„Ötven,

jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -

halottjaim is itt-ott, egyre többen -

jaj, ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,

ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét”

Ki tudja már, mikor s hol találkoztunk először, nem is érdekes, mert ki emlékszik mikor látta először nagyapját? Úgy kúsztál be életünkbe, mint húsvét tájt a jó idő és most arra eszmélünk már nem vagy itt.

Amikor negyedikben szokásosan mi is új osztályfőnököt kaptunk aki aztán egész felső tagozatban végigkísért, a csodálatos Matild nénit akivel együtt megkaptunk Téged a férjét ráadásként, először talán az osztálykirándulásunkon, ahol Szabó Gyurka bácsival vezettetek korokon át a nehézszagú olajos padlós Ikarus busszal, s ha ennek a cammogó busznak szárnya nem is volt, de tízéves gyermeki képzeletünk szárnyakat kapott, repdesve szívtuk magunkba mindazt, ami Neked oly magától értetődő volt, a kultúrát, a történelmet, a természetet, a hazaszeretet.

Nem mindig értettük miért kell egy székesegyházban csendben annyit nézelődni, amikor már rég a várban rohangálhatnánk, aztán kedvünkre rohangálhattunk persze. A tőled kapott Kéktúra füzetbe gyűltek a bélyegzők az ország számos pontjáról, kirándulásról kirándulásra, nagy adósságom, hogy nem minden oldal telt még be.

Abban az időben készült a Másfélmillió lépés film is, amit mások csak a tévén keresztül kaptak, nekünk eleven valóság lett Veled, több volt mint másfélmillió lépés. (Most, hogy jobban belegondolok, a készítők

Rockenbauer Zoltán vagy Sinkó László egy-két év különbséggel a kortársaid és milyen rég nincsenek velünk. )

Aztán jöttek a zánkai táborozások, amiről akkor nem is tudtuk, hogy neked is köszönhetjük, hogy a bicskei gyerekeknek saját tábora lett. 

A Balatonnál akkor is jól éreztük volna magunkat ha egész álló nap pancsolhatunk, de mindig szerveztél pár kirándulást és senki de senki nem szipogott, hogy jaj minek, a zsibongó gyerekhad tudta, hogy megint valami izgalmas jókedvű dolog lesz. Vonattal menni Badacsonyba. a parton hagyni a papucsos törölközős tömeget, szívni az erdő illatát. Máskor busszal Tihanyba, bejárni annak is zegét-zugát, még gyerekfejjel is meghatottan állni a kilencszáz éves sír fölött hol I. András király alussza örök álmát. Aztán a tanúhegyeket sorra meghódítani. Ami kevés akkor kimaradt azt bepótoltam később, már magam. Mert ezt a szerelmet is sikerült ránk ragasztani.

Zánkán mindig eufórikus volt, de hát ez évente csak egyszer adatott, ezért legjobban a túraszakkört szerettük. Legtöbbünk családjában nem volt szokás az erdőjárás, a falusi ember mindenhova okkal ment, s immár nem kellett fát vágni, így szüleinknek a munka mellett elég volt a kertben és a szőlőben töltött idő, de emlékszem milyen sóvárogtatva vonzott a misztikus erdő, a várak és tábortüzek kalandja. Minden kirándulás egy beteljesülő álom volt. A minap, most februárban feleségemmel kirándultunk egy rövidet a Normafától a Hárs-hegyig. Aztán busszal, villamossal mentünk haza budai otthonunkig és ezek a régi idők jártak az eszemben, amikor kisdiákként fedeztük fel az ismeretlen Budát, a Hegyvidék különös hangulatú házait, ahol Jókai alkotott, a fogaskerekűt, a hűvösvölgyi villamost, a remizt - ahol Ságvári járt - és persze, az Árpád-kilátót vagy a Hármashatár-hegyet. 

Peregnek a képek, bejártuk ami elérhető távolságra volt a Vértestől a Duna-zugig, Mennyi minden belefért egy rövid téli napba is: busszal, vonattal. Térdig jártunk a hóban a Nagy-Gerecse tetején, eltévedtünk kicsit, katonai bázisba botlottunk meg is szeppentünk, mert szovjet kiskatona cigit kért, persze hogy is lett volna, Rád mutatott – On tózse nye kurity?

Az iskolában kialakult jó tanulóságon alapuló hierarchia szövete szétfoszlott, a tornasor végén kullogó vékonydongájú diák is lehetett vezető, ha a térképpel már elboldogult, a felfesett jelzésekre és egymásra mindenki egyformán figyelt. A bukdácsoló diákból hős lehetett, mert kézzel törte a vastagabb gallyakat a tűzhöz. Nemigen kellett fegyelmezzél, mert a túrákon részt venni kitüntetésnek számított, noha nem volt feltételhez kötve, leginkább egymást fegyelmeztük ha valaki óvatlan vétett volna a természetjárás írott vagy íratlan szabályai ellen. Rang volt ott lenni. 

A túrákon nem volt rossz gyerek.

