglalásait szinte biztos, hogy megbeszéli a polgármesterrel,  a helyzet hátterében egy konkrét jogi és bürokratikus folyamat áll.

Magyarázata szerint az illetékes építésügyi hatóság még azelőtt kiadta a négy házra vonatkozó építési engedélyt, hogy az önkormányzatnak sikerült volna módosítania a helyi építési szabályzatot (HÉSZ). Bár az első építtető telektulajdonos elállt a szándékától, a kommentelő úgy véli, hogy az új telektulajdonos már a meglévő, érvényes engedélyekkel együtt vásárolta meg a telket, és mivel a jogszabályoknak nincs visszamenőleges hatálya, a szerzett jogokat utólag már nem lehetett elvenni. Kiemelte, hogy a korábbi, évtizedes HÉSZ eleve nagyvonalúan bánt a beépíthetőséggel a melléképületek (ezt nem tudom, milyen összefüggésben említi ezen a helyen) miatt, ami utat nyitott a közműhálózatot megterhelő ikerházas beépítéseknek.

Azonban a kommentelő véleményével szemben a  tények és a háttér információk jelentős mértékben árnyalják ezt a képet. A jelenlegi tulajdonos nem készen kapott engedélyekkel vette meg a telket. Az építési engedélyt már ő maga kérte meg, miután a terület a tulajdonába került (még ha a terveket esetleg meg is vásárolhatta a korábbi beruházótól).

Adódik tehát a nagyon nagy kérdés: miért történhetett meg mindezek után, hogy mégis négy ház épülhet egyetlen telken?

A képviselő-testület általunk vélt késlekedése és határozatlansága elgondolkodtató ebben az ügyben.  Egyes vélemények szerint nem is volt véletlen. 

Valószínűsíthető a konkrét szakmai és adminisztratív mulasztások listája is, ami  egyértelműen a döntéshozók felelősségére mutathat. 

Elmaradt a változtatási tilalom és a képviselő-testület  a szabályozás módosításának ideje alatt elmulasztotta elrendelni a változtatási tilalmat, ami pedig törvényes eszköz lett volna a folyamatban lévő beépítések blokkolására? 

Szakmai felületesség okozhatta az egészet, mert a döntéshozók és az illetékes szakemberek talán még 2023-ban sem figyelhettek eléggé oda a szabályozás finomabb részleteire? 

A magánutas tömbfeltárások támogatása vajon közrejátszhatott-e?  Amikor a városvezetés zöld utat és támogatást adott a magánutas tömbfeltárásoknak, annak egyenes következménye a Deák Ferenc utcaihoz hasonló helyzet? 

A történet legfőbb tanulsága, hogy a helyi építési vállalkozók eszerint láthatóan sokkal jobban ismerhetik a helyi és a környező településekre vonatkozó) építési szabályokat, mint maguk a döntéshozók, akik azokat megalkották.

Ez a fajta városias, intenzív beépítés zajlik most Bicskén – de vajon valóban így és ebben a formában kellett volna megvalósulnia? 

Úgy tűnik, megállíthatatlan a bicskei atléta: az elmúlt hónapban már két kiemelkedő sportsikeréről is nagy örömmel számolhattunk be a helyieknek, a napokban pedig egy újabb hatalmas mérföldkőhöz érkezett a pályafutása. Borsiczky-Szedő Zsófia a magyar U23-as keretben léphetett pályára az U23-as Válogatott Viadalon (POL, CZE, HUN, UKR).

A rangos, nemzetek közötti pontgyűjtő versenyen a cseh, a lengyel, az ukrán és a magyar elit mérte össze a tudását. Zsófi számára nemcsak a nemzetközi mezőny miatt volt különleges ez a nap, hanem azért is, mert büszkén képviselhette hazáját is a legmagasabb szinten. A fiatal sportoló számára kiemelten fontos a lakóhely elismerése és a helyi közösség támogatása, amelyből rengeteg erőt merít a mindennapi felkészülés során. Kiindulva például abból, hogy aki nemzetközi versenyen bicskeiként képviseli a hazát, Bicskét is képviseli. Például, mert így vagyunk rá a legbüszkébbek. 

Borsiczky-Szedő Zsófia  így értékelte a válogatott bemutatkozást:

„Hihetetlenül hálás vagyok, hogy ott lehettem ezen a versenyen. Amikor bő egy éve elkezdtem a futást, álmodni sem mertem volna arról, hogy ilyen gyorsan eljutok a egy nemzetközi viadalra. Leírhatatlan érzés volt Magyarország színeiben futni.”

Az 5000 méteres távon a mezőny mellett az elemekkel is meg kellett küzdeniük a versenyzőknek, hiszen már a reggel 8 órás rajtnál fojtogató hőség fogadta az atlétákat. Zsófi végül 17:35-ös idővel a 7. helyen ért célba. Bár az egyéni legjobbját a nehéz körülmények között most nem sikerült megjavítania, a bicskei futó hangulata a legkevésbé sem borúlátó – a tőle megszokott pozitív és céltudatos mentalitással tekint előre.

„Egyáltalán nem vagyok elkeseredve vagy csalódott. Ez a verseny megmutatta, hogy hol tartok most, és hogy miben kell még fejlődnöm. Kaptam egy hatalmas adag plusz motivációt” – tette hozzá mosolyogva. „Edzünk tovább gőzerővel, és remélem, hogy lesz még alkalmam magamra ölteni ezt a csodás magyar mezt!”

Borsiczky-Szedő Zsófia (versenyeken és az atlétikai adatbázisokban gyakran Borsiczky Zsófia néven szerepel) egy bicskei kötődésű, fiatal magyar hosszútávfutó atléta.

Kiváló eredményeket ér el a hosszútávfutásban (3000, 5000 és 10 000 méteres távokon, valamint utcai és terepversenyeken). A TFSE (Testnevelési Főiskola Sport Egylet) színeiben versenyez.

A Kékestetőre vezető, kemény, 11,3 km-es hegymeneti futóversenyen a női abszolút kategóriában a szenzációs 2. helyen ért célba, a saját (W20-as) korosztályos kategóriáját pedig megnyerte.

Olyan regionális futóversenyeken is az élmezőnyben végez, mint például a Zsámbékfutás, ahol a női 10 km-es távot megnyerte.

A Nemzetközi Atlétikai Balaton Bajnokságon (amelynek Veszprém ad otthont) felállhatott a dobogó legfelső fokára: a női 3000 méteres síkfutás versenyszámát nyerte meg magabiztos, 10:20.74-es idővel.

