Mindez mellékszál. Ültem tegnap Bicske alsó "B" peronján a padon. (Az "A" peron a falu felőli.) Vonatra vártam, a 10-esel mentem a Délibe. A temetőnél fehér bottal közeledett egy huszonéves vak lány. Sosem láttam még őt. Bement a Jókaiba. Onnan kifordult. Tanácstalanul a sínek felé jött.  Kocogtatta a nagy almafás udvarú ház kerítéslábazatát botjával. Ment volna a dzsindzsába. De érzékelte. Nem jó irány.  Visszament a temetőhöz. Megint fordult és visszajött. Mi legalább tízen álltunk a B peronon. Szerintem mindenki figyelte a lány mozgását az elejétől. Csak és kizárólag azért nem indultam át segíteni sínválasztó szalagkorlát fölött vagy alatt, mert a Szegény anyám, ha látnám című műben azt olvastam Tomitól: szeretik a vakok, ha békén hagyják őket, hadd járják saját útjukat. Majd ő kérnek segítséget, ha kell nekik. Már arra is gondoltam, hogy ez valami teszt akar lenni, a bicskei helyi erők segítőkészségét mérik.  Aztán szerencsére egy peron széle közelében, a híd alatt álló hölgy átkiabált és azt kérdezte a lánytól, hová szeretne eljutni? Ő először azt mondta, hogy a telepre, aztán azt, hogy nem-nem oda és nem tudja, mondd-e valamit a hölgynek az, hogy ahol a lépcső vezet le.

- Lépcsők itt vannak. A hídra szeretne felmenni? Vagy vonattal Tatabánya felé? Mert most ment el. 

- Igen, a hídra. 

Lány elindul, a hölgy szpíkerként irányítja, mögötte utaskoszorú.

- Jobbra, jobbra, mert a sínek felé megy.

A lány elindul véletlen balra.

- Jobbra, jobbra - kiáltanak szinte többen.

Beirányítják a lépcsőfeljáróhoz. Aztán föl a lépcsőre. Ott ő már boldogul. Onnan visszaszól a negyedik fokról.

- Az Arany János utcába megyek, eszembe jutott.

- De akkor nem kell fölmenni - mondják többen.

- De, de, föl kell mennem - mondja a lány tengermély meggyőződéssel.

Ezen az oldalon a megértés hangjai: biztosan könnyebben megtalálja. Jobban ismeri a járást erről a feléről. Az Arany innen a második balra. Tényleg.

Tapintható volt ott a peronon az aggódás, a szolidaritás, a szeretet, az emberség egy másik oldalon, számunkra tökéletesen ismeretlen világban élő lény felé. Örültem, hogy éppen ott lehettem.

Különben - micsoda véletlen - éppen a Szemklinikára utaztam jó sógorom szemműtétje miatt. A Corvinnál az aluljárónál láttam egy nyilat, ami egy vakvezetőről tájékoztatta a látókat: a csökkent látásúak így juthatnak el önállóan a Szemklinikára. Ez a napom valahogy a szemünk világáról szólt. Én a József körútról, a Pál utcai bejárón közelítettem meg az intézményt kezemben közelben meggyes-mákos rétesekkel, mely Pál utcáról szintén a szememnek köszönhetek igen klasszikus infókat. Sógor beavatkozásra váró szeme fölé jelet rajzolt az asszisztens. Össze ne tévesszék. Nehogy a jót műtsék, véletlenül se.

Vár az otthon. Meg az erdő és a Grund. Nem lesz semmi baj, Csabi.        

ia             

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.