Nem számított az előélet erre mindig ügyeltél. Ahogy az egyik legemlékezetesebb sikerünket is az hozta, hogy a természetjáró úttörők országos versenyére való felkészítésünket is egykori „rossz gyerekre” immár szakmunkásként dolgozó volt tanítványodra bíztad. Állítólag az egész tanári kar teljes megrökönyödésére.

Keller Pityuval elengednéd őket, nem gondolod komolyan Gyuszi? Pedig komolyan gondoltad, mert Te nem csak a „rossz tanulót” láttad benne, hanem a szenvedélyes természetjárót. Ez a bizalom szárnyakat adott Pityunak, heteken át gyakorolt velünk a régi suli előtti parkban fától-fáig kellett a tájolót használva eljutnunk az úton, amit bemért nekünk előre. A megyei versenyt simán nyertük.

Majd jött sokunk nagy élménye az első hosszabb teljesítmény túránk a Gerecse 50, aminek ötven kilométeres távját a sok felkészítő túra után nyolc és fél óra alatt sikerült teljesítenünk, azt hiszem azóta sem volt ilyen jó időm, mint akkor 12 évesen! Furcsálltuk, hogy a sok gyakorló túra után erre már Pertl Jóska bával nem jöttetek velünk, „menjetek csak fiatalok, a rohanás már nem nekünk való (nevetés)”, azóta megértettük ezt is. 

Úgy emlékszem a kirándulásokon mindenről lehetett beszélni ami bennünket foglalkoztatott, gyakran olvasmányainkról is, hisz kár tagadni imponálni szerettünk volna. Olvasd el az Erdély aranykorát, élvezni fogod, hangzott az ajánlás és élveztem is. Téged az sem hozott zavarba, amikor Toncsi barátom feldobta a témát, Csoóri Sándorról kérdezett és kényszerű szilenciumáról.  Ezt is csak utólag tudom milyen kényes téma volt és milyen nehéz lehetett akkor ott egy 13 évesnek jó és igaz választ adni, de a beszélgetés konkluziója az volt, hogy jók az írásai.

Nem lehet máshogy mondani, mai fogalmaink szerint flow-ban voltunk amit ezalatt tanultunk készség szinten egész életünkben elkísér, még Csíkszentmihályi papírra sem vetette, Te már ösztönösen alkalmaztad ezt. Ahogy a professzor többször is hangsúlyozta a flow-érzés feltétele, hogy az ember képességein (kompetenciái) és cselekvése (preferenciái) összhangban legyenek.

Bizony összhangban voltak, de nem csak nekünk a volt-gyerekeknek hanem érzésem szerint Neked is.

Gyuszi bácsinál elmaradhatatlan volt a térképtáska, a vasalt flanel ing, a diszkrét, de egyértelmű arcszesz kontra a mai hiper-szuper technikai túraruházatok. Azt gondoljuk, kellene egy térképen is jelölt pad vagy pihenő a Vértesben vagy akár Vitánynál vagy bárhol Bicske körül, a Hegyikastélynál vagy éppen Vasztély és Tarján között a bringaúton,  aminek az a neve, hogy Gyuszi bácsi pihenője. Mellette emléktúra Vitányba vagy a Badacsonyba stb. Esetleg bicskei természetjárók kiváló névadója lehet.    

A mi túráink katartikus pontja mindig az volt mikor valami szép helyen, hegycsúcson, várrom ormán vagy kilátó ponton letáboroztunk. Te mit sem törődve a zsibongó gyermekhaddal, kikapcsolva minden terhet és következő feladatot, rituálészerűen felemelted kezed, tenyered lapját enyhén összehúzott szemöldököd fölé árnyékolóként tartva, szemed acélos színe egybeolvadt az ég kékjével, másik kezed csípőn, forogtál körbe, amennyire lehetett és  ilyenkor azt éreztük a természet is mosolyog, ahogy azt mondogatod a tájban gyönyörködve, hogy: Pazar!

Amit mi mindig cinkos összekacsintással vártunk és megannyiszor hátad mögött utánoztunk is, Pazar! És nem csak akkor, azóta is. Nincs jobb szó a gyönyörú tájakra, amiket lát(t)unk. 

Végtére is megtanultuk, hogy tudni kell megállni, kilépni a ránk osztott szerepből.

A sors nagy ajándéka, hogy az utolsó nyáron ezeket ha csak részben is, de még megköszönhettem Neked, pont Zánkán ahol együtt ünnepelhettük közös meghatottságban az ötvenéves tábort, hála a szervezőknek és a jó barátnak aki magával hívott. Reméltük, hogy szavadon foghatunk és egy kis nosztalgia túrára eljössz velünk, Vitányba vagy a Spitzire. Ha testben nem is, de legtöbbször ott leszel velünk, amikor fenséges csúcsra érünk, bizony szemöldökünk fölé emeljük tenyerünk és gyönyörködve sóhajtjuk, Pazar!

/Legyen utad ahol most jársz, Pazar!/

Hertendi Ervin

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.