U23-asként sikerült kivívnia magának a nemzeti címeres mezt is. Tagja lett a magyar U23-as atlétikai csapatnak, és képviselte Magyarországot a nemzetközi U23-as válogatott viadalon (ahol a lengyel, cseh, ukrán és magyar fiatalok mérte össze erejüket), itt az előkelő mezőnyben 5000 méteres távon indult.

 Látva az elmúlt hónap sikersorozatát, amit a bicskei tehetségekre oly büszke Bicskei Szó olvasói számára már hírül adtunk  - biztosak lehetünk a töretlen motivácóban, hogy fogunk még bicskei sportsikerekről beszámolni a közeljövőben. Gratulálunk a teljesítményhezhez, és további sikeres felkészülést kívánunk!

Az elmúlt napokban sokaknak feltűnt, hogy a mányi út első métereit kísérő kerékpárút bal oldalán, a kerítés mögötti sűrű, bokros növényzet egy jelentős területen teljesen eltűnt. A kopárrá vált terület láttán azonnal beindult a helyi pletykagyár, de a valóság egészen más, mint amit a többség remélt. Több olvasónk is érdeklődött, a Bicskei Szó híre számukra is válasz. 

A városban gyorsan szárnyra kapott a vágyvezérelt pletyka, miszerint a bicskei McDonald's szomszédságába egy másik népszerű gyorsétteremlánc költözik, és az ő beruházásuk miatt tisztították meg a terepet.

A híresztelésekkel ellentétben azonban szó sincs új étterem építéséről.

A területrendezés hátterében a Bicskei Torna Club (BTC) beruházása áll. A munkálatok során a leendő új sportcsarnok közműcsatlakozásainak kiépítése zajlik. A vízvezetékek csatlakoztatása már korábban sikeresen befejeződött, jelenleg pedig az elektromos hálózat fejlesztése, pontosabban egy új transzformátorállomás telepítése történik ezen a részen.

A terület tehát a helyi sportélet egyik új központját, nem pedig a gyorséttermi kínálatot fogja kiszolgálni.

A mozgás a test imádsága. 

Kezdem azzal, hogy számomra teljes újdonság és meglepetés volt, amikor egy bicskei erdőt igazán ismerő embertől hallottam az aranysakálról. Nagyon szeretem az erdőket, érdekel az erdők világa, a bicskeit és környék "Sherwoodjait" különösen, de az ismeretszerzéskor mélyen hallgattam arról, hogy fogalmam sincs az aranysakálról, el sem tudom képzelni. Mígnem a Toldit szóba nem hozta a baráti beszámoló, a nádi farkast, a toportyánférget, ami egyenlő az aranysakállal. Nem tudtam. S hogy ebből Bicskén tényleg van-e, azt igazán hiteles forrás által ellenőriztem. Klébert Antal természetvédelmi szakembert kértem arra, hogy legyen szíves elolvasni, hogy ne vezessem félre se magam, se mást. Az írást rendben találta, a vad leírását fontos részletekkel egészítette ki. Segítségét köszönöm.

Városi emberként, vagy a természettől kicsit is eltávolodva hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a hazai erdők vadászható vadállománya kimerül az őzekben, szarvasokban, rókákban, nyulakban és a vaddisznókban. Éppen ezért ért teljesen váratlanul, amikor a bicskei erdő közelében élő ismerősökkel, helyiekkel beszélgetve kiderült, a környéken állandó lakos az aranysakál.

"S jönnek a toportyánférgek, ordítva, Két dühös ordasnak fia meg ordítva..."

Igen, a népnyelv által toportyánféregnek vagy nádi farkasnak nevezett állat nem a fantázia szüleménye, és nem is halt ki végleg: ma itt él a szomszédunkban, a Bicske környéki lankákon és sűrűségekben. A faj a 19. században még elterjedt volt Magyarország mocsaras, nádas területein, ám a folyószabályozások és az intenzív vadászat miatt a 20. század közepére eltűnt az országból, és évtizedekig kihaltként tartották számon. A kilencvenes években azonban déli irányból, a délszláv háborúk miatt elnéptelenedett, háborús övezetekből megindult a faj spontán, természetes visszatelepülése. Nem mesterséges betelepítésről van szó: a sakál magától hódította vissza a területeit. De hogyan jutottak el Bicskéig? A válasz az úgynevezett ökológiai folyosókban rejlik. Ezek olyan összefüggő zöldsávok, folyóvölgyek, erdőségek és csatornapartok (mint a Duna-Dráva vidéke, a Sió-Sárvíz vonala, majd északabbra a Velencei-tó és a Vértes nyúlványai), amelyek biztosítják az állatok szabad és rejtett mozgását a feldarabolt, autópályákkal és városokkal szabdalt tájban. Bicske földrajzi elhelyezkedése kiváló: a Vértes és a Gerecse közelsége, a helyi patakvölgyek és mezőgazdasági táblák eldugott részei tökéletes útvonalat és búvóhelyet biztosítanak számukra. A főváros környéki és a bicskei erdőkben a 2010-es évek folyamán jelentek meg és stabilizálódtak az első családok. Sokan összetévesztik a rókával vagy a farkassal, pedig az aranysakál tökéletesen átmeneti formát mutat a kettő között. Jóval nagyobb és robusztusabb, mint egy vörös róka, de lényegesen kisebb, mint egy szürke farkas. Egy kifejlett példány testtömege 10–15 kg között mozog.  A farka sokkal nagyobb. Bundája nevéhez hűen zsemle-sárgás, szürkésbarna, hátán gyakran feketés szőrszálakkal keverve. Téli szőrzete sűrűbb és szürkébb. Farkasra emlékeztető, de annál rövidebb, bozontos farka van, amely mindig lefelé lóg, és a vége feketés. Fülei viszonylag nagyok és felállóak, lábai pedig hosszúak, ami kiváló futóvá teszi.  A rókáktól való megkülönböztetés résznél fontos, hogy míg a róka füle és lába végei feketék, farkán fehér véggel, addig az aranysakálnál ez soha nincs. A füle és a lábvégek is megegyeznek a test barna színével. Emberre veszélyt  nem jelent. Persze megfogni, simogatni stb. nem szabad, a veszettség is veszélyforrás.

