(November 20-án 17 órakor a Nagy Károly Városi Könyvtárban író-olvasó találkozó ennek a nagyon kemény és nagyon kedves műnek a szerzőjével. A kötet meg is vásárolható a helyszínen. Nem fogják, nem fogjátok megbánni elolvasását.)  

Tomi 25 éves, az ELTE történészhallgatója, Beatles-rajongó, a kőbányai zeneiskola gitár szakosa, a Muzsikus Rádió műsorvezetője. Vak. Pontosabban „gyengédlátó” (SIC!). Édesanyja, Sándor Erzsi újságíró most könyvet írt történetükről. „Nem tudom, hogyan kell sérült gyereket nevelni. A tapasztalatok levonására nekem mindössze egy vak fiú adatott. Nem tudtam, jó-e az út, amin járok, azt sem, hová tart, vezet-e egyáltalán valahová. Csak azt tudtam, hogy a cső végén egy szabad, bátor, önálló srácnak kell majd kijönnie” – írja. 

Tomival először véletlenül találkoztunk – nemrégiben a Nemzeti Színházban. Előttünk ült édesanyjával, Sándor Erzsi újságíróval Peter Weiss A vizsgálat című darabját hallgatva. Köszöntéskor kedves, tünékeny mosollyal fordult félig felém ültében, aztán kezdődött a darab. Közben Erzsi néha fia füléhez hajolt, élő adásban közvetített, vagy Tomi kérdezett. Akkor még nem tudhattam, hogy történelem szakos hallgató ül előttem, s hogy legelőbb a második világháború története ragadta meg, mint annyi fiúgyermeket. Beszélő szoftverek segítségével tudta meghallgatni az egyetemi anyagokat. Felvételikor a vaksága miatt járó 40 pontot azért nem vehette igénybe, mert alapból maximális pontszámot szerzett. Azt sem tudtam róla, hogy zenészként fülhallása alapján blattol telibe mindent. (A családi tréfa szerint nem kizárható, hogy a világ első Grammy-díjas történészével van dolgunk.) Mindent megjegyez, amit hall. Budapest jó ismerője, mindenhová önállóan eltalál. Mos, főz, takarít, vasal. Nem a fogkefére nyomja a fogkrémet, hanem rögtön a szájába – egy vak ezt hamar megtanulja. Önállóan él. Ferencvárosi paneljében édesanyja alsó szomszédja. De rendszeresen összezárnak egymás érdekében.

Másodszor a „könyvben” találkoztam vele. Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám című szívizomlázkeltő, mégis kedves, derűs édesanyai memoárját „olvashattam elő”. A mű a napokban jelent meg. Erzsivel a 168 Óra című hetilap Gyulai Pál utcai szerkesztőségében dolgoztam együtt egy igen emlékezetes évet a kilencvenes évek közepén. Emlékszem folyosói beszélgetéseinkre, a nekem, huszonöt éves pályakezdőnek mindig jól jövő bátorító tanácsokra – sok más mellett Erzsitől. 

Élményekben gazdag gyermekkorában történt, hogy Tomi a gyengénlátó fogalmat gyengédlátónak értette. Ki is mondta, máig ható örömet szerezve ezzel a humort minden körülmények között értékelő, abban tréfát nem ismerő családjának.

A fiatalember ma már a muzsikusok zenekari életét éli. De bizony kamaszkorában volt ő annyira szívszorítóan egyedül is, hogy képzeletében megteremtett barátai voltak, velük zajlott az élete. Ezért is óriási előmenetel a mai állapot. Ezt iskoláinak, a Vakodának és a Laudernek egyaránt köszönheti – a Lauder színtársulatában Balla Margit segítségével első kiteljesedését élte át.

Ray Charles – Tomi egyik példaképe. A vak amerikai énekes, zongorista a hölgyek csuklójának megérintésével, a bőr tapintásáról meg tudta állapítani az illető testalkatát. Tomi szintén az ő nyomdokain tanult bele abba is, hogy párkapcsolatban egy vak férfi részéről (a világtalan szó a vakok és gyengénlátók számára elfogadhatatlan, ezért üldözendő) a kedves arcának tapintása, megsimogatása az intimitás mértékegysége, maga az egységnyi egy. Tomi csakis olyan nőnek érinti meg az arcát, akivel párkapcsolatban él. Majdnem így igaz ez a látók között is. De akkor is szép így kimondva. Olyan, mintha a látó férfi azt mondaná: élőben csakis annak a nőnek az arcát nézi meg alaposan, akivel párkapcsolatban áll.

A könyvben olvasom azt is, hogy egy ízben anya és Tomi leparkolnak Salzburgban. Jönnek-mennek az utcazenészek világvárosában, majd vissza a kocsihoz. De nincs meg a kocsi, Erzsi pánikban, Tomi pedig imigyen: nem itt parkoltunk le, hanem jóval távolabb, és mint egy családi idegenvezető, vakon vezeti az ismeretlen városban kocsijukhoz édesanyját.

Tomi szeret úszni. Magam is. Próbáltam pár hosszt csukott szemmel. Nem volt benne köszönet. Amikor kisgyerekként úszni tanult, a forduló volt a legveszélyesebb. Weiss Ági úszásoktató ezért horgászbot végére rögzített egy teniszlabdát, azzal érintette meg az úszó gyermekek kobakját a fal előtt – hogy ne csapódjanak neki.

