Gyertyák, mécsesek sötét-világos estéje. Látom családjával a csodaszép kisfiút a bicskei temetőben, nincs még kétéves, ragyog szép szeme, a gyertyák lángját csodálja, mutogat feléjük: "Ott! Ott!" Felötlik, mint mindig, de szerettem apukámmal idejönni ilyenkor "világításkor" gyertyázni, bár nagyobb voltam már mint ez a kisfiú. A gyufa már nálam lehetett. Minden gyertyánkat meggyújthattam, a fehér kőkereszthez is tettünk többet, ott a temető közepén mindig nagyon-nagyon sok gyertya lángolt, az elolvadt gyertyákból késő estére már egybefüggő szőnyeg képződött a mészkőkereszt tövében.

És ez a kisfiú ott szemben szintén eleven mint a parázs. Anyukája a családi sírra gyertyát helyez, meggyújtja nagy odafigyeléssel, a gyermek pedig a nagymama kezét elengedve ott terem és vigyorogva, reflexből elfújja a gyertyát, mert családjában mindig a tortagyertya-elfújást látta meggyújtása után, azt gondolta aranyszíve, itt sem lehet másképpen: ha egy gyertya ég, azt el kell fújni. Gyertyát gyújtok és ezen a szomorú helyen, mosolyogva, szinte könnyes szemmel nevetve gyújtom meg saját gyertyáimat nem messze ettől a kisfiútól és nem messze attól a kisfiútól sem, aki meggyújthatta a gyertyákat az "Apu, meggyújthatom?" kérdés utáni bólintásra. Meggyújthatod, fiam.   

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.