Az aranysakál rendkívül intelligens, óvatos és alkalmazkodóképes ragadozó. Alapvetően monogám párkapcsolatban, vagy kisebb családi falkákban él. Rejtett, éjszakai életmódot folytat, nappal szinte láthatatlanul lapul a sűrű bozótosokban vagy nádasokban. Bár látni nehéz, a jelenlétét eltitkolni nem tudja. Aki a bicskei erdő szélén lakik, az alkonyat után vagy éjszaka különös hangokra lehet figyelmes. Az aranysakál hangja nem hasonlít a megszokott kutyaugatásra vagy a róka kaffogására. Ez egy magas tónusú, elnyújtott, vonyító-szűkölő és szirénázó sírásra emlékeztető ordítás (az úgynevezett sakálvokál), amellyel a falka tagjai tartják egymással a kapcsolatot, vagy jelzik a területük határait. Ha egy rázendít, a többiek másodperceken belül bekapcsolódnak, ami a gyanútlan fül számára félelmetes, őserővel teli koncertnek hat. Ezt hallottam elmondani egy erdő közeli embertől. Az aranysakál alapvetően tart, menekül az embertől. Rendkívül fejlett érzékszerveinek köszönhetően sokkal hamarabb észreveszi az embert, mint mi őt, és messze elkerüli a találkozást. Kirándulókra, erdőjárókra semmilyen veszélyt nem jelent. A konfliktusforrást a háziállatok jelentik. Mivel az aranysakál opportunista ragadozó vagyis mindent megeszik a rágcsálóktól, pockoktól kezdve a dögökön át a növényi termésekig, a kiszökő macskák, kistestű kutyák vagy a nem megfelelően védett háztáji baromfik, juhok áldozatul eshetnek a vadászatának. Az őzállomány gidáit is előszeretettel tizedeli, ami miatt a vadászok nem zárták a szívükbe. Mivel az aranysakál nem védett faj, sőt, robbanásszerű szaporodása és kiváló alkalmazkodóképessége miatt komoly vadgazdálkodási problémát jelent, egész évben lőhető. A vadászok dolgát viszont nehezíti, hogy a toportyán hihetetlenül gyanakvó és tanulékony. Ha egy lövést elhibáznak a közelében, azt a területet vagy vadászati módszert egy életre megjegyzi. Fejér megyében és a bicskei vadászterületeken is folyamatosan gyérítik az állományt a hivatásos és sportvadászok, gyakran éjszakai hőkamerával, hangutánzó sípokkal csalva puskavégre őket. Míg országosan évente már több mint 10-15 ezer példány kerül terítékre, a bicskei és a környező (Vértesaljai, Velencei-hegységi) vadásztársaságok területein évente és területenként változóan néhány darabtól a tucatnyi egyedig terjed a kilőtt sakálok száma. Pontos, fix bicskei számot nem tudok, pl. mert a sakálok nem ismernek határt, a bicskei erdőből pillanatok alatt átváltanak új területekre. Az viszont tény, hogy a vadászati nyomás ellenére a számuk egyelőre nem csökken. Az aranysakál tehát visszatért, és ha tetszik, ha nem, a bicskei erdő ökológiai rendszerének új (régi) csúcsragadozója lett. Ha legközelebb a Galagonyás vagy az erdőszél mellett sétálsz sötétedéskor, és hátborzongató üvöltést hallasz, ne ijedj meg: csak Arany János toportyánjai üdvözlik az éjszakát.

Született egy mesekönyv kisgyermekek számára a Hegyikastélynak nevezett birtok történéseiről, a matematikus, csillagász életéről. Jómagam pedig megírtam a mese plusz fejezetét, ami néhány sornyi véleménynyilvánítás után olvasható. Képeim egy tegnapi kerékpártúra végén készültek. 

Milyen, ha egy önmagát konzervatívnak, a nemzeti hagyományok tisztelőjének mondó önkormányzat politikai vezetése egy országos jelentőségű, közel 2 évszázados  emléket az enyészetnek ad át? 

Szerintem ellentmondásos, mélyen csalódást keltő és a képviselt értékrenddel teljesen összeegyeztethetetlen, ha egy önmagát konzervatívként meghatározó önkormányzat politikai vezetése egy országos jelentőségű, két évszázados helyi műemléket elenyészni hagy. 

Ha egy politikai vezetés a zászlajára tűzi a konzervativizmust és a nemzeti hagyományok tiszteletét, továbbá közel 20 éve vezetőként van jelen a város közéletében, akkor ezzel morális és politikai felelősséget kellett volna  vállaljon a múlt értékeinek megőrzéséért. Amikor a tettek nincsenek összhangban a szavakkal, az egyértelműen hitelességi válságot tükröz.

A konzervativizmus lényege - ez is 19. századi gondolat, akár a mi emlékeink, ahová a metrikus rendszer etalonjait is akkor hozták elsőként Magyarországra, Bicskére - éppen a múlt, a jelen és a jövő nemzedékek közötti szerződés. A konzervatív gondolkodás alapköve, hogy nem vagyunk tulajdonosai, csupán gondnokai a ránk bízott örökségnek. Bármilyen furcsa, ebből a szempontból a környezetvédelemnek is vannak konzervatív pillérei. Ha egy közel két évszázados, országos jelentőségű emlék az enyészeté lesz, mint Bicskén, az nem egyszerű mulasztás, hanem a konzervatív alapértékek megtagadása. A könyv szükséges, jó gondolat volt, kíváncsi vagyok rá. Hogy miért nem valamelyik kulturális intézményben mutatták be és tették hozzáférhetővé, miért egy polgármesteri Facebook-poszt, azt pontosan tudom... Hagyjuk. Hogy az én mesémben szereplő vágyálom bármilyen formában megvalósult-e abban a mesekönyvben, pontosan azért nem tudhatom, mert nem lapozhattam még bele a Könyvtárban sem.  

A bicskei csillagda varázslatos ébredése

A bicskei közbirtokon, ahol a vén fák lombjai suhognak, a régen épült csillagvizsgáló romjai hosszú-hosszú évekig szomorúan nézték az eget. Emlékeztek még Nagy Károlyra, a tudósra, aki réges-régen távcsövekkel kutatta innen a bolygókat. A kövek már-már azt hitték, elfelejtette őket a világ, és a csillagok is szomorúbban hunyorogtak felettük.

De egy szép napon valami egészen csodálatos dolog történt Bicskén!

A városka lakói – apukák, anyukák, nagymamák, sőt még az óvodások is –, a város vezetői és a régi épületek őrzői mind összegyűltek a Hegyikastálynál, aminek már nyoma sincs, de a terület a népi nevet megőrizte. Összenéztek, és azt mondták: – Nem hagyhatjuk, hogy ez a csodás hely elvesszen!

Elmondták, hogy nem kérnek milliós látványterveket jól fekvő cégektől, minden ott van a fejükben. Mindenki hozott valamit: ki egy jó ötletet, ki egy erős szerszámot, ki pedig egy kedves mosolyt. Úgy összefogtak, mintha mindannyian egyetlen nagy, szerető család lennének. A régi kőfalakat nagy-nagy becsben tartva kibontották a borostyán és a növényzet szoros öleléséből, megsimogatták a múltat idéző köveket, de a legizgalmasabb rész még csak ezután következett! Gondoskodtak róla, hogy a rom pusztulása jelentősen lassuljon, de a mauzóleumot sem hagyták veszni. 