Sándor Erzsivel az Opera melletti kedves kis kávézóban, a Tháliában találkoztunk. Közel a Central Színházhoz. Aminek PR-munkájába segít be színházi emberként. Erzsi előbb a miskolci, aztán a kecskeméti Katona József Színház társulatának tagja volt, összesen tizenhárom évig. A hangja nagyon kedves, tiszta hang. Szinkronban is meghatározó, karakteres orgánum. Magyar hangja Sándor Erzsi. Egy riporterverseny alkalmával érte el első sikerét a Magyar Rádióban, ami aztán odakötötte őt. A Rádióból megfogalmazása szerint meglehetősen méltánytalan körülmények között távolították el idén januárban. A vak egyetemista fiát egyedül nevelő, munkájában sikeres, népszerű, háromszoros Tolerancia díjas, nívódíjas szerkesztő-műsorvezető szerint egyértelműen tetten érhető a politikai diszkrimináció.

Már munkanélküli rádiósként kapott HÜPATIA médiadíjat két nyolcperces riportjáért. Szerinte vicces, hogy ezek a díjnyertes riportok MTVA-anyagok voltak, a Kossuth Rádióban mentek le, és mindenütt úgy jelent meg, mint Sándor Erzsi, az MTVA munkatársa. Az sehol nem jelent meg természetesen, hogy Sándor Erzsi, az MTVA kirúgott munkatársa.

Tomi kórtörténetébe azért nem ártom bele magam, mert nem értek hozzá. Anatómiából legyen elég annyi, amennyit biztosan értettem: a szaruhártya mögött és a szemlencse előtt elhelyezkedő csarnokvíz forrásának és elfolyásának egyensúlyban kell lennie. Ha ez nem működik – ritkábban elapadhat, de gyakoribb a fájdalmas tünetként jelentkező túlnyomás –, akkor baj van. Tomi ezen az úton gyerekként ment végig. Végigkövetem kettejük több évig tartó orvoshoz járását. Reményeket, csalódásokat, szenvedést. És azt veszem észre magamon olvasóként, hogy egészen másként, minden tanácstalanság nélkül, teljes természetességgel fogok ezután közeledni vak embertársaimhoz. Nem akarok például mindenáron segíteni, ha kell, ha nem. Ezt Tomi sem bírja. Nem fogom szégyellni értetlenségemet, mert az most megszűnt Sándor Erzsi nyitottságától. Megértettem, hogy például az igazán profik bármilyen bottal képesek járni, de szükségük lenne szabályos, ingyen kapható, kényelmes fehér botra. Ilyen nincs. És persze még jobban megbecsülöm saját szemünk világát.

Az író szerint nem szépirodalom, hanem puszta zsurnalizmus a műve. Ugyan vannak benne olyan jól sikerült mondatok, amiért jól meg is veregette saját vállát, de ettől ez még nem irodalom – véli. Egy írástudó ember ő, aki ír a valóságról, mert nem tudna kitalálni fiktív történetet, egyedül csak azt tudja megírni, amit átélt. Bár azt tudja színezni egy kicsit. Ennyi.

Én pedig elmondom ott a Thália kávézóban, hogy jó szövegekkel találkozva mindig azt érzem: ezt én már olvastam. A könyvet jómagam ugyebár pdf-ben kaptam meg. Az első könyv, amit monitoron olvastam el. Gyengédlátó lettem jómagam is, kedves Tomi. Bár Erzsi kategorikussá teszi gondolkodásomat: azt mondja a gyengédlátásról, hogy Tomi a legjobb esetben még aliglátó sem.

A Tháliában azt kérdeztem Sándor Erzsitől, mikor és miért döntött a megírás mellett. Kiderül a legjobb változat, amiről íróember csak álmodhat. A Park Kiadó igazgatója, Rochlitz András olvasta Matkovich Ilona Magyar Narancsban megjelent, Sándor Erzsiről írott cikkét, valamint ismerte Erzsi Mozgó Világ-beli publikációit. Megkérdezte, meg tudná-e írni az éle- ­tüket.

Nem, Erzsi számára nem volt ez terápiás kiírás. Az persze túlzás, hogy semmit nem érzett írás közben, hiszen alapvetően színészként mindenhez érzelmileg közelít, és csak azért emlékezik az életből bármire, mert emocionálisan megérintette. Máshogy nem megy.

Talán egy részt könnyeztem meg a könyvben. Egyszerű jelenet. Amikor Tomi először iskolába indul. Egyedül. Fehér bottal. Az ablakból néz Erzsi a fia után. Mint írja: nem kellett volna utánanéznie. Tudom, miről beszél. Én a látó fiam után néztem a kapuból. Ráadásul kőkemény férfiúként. De még én is nagyon-nagyon el voltam gondolkodva akkor.

„Azt viszont nem olvashattad, amikor jelmezbált szerveztek az alsósoknak a Vakok iskolájában. Mi már annyiszor elmeséltük itthon röhögve, hogy ki is felejtettem a könyvből – avat be egy másik történetbe a szerző. – Tomi azzal jött haza, hogy ő Bornemissza Gergely szeretne lenni. Jó – mondtuk neki. Ez nem lesz különösebben nehéz. Odamész, és azt mondod, hogy »Én vagyok Bornemissza Gergely!« Vagy valami másra gondoltál?”

Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy Zsozsó – Zsolnai Andrea, a család nagy segítője, Erzsi, valamint Tomi és nővére, Lujza barátja – elképesztő sárga kartonpáncélt szabott rá, amit még évekig őrizgettek, és vagy egy évtized múlva, titokban merték csak kitenni egy lomtalanításkor. Sajnálnám, ha ezt a könyvet kihagytam volna.

                                                                                   Izing Antal