A a csillagvizsgáló torony régi romja mellé, tisztes távolságra,  egy vadonatúj épületet emeltek de úgy, hogy az a fennmaradt tervek és rajzok alapján a hasonmása legyen Nagy Károly és a Batthyányak egykori művének.  A torony átmérője nagyobb lett, mert a tetejére a bicskeiek állami segítséget is elfogadva egy kerek kupolát varázsoltak, ami pontosan úgy nézett ki, mint egy óriási, tiszta fehér gombóc. A kupola belsejében egy akkora távcső kapott helyet, amivel még a Holdon ugrándozó nyuszikat is meg lehetett volna lesni. Az új obszervatórium  és a terület őrzését biztosították. A kupola biztonságosan zárható volt és csakis szervezett programok keretében volt használható amatőrök számára. Az erős fényszennyezés miatt nem számított profi helynek, de tanodának kiváló volt érdeklődő bicskei és bicskei közeli látogatóknak vagy turistáknak. 

De a legeslegnagyobb csoda nem ez volt, hanem az épület derekán körbefutó, tágas körerkély, amit a nagyobb átmérő tett lehetővé.  Ez a körerkély egy igazi, mesebeli kilátóvá vált, amelynek kapuja éjjel-nappal nyitva állt mindenki előtt. A városra, a Vértes, a Gerecse, a Budai-hegység felé lehetett panorámázni. 

A város vendégei imádták a helyet. 

Amikor a munkával elkészültek, hatalmas ünnepséget rendeztek. A bicskei gyerekek felfutottak a körerkélyre, és ahogy körbenéztek, elállt a szavuk: alattuk terült el az egész fényárban úszó város, felettük pedig ott ragyogott a Tejút.

A régi csillagda romjai végre boldogan sóhajtottak fel a holdfényben. Tudták, hogy a múltjukat megbecsülték, a jövőjük pedig fényesebb, mint valaha. Azóta, ha egy kisfiú vagy kislány feláll a bicskei kilátó körerkélyére és felnéz a csillagokra, pontosan tudja: ha az emberek összefognak, még a legszebb álmok is valóra válnak.

Addigra már működött az új autópálya lehajtó Bicske és Mány között. Éppen ezért a lehajtó nevére ezek a javaslatok érkeztek három nyelven, magyarul, angolul és latinul.  1. Csillagvizsgáló 2. Observatory 3. Observatorium astronomicum. A közúti jelzőtáblákon egymás mellett látszott a karbantartott rom és a kicsit nagyobb hasonmása ábrázolása. 

Aki nem hiszi, járjon utána! 

Földrajzi, történelmi, irodalmi érdeklődésünk és meglehetős helyismeretünk, Vértes imádatunk  dacára teljes meglepetés volt, amikor ezt a templomromot felfedeztem egy részletes online térképen és útitársam figyelmébe ajánlottam. 

Ha Csákvár után eléritek a zámolyi-csákberényi-gánti körforgalmat, akkor abból Csákberény felé távozva - jobbra a legelső dűlőútra kell bemenni és arról nem kell letérni. 300 méteren belül eléritek a dombocskát, amin ez a rotunda vagy körtemplom épült közel ezer éve. Zámolyhoz tartozik. 600 méterre fekszik a körforgalomtól, amin már ezerszer áthaladtunk. Semmilyen turista jelzés nem vezet a romhoz, így talán jobb is. Ez a zámolyi szőlőhegy. Biztos lehetek benne, hogy Csoóri Sándor, a nagyszerű, zámolyi születésű költő is megemlékezett róla. Sokat olvastam tőle, de nem maradt meg ezzel kapcsolatos olvasmányemlék.  Viszont, ha jól emlékszem, egy Balaton-felvidéki templomrom (Dörgicse?) emléktábláján őt idézik:

„…ahol templomok rogynak térdre, ott térdre rogy maga a nép is. Ritkul, fogyatkozik.”

Csanádi Imre volt a másik nagy költő, aki szintén zámolyi és 10 évvel idősebb volt az általa mentorált Csoórinál. 

Ő török hagyományként, török toronyként emlegette a helyet, ami félreértésre adhatott okot, hogy ki építhette. Csabdiban is ott áll a templomrom, amit a népnyelv török-hagyományként tartott számon, de azt már gyerekkorunk óta tudjuk, hogy a hagyomány ott azt jelenti, hogy ennyit hagytak belőle, amikor a templomot lerombolták.   

Zámolyon egy csendes kis dombon különös, magányos kőfalak dacolnak az idővel. Ez a kerekszenttamási templomrom, egy hajdani középkori falu utolsó, makacs hírmondója.

A falu vesztét – mint oly sok más virágzó magyar települését – a török hódoltság okozta. A 16. század második felében egy pusztító támadás során a lakók elmenekültek, és soha többé nem tértek vissza. Egy 1662-es összeírás már hivatalosan is lakatlanként említi. A házak vályogfalaiból az évszázadok alatt semmi sem maradt, a természet és a szántóföldek lassan visszafoglalták a területet. Csupán egyetlen épület maradt állva: a falu kőből épült szíve, ez a templom. Amitől különleges, hogy annyira kicsi,  hogy apszisa sincs. Nem úgy, mint a Gerecse rengetegében, a Baj fölötti keresztúton elhelyezkedő nagyobb, apszisos rotunda, amit kerékpárral a keresztúton Baj felől már soha nem keresnék fel, elég volt egyszer, de Vértesszőlősről kiváló út visz fel, akkor is, ha hosszan emelkedik.   

A legtöbb körtemplomhoz csatlakozik egy félköríves, kiugró rész (szentély), ám a kerekszenttamási egy teljesen szabályos, sima kör alaprajzú épület volt (belső átmérője alig több mint 6 méter).

Gyakran felmerül a kérdés: hogyan maradhatott meg egy ilyen kicsi templom fala helyenként még ma is 4-5 méter magasságban, miközben a történelem viharai, a környékbeli építkezések kőhordásai és a háborúk mindent elpusztítottak?

A válasz a középkori mesterek zseniális technikájában rejlik. Az úgynevezett öntöttfalas módszerrel dolgoztak. Azt olvasom, hogy a külső és belső gondosan faragott kősor közé szabálytalan kőtörmeléket öntöttek, majd az egészet forró mészhabarccsal öntötték le. Ez a keverék szinte bonthatatlan, betonkeménységű szerkezetté állt össze az évszázadok alatt. Bár a monda szerint 1704-ben Heister Siegbert osztrák generális ágyúval is lőtte a falakat, a mag magabiztosan ellenállt.

Ha ma ellátogatsz a zámolyi szőlőhegy lábához, egy idilli, vadregényes helyszínt találsz. A falakba pillantva még mindig felfedezhető az északkeleti oldalon egy kis falba mélyedő bevágás – ez volt egykor a szentségtartó fülke.

A falakban nagyjából másfél méterenként ferde, kerek lyukakat is látni: ezek a templommal egyidős állványlyukak, amelyek a tetőszerkezetet vagy a belső fakarzatot tarthatták, ugyanis a kutatások szerint az épületet nem kőboltozat, hanem egyszerű fagerendás mennyezet fedte.

A rom ma már szabadon látogatható védett műemlék, amely tökéletes úti cél egy csendes, elgondolkodtató hétvégi sétához, ahol a fűben ülve szinte érezni a múlt nehéz, de békés csendjét. Megfogott, hogy a tabernákulumban mécses és befőttes üvegben elszáradt virág volt. A nemzeti emlék tisztelete lenne? Esetleg az ősi templom romjai körül szórják szét életükben ezt kérő lokálpatrióták hamvait? 

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.  

A Kanizsai úti híd alatt is átfolyik a Szent László-patak. Aminek medrében most több a zöld sás, mint a víz, tehát a "folyik" ige esetünkben erős túlzás. Az előtte lévő tavakba is kell a víz...  

A patak közúti hídján  túl elhelyezkedő, az egykori MMG-vel, a mai Technocarral szembeni,  4 hektáros magánbirtok az utcához közelebb eső területén Báder Antal iparinak minősített fás-bokros területe van hosszában 52 méterig, azután vagy 4 hektár nem aszályban mocsaras, mezőgazdasági birtok, ami ma egy szép patakparti legelő.   Csonti  hajdani, Szent László utcai kölcsönzőjében 43 betonkeverő volt sok más mellett  szezonban alig maradt belőle, utánfutóból és számos eszközből is jól működött.  Az egykori székhely összekapcsolódik ezzel a területtel egy kis híd által. Báder Antal azért vette meg, hogy  állatokat tarthasson rajta. Kecskét, birkát, sertést tartott itt egy ideig.

Hátul, amit a növényzet miatt kívülről a Kanizsai utcából  nem lehet látni, ott fekszik a tó és legelős terület.  Ami most szombaton egy  ártéri, jól zöldellő, vitális  legelő képét mutatta nekem, a távolban egy lóval, ami meg is indult felénk, aztán meggondolta magát. A túlsó végén látszik az az  1960-ban épült  híd az 1-es főútvonalon, ami a patak medre fölött áll. Ezt mi anno fehér hídnak neveztük, mert világító fehérre volt meszelve a két oldalsó része, amire felelőtlenül azért ültünk ki, hogy kamionokat csodáljunk. Legalább is engem azok érdekeltek. Ki tudja, miért?   

Bicske egyik legmélyebb pontján állunk. Nálunk Bicskén jellemzően 167-181 méter között mozog a tengerszint feletti magasság.  A telefonom iránytű alkalmazása 150 méter abszolút magasságot mutat a helyszínen. Ez a templom környékén 160 méter feletti. (Ez a compass alkalmazás átlagos körülmények között +/- 3-10 méteres hibahatárral dolgozik, ezt azért tegyük hozzá.) Mindez csak azért fontos, mert a nagy esők idején - bárcsak jönne már egy-két kiadósabb - a szőlőhegy felől is ide szivárog, folyik az 1. főút alatti ehhez kiépített áteresz alatt a csapadék. A hegyről érkező víznek ez a természetes folyásiránya ahhoz az árokhoz, amit a későbbiekben érint majd írásom.  

A gazda építtetett egy kis tavat. Ide olyan embereket is vár horgászni, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy drága helyekhez csatlakozzanak és nem feltétlenül akarnak 30 kg-os akasztásokat.  Mindez ingyenes lesz, mert egy zártkörű horgászklubot kíván létrehozni. Főleg kárászok és harcsák jellemzik a helyet,  látok is horgászt. Ponty is akad, de az egyébként sem nagy termetű kárászból a 90 dekás itt a legnagyobb. A gazda a száraz kenyér darabjait dobálja a vízbe etetésnek. Közben arról beszél, milyen sokat köszönhet néhai Horváth Istvánnak vagyis Pisunak. A három generációs halászmesterre emlékezett szép gondolatokkal, akinek sokat köszönhet. Történt, hogy pusztultak a halak. Pisu pedig lekapta tíz körméről, hogy az ökoszisztéma harcsát kíván, hozzon minél hamarabb.  Ez nem a törpeharcsa, hanem az európai harcsa. Segít egyensúlyban tartani a tó élővilágát. A "csúcsragadozó" megeszi a beteg, legyengült halakat és a túlszaporodott apróhalat, például az ezüstkárászt, így megakadályozza a tó túlnépesedését.

Ha van elég táplálék, a harcsa rendkívül gyorsan fejlődik, így hamar válik belőle nagy  hal.

Jól bírja az alacsonyabb oxigénszintet és a felmelegedő vizet is, ami a magyar nyarak során nagy előny.

S ha már meleg. A part hátránya, hogy még nincsenek  fák. Ezen persze a gyorsan növő és vizes területet imádó füzekkel is lehet segíteni a talaj elszállítása után.

A munkagépekkel kitermelt talaj egy részét a vízügy felhasználhatta a patak melletti agyagos vízzáró gát létrehozására, a termőtalajt pedig annak befedésére. 

A további mederépítés, a tóásás a teljes körű  engedélyeztetés után folytatódna, ha a területen lévő kitermelt földet elvinnék oda, ahol szükség van rá. Ha bárkinek kell kis vagy nagy mennyiségű talaj, elég egy telefon. Aki kéri, megkapja tőlünk a számot, hogy az érdeklődő megtekinthesse. 

Báder Antal levelében az önkormányzatnak is figyelmébe is ajánlotta, hogy szükség esetén elszállítható, felhasználható.  Nagy mennyiségről  van szó. Úgy hallom, Mányról már jönnek egy-két szállítmányért.   

A területen egy holtágat idéző szakaszt is létrehozott. A tó és a “holtág” a magas talajvízszint miatt jött létre illetve a patakvölgyben ez egy esős időszakban zsombékos terület. Magas vízhozam esetén jelentős  vízmélység állhat elő. Itt a legutóbbi árvízkor, 2010-ben mintegy másfél méter közeli volt a vízmagasság, mert a patak medre nem bírta a víztömeg elszállítását a tarjáni gátszakadás után. Nem a tóban alakult ki ez, hanem a parton volt ekkora az ár.  

A gazda szerint közhasznú, hogy birtoka természetes módon megtartja a vizet abban az országban, amin a vízkincs többnyire átömlik. Ehhez tett hozzá a kis tó gazdája a medrek létrehozásával.  Nagy esők esetén is segítenek itt a völgyben kialakított mélyítések és ugyanezt a tóépítést kívánja folytatni a területen.     

Látok egy nagy, könnyűfém etetőcsónakot, amiről megtudom, hogy a 4-es tavon használták a takarmányozásra. Mellékes. Ám nosztalgikus, mert mi telepi gyerekek láttuk ezt vízen is. Már nem tudom, hogy képen láttam vagy igaziból, élő ponttyal volt tele a partközelben.  Leselejtezett eszközként kötött ki itt. 

Hallok kidöntött fákról és a tavacska  partján látom a tipikusan ceruzahegyre rágott törzseket. A hód két lábra áll, és a törzs körül mozogva, rézsútosan felülről és alulról rágja a rostokat. Ahogy halad befelé a fa középpontja, a geszt felé, a rágási felület elvékonyodik, amíg a fa a saját súlya alatt ki nem dől.  Ezt azért is teszi, mert folyamatosan nő a metszőfog. Ha nem koptatná, akkor nem tudna enni. Van egy országos hód-térkép GPS-el, de első blikkre nem találtam meg ezt a helyet, pedig természetvédelmi szakember, személyesen Klébert Antal természetvédelmi őr -  “anyakönyvezte”, vette nyilvántartásba. A területet vadkacsák, kócsagok is szívesen látogatják és természetesen a kistószegi gólyák is, Bicske legnagyobb szárnyú vándormadarai. A mára már ritka és közkedvelt fecske is szereti is szereti ezt a vizes, saras területeket.    

Tónak javasolt területként szerepelt a  térképvázlaton megvételkor, 2000-ben. Jól ment a kölcsönző, szükség volt még területre például állattartásra, ezért vásárolta Báder Antal. Azért is fontos, mert a birtokában lévő 4 hektár közelében ott az önkormányzati tulajdonú 0129/68. árok. Itt nem biztosított a víz lefolyása, ezért is jók a már meglévő medrek mellé a tervezettek is mint pufferek.  Ez az árok, ha jól tudom,  az egykori MMG falánál véget ér, ott befalazták. Ez a legutolsó híd, ha sétálunk ki a járdán a városból kifelé.  

Magyarország vízgazdálkodási helyzete az elmúlt évtizedekben drasztikusan megváltozott. Míg korábban a „vízország” jelzővel illették hazánkat, ma már inkább az a kérdés: hogyan tartsuk itt azt, ami megérkezik?

Tudjuk földrajz óráról, hogy Magyarország a Kárpát-medence legalján fekszik. Részben fájdalmas történelmi okokból folyóink 95%-a külföldről érkezik, és jelenleg több víz távozik az országból, az akkugyarmatról, mint amennyi bejön. Ha hagyjuk, hogy a víz egyszerűen fusson ki folyó vízeinken, annak súlyos következménye lesz. 

A talajvízszint vízszint országosan alacsony, ami közvetlenül fenyegeti a mezőgazdaságot és a természetes ökoszisztémát (lásd  például a Homokhátság helyzetét).

A víz párolgása hűti a környezetet. Víz nélkül a városok „hőszigetté” válnak.

Ha nincs tározott víz, az aszályos nyári hónapokban sem az embernek, sem az élővilág NEM  felelős részének nem jó. 

A vak is látja, hogy a vízmegtartás messze nemcsak a nagy gátak és folyók menti víztározók ügye. Valójában a lokális kisléptékű megoldások adhatják a rendszer stabilitását.

A cél, hogy a csapadékot ne elfolyókba vezessék, hanem helyben tartsák. 

Itt a birtokon 4+3 hektár van. 4 Antalé, 3 az önkormányzaté volt. Eladták egy cégnek. A magán hacienda  jelentős része mezőgazdasági  terület. Az egykori önkormányzati terület is egy az egyben az. Nem beépíthető mint általános mezőgazdasági terület.  Rekreációs célú, vizes élőhellyé alakítható, ahogy azt eleink is tervezték a tavakkal. Igaz, volt egy szép tavunk a templomtól 4 km-re, de annak környezetét mi földi halandók nem igazán élvezhetjük. Elkerítették előlünk. 

A vízmegtartás, a barátságos és élhetőbb város képe mellett, minek a központtól 10 perc sétára újabb tavai alakulhatnak  - nagy esők idején is szerepe van. A terület biztonsági puffertartályként is működhet. A patakkal ugyan csökkent a kölcsönhatás, mert ott magas gátat hoztak létre 2010 után visszacsapó szelepekkel. Ha a patak szintje alacsonyabb, be tud folyni a víz kívülről oda, gravitál, például a szóban forgó 7 hektárról. A patak felől viszont a víztömeg ereje zárja le az ajtót, ha odáig emelkedik.

A vízmegtartás  országos feladat, de a mikroklímát és a helyi vízkészletet a települések szintjén lehet (és kell) megmenteni. Tekintve, hogy a Bicske nevű kis polisz rugalmasabb tud lenni, ha akar,  mint egy metropolisz. Közvetlenebb a kapcsolat az itt élők között. Ha nem is vagyunk olyan kicsik, hogy mindenki mindenkinek köszönjön az utcán, mindenki valakinek a valakije, akit viszont ismerünk. Ez főleg előny, kis mértékben hátrány. De csak irónia volt a második tagmondat.  

Szóval minden egyes köbméter víz, amit egy kisváros vezetése a vízüggyel együttműködve nem enged elfolyni, hanem megtarja, közvetlen befektetés a település élhetőségébe - hűvösebb nyarak, zöldebb parkok, stabilabb kutak a rekkenő hőségben. Ehhez csiriviri tanulmányutak sem szükségesek külföldre. 

Amit Báder  Antal tett - bár semmiképpen nem akarom piedesztálra emelni, mert régi ismerős a sakkörből - egyetértek törekvéseivel.  Értékelem először is azt, hogy nem sittel, vagy veszélyes hulladékkal töltötte fel, ahogy pl. a Vértesben történt Cica-homokkal, egy létező tóval  az utóbbi években.  

Megépül az ideiglenes körforgalom az óbarki átjárónál. Jól halad az engedélyeztetés. Sajnos arról nincs hivatalos információ, hogy mikorra lesz kész. 

Olvasható, hogy ezt "jó hírként" aposztrofálták. Kétségtelenül az. 

 2010 körül történhetett, hogy e blog elődjén, a Bicske.infón megjelent soraimra, amik gyakran a kedves olvasók leveleire épültek, az óbarki átjárón lévő körforgalmat is  hiányoltuk. Éppen ezért a "politikus" megüzente: nyitott kapukat döngetek a körforgalomról írott cikkeimmel. "Tavasszal elkészül" - hangzott az üzenet. Kérdeztem a magam módján  mosolyogva, vajon melyik tavasszal? De azért bíztam benne.   Mindent képesek megmagyarázni, de a helyben és a Parlamentben bennünket képviselők érdekérvényesítő képességéből ennyire futotta, hogy egy körforgalomra negyedszázadot kelljen várni?  

 Ez tipikusan "félretett pezsgő" esete,  aminek megbontására olyan régen vársz,  hogy bár örülsz, közben kicsit keserű a szád íze. 

No, mindegy. Legyen öröm ez így is.  Bármilyen banális is a fejlesztés, ami  régen akadályozta a mindennapokat, örüljünk és kész. Persze, most még ne. Korai öröm lenne. Jelige: Hiszem, ha látom. Mert jó párszor megígérték már a habokra. (Ez a habokra Hofi  szavajárása volt, tőle hallottam először.)  Jelentése szerintem talán az lehet, hogy hab a népnyelvben és az irodalomban is olyasmit jelölhet, aminek nincs belső tartása, nincs súlya. De látványos, nagyobbnak tűnik, mint amekkora valójában, mégis egy pillanat alatt elillan, szétpukkad, elfolyik. 

Írásom az Ír az olvasó címkét is megkapta. Részint mert én is olvasok :) Komolyan pedig azért, hogy tiszteletemet fejezzem ki azoknak az Olvasóknak, akik a körforgalom megépülése érdekében hallatták hangjukat. 

Hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt Fazekas László (1947-2026), az Újpesti Dózsa és a magyar labdarúgó-válogatott olimpiai bajnok  csatár kiválósága. Sokszoros magyar bajnok, háromszoros magyar gólkirály, aki az európai gólkirály címet is elnyerte.  

Krajczár Gyula újságíró, Kína-kutató, a Jelen főszerkesztő-helyettese egy gyerekkori emlékét osztotta meg a Bicskei Szó olvasóival. Bicskén, gyerekkorukban láthatták a Fazekast a saját szemükkel. 

“Van egy régi bicskei emlékem a most meghalt nagyszerű futballista, Fazekas László kapcsán - hátha valakik meg tudják valamelyik részletét erősíteni. Olyan felső tagozatos lehettem, amikor a gyerekek között elterjedt, hogy Bicskén van a Fazekas. Volt egy fogorvos, a Kottász doktor, ott rendelt az Ady Endre utca sarkán. Az ő ismerőse volt, s a hír szerint ott a rendelőben látogatta meg. Odamentünk, s ott állt egy általunk még sosem látott, szép autó, gondoltuk, hogy az övé. Nagyjából másfél órát vártunk, amikor valóban jött ki az épületből Fazekas és a fogorvos. Ez nekünk akkor olyan volt, mintha most Szoboszlai vagy Lamine jönne ki. Hogy az ismeretségüknek volt-e köze a futballhoz, azt csak találgattuk. Ennek az ügynek a kapcsán tudtam meg aputól, hogy volt egy egészen kiváló futballista az 50-es években, a 60-asok elején, a Kotász Öcsi. Ha volt hozzá köze a dokinak, akkor a fia vagy az unokaöccse lehetett, nem derült ki. Sokkal később hallottam egy sztorit Hegyi Iván kollégámtól (körülbelül negyvenszer), hogy egyszer megkérdezte az akkor már aranylabdás Flórit, mekkora volt az arca, amikor 17 évesen behívták a válogatottba, ahol azonnal gólokkal debütált. - Hülye vagy? - mondta Albert - alig hittem el, hogy leülhetek a Kotász Öcsi mellé az öltözőben. Szóval, futball."

Fazekas László (labdarúgó) – Wikipédia

 Milyen már, amikor félig-meddig csakis kedves ismerőseid játszanak Örkény novellákat kis közönség előtt, de telt házzal a könyvtárban és egy barátod, személyesen Goldsmann Tamás  gitározik? Örkény István világhírű egypercesei rövidek, ütősek, olvastad mindet, kérdés, mire emlékszel, de így  megelevenítve olyan, mintha először hallanád mind.

Hasra fektetett két rendőr egy személyt vasárnap délelőtt 9 óra tájban Bicskén a Kisfaludy utca egyik négyemeletes épülete melletti zöld területen. Megbilincselték majd az autóba ültették - értesült a Bicskei Szó olvasói beszámolók alapján. 

Később egy másik személyt a közelben szintén rendőrautóba tett egy másik rendőr előállítás céljából.  

A Fejér Vármegyei Rendőr-főkapitányság Kommunikációs Szolgálatához fordultunk. 

Tájékoztatásuk szerint február 22-én 9 óra körül arról érkezett bejelentés a rendőrségre, hogy Bicskén, a Kossuth utcában lévő áruházban lopás történt, és a két elkövető futva távozott a Kossuth Lajos majd Kisfaludy utca irányába. A rendőrök perceken belül a helyszínre értek, majd a Kisfaludy utcában, valamint a Nagy Károly téren elfogták a 23 és 33 éves feltételezett elkövetőket. A két helyi férfit a rendőrkapitányságra előállították, és üzletszerűen elkövetett lopás miatt gyanúsítottként kihallgatták őket. 

 Gondolatjel: Az üzletszerű lopás nem csupán az ellopott érték nagyságától függ, hanem az elkövetés céljától és rendszerességétől. Míg egy alkalmi lopásnál lehetőség van enyhébb megítélésre, az üzletszerűség a bűncselekményt egy tudatos, sorozatos tevékenységként kezeli, amiért a törvény szigorúbb büntetést ír elő.

Olvasói érdeklődés után fordult a Bicskei Szó előbb a Fejér, majd a Komárom-Esztergom Vármegyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság szóvivőjéhez. 

Kigyulladt egy családi házzal egybeépített kazánház szerda reggel Bicskén, a Nefelejcs utcában. A tatabányai hivatásos és a bicskei önkormányzati tűzoltók hat vízsugárral fékezték meg a lángokat, amelyek nem terjedtek át a lakóépületre.

Első pillanattól kimagasló külcsín és belbecs párosát érzékelhetjük Csőke Andrea Az alcsúti puszták világa című művét lapozgatván.  A kimagasló munka közadakozásból jött létre, lokálpatrióták tisztelgése az elődök előtt.  85 oldal, közel 200 kép és dokumentum. Most jelent meg, az előszót tavaly novemberben jegyezte a szerző. 

A kiadvány hátsó borítója. 

Rengeteg adatot közöl, nagyszerű, hogy anyakönyvek alapján írja le a puszták lakóinak olykor ismerős neveit is. A helytörténet mellett nagyító alá helyezi a hely jellegzetességeit. 

Ginza-puszta volt az első, amit elolvastam Kokas Ignác miatt a 33. oldaltól. Hogy vajon egy félmondatban szerepel-e a föstő? Félmondatban? Festményeiről készült képek is láthatók. Néma Julika nénitől kb. ötödikes korunktól sokat hallottunk Kokas Ignácról rajzórákon.  A művész 1969-től kezdődő Ginza-korszakában minden évben több hónapot töltött itt teljes magányban, egy romos présházban kialakított műtermében. Ginza és Kéza miatt vagyunk egy páran, akik még mindig nem adtuk fel, hogy itt született Kézai Simon. 

Életünk egyik első, felügyelet nélküli  nagy túrája volt telepi srácokkal 11 éves korunk körül a Ginza, Göböl, Szentgyörpuszta végigjárása oda-vissza Táncsics utca (régen Tordasi út, József nádor utca) majd lövészház irányában át a telepi halastóhoz és a patak partján végig.   (Ma, február 13-án beszélgettem Imeli Lászlóval, aki azt mondta, hogy a Táncsics utcát Gyúrói útként hallotta emlegetni. Igaz, Tordasra is elvezet az út, de szerinte ez Gyúrói útnak volt nevezve. Valóban.) 

A napjainkban reflektorfénybe került mai Hatvanpuszta kapcsán a szerző rendkívül tárgyilagos, egy fotóra szorítkozik képaláírással. Így van jól. Mi mást tehetne? De erről a pusztáról is történeti dokumentumokat tesz közzé. Ebben a munkában az a legnagyobb, hogy mennyi interjú, beszélgetés, mennyi bizalom kellett, amit a szerző kiérdemelt. Számomra azért lesz jó kaland elejétől a végéig olvasni, mert tudásom a területről töredékes - van amiről éppen csak annyit tudok, hogy hol van. Ennél jobb összegzéssel erről még nem találkoztam.  

A képek és történetek szorgos és aprólékos gyűjtés eredményei a puszták népéről, történetéről. Bicskén az Ezerjófű Drogériában juthatunk hozzá mindössze 1800 forintos baráti áron.  

 Ha már a költészet tiszafából készült lantjának rézhúrjait igyekszik pengetni a Bicskei Újság c. önkormányzati kiadványának ünnepi száma a 40 éves városban, akkor az összeállítók szíves figyelmébe ajánlom egyszerű végvári kobzosként, hogy Bicske történetéhez Csokonai Vitéz Mihály, Vajda János, Vörösmarty Mihály, Juhász Ferenc, Lakatos István és Forgács Antal. Szénási Sándor klasszikusok kötődnek.

Ha már rájuk is gondoltak közlés tekintetében, irodalomszerető soraimat szíveskedjenek megerősítésként fogadni...

Csokonai bicskei látogatását őrzi az emlékezet. Vajda János édesapja a Batthyány-uradalom erdőtisztje volt, járt itt. Vörösmarty a kastély vendége volt.   

Juhász Ferenc (1928–2015) a magyar líra egyik legmonumentálisabb alakja, akinek költészete a népi gyökerektől indulva jutott el a „kozmikus énekig”. Néhány évig Bicskére járt elemi iskolába, ahogyan azt már megírta a Bicskei Szó a biai származású, kétszeres Kossuth-díjas poétáról. Bicskére járt elemibe a Nemzet Művésze, a kétszeres Kossuth-díjas, József Attila-díjas költő - Bicskei Szó

Lakatos István (1927–2002). A szakma és a legműveltebb, tanári szintű olvasóközönség a költők költőjeként tisztelte, neve nem olyan széles körben közismert, mint Juhász Ferencé. Szintén Kossuth-díjas és Bicske szülötte. Hatalmas műveltségű műfordító volt. A Bicskei Szó egy olvasójának remek írása segíthetett elérni azt, hogy legyen végre emléktáblája Bicskén. .Azt olvasom róla, hogy “kikezdhetetlen erkölcsi tartásából és esztétikai igényességéből fakadt”, hogy visszafogta magát a szerepléssel kapcsolatban. 21 éven át nem jelenhetett meg saját műve 1949-től. De '56-os szerepéhez és azutáni bebörtönzéséhez is kötődhet.

Írás a porban - Bicskei Szó

 Bicske szülötte 1956-ról: "Nem voltam hős" - Bicskei Szó

Forgács Antal (1910-1944).  A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozott. Költészete halk szavú, melankolikus, gyakran a kisemberek sorsát és a fenyegetettség érzését szólaltatta meg.
Munkaszolgálatosként halt meg 34 évesen, ígéretes pályája tört ketté. Radnóti Miklós és a kortársak nagyra tartották őt tiszta hangja miatt. A bicskei kötődés ismert.  "Hazára leltem a magyar nyelvben s a magyar költészetben..." - Bicskei Szó

Akárcsak egy oldalon is megoldható a helytörténeti kitérő, ha a következő 11 db idei számok is ünneplik a 40-t. Ha már költészetről beszélünk, egy-egy rövidebb művel, az író, a költő életpályájának ismertetésével indulhatna 1 db bővítetett mondatban. 

Pl. minden hónapban más klasszikus. S ha már költészet, ez lenne a hagyománytisztelő utókor hódolata.

Persze, a rövid vers és Juhász Ferenc párhuzamon mosolygok, de vannak kétsorosai is.

A legelismertebb és leggyakrabban idézett  rövid verse Aranykapu.

„A szerelem a Mindenségre nyíló aranykapu, halál a kilincse.”

Milyen igaz!

Végül, de nem utolsó sorban Kerecsendi Kiss Márton. Csak egy prózai idézet az (egyik) születésnapját ünneplő településen: 

„Bicske nekem nemcsak a szülővárosom, hanem a világ közepe. Ott tanultam meg a fák nyelvét, ott hallottam először a szélben Vajda János sóhajtását és Csokonai lantjának pengését. Az a táj, a Galagonyás, a Batthyány-kastély parkja nem csupán díszlet volt a gyerekkoromhoz, hanem maga a magyar történelem és költészet, ami belém ivódott, és amit magammal vittem a tengerentúlra is.”

Lírájának Bicskét érintő, bennünket megérintő sorai az Emlékezés c. verséből: 

„Vajon megvan-e még a régi ház, a bicskei utca, a jegenyesor? S a kerti kút, amelynek vize hűvösebb volt minden más víznél valaha? Ott hagytam én a lelkem egy darabját, a völgy ölén, hol ringatott a csend, hol Vajda árnya suttogott az éjben, s a szél a lantok hangján énekelt.”