A nagyvilágban szétszóródott földijeimmel mégiscsak összefutok olykor, hiszen bizonyos mértékben és értelemben magam is vándormadár vagyok. Péter Lászlóval először egy székelykevei sokadalom idején, majd Pancsován sodródtunk egymás közelébe. Ez utóbbi alkalomkor Kóka Rozália bukovinai származású népművészmesterrel járták be épp az al-dunai székely—magyar közösségeket a Kërësztapám nadrágja címet viselő Péter Laci-s kötettel. Aztán valahogy szem elől tévesztettük egymást. Annyit tudtam róla, hogy valahol az anyaországunk egyik szegletében éli civil mindennapjait. Fellelni azonban jelentős kihívás volt. Viszont az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és végül a világháló segítségével létrejött ez a „beszélgetés”.

Léphaft Pál, Dormán László és Péter László a magyar kultúra napja alkalmából megtartott ünnepségen Zentán 2017. január 14-én (Fotó: Szabó Attila)

* Számodra az igazi otthon maga az út — jegyezte le rólad Léphaft Pál karikaturistánk a Végvári panoptikum II. című kötetében. Az út, amely mindig befogad és visszavár, s melynek porából nemcsak köpönyeget vehetsz, de rajzolhatsz is bele kedved szerint. Segítenél? Miként értelmezze e sorokat a művészetben kevésbé jártas halandó?

— Én is a bánáti porban cseperedtem fel, akárcsak te. Hogyan lehetne értelmeznünk az egészet, ha nem batyucipelésként? Az út lehet egy kitaposott ösvény, de lehet szabadon kiválasztott csapás is, ahogyan legelébb a XIX. század végén az európai festők csoportja, majd hatásukra a magyar festők változásokat áhító rétege, köztük szép számban délvidékiek is, megtették áttörésüket a modern festészetben. De lehet akár jelentős tervek nélküli, spontán úttörési próbálkozások sora is. Az alkotói szándék nyilván ered valahol, és véget is ér valahol, valamikor. Mindaddig, amíg az ember az útját járja, van esélye a kreatív gondolatait megjelenítő tehetségének a kibont(akoztat)ására is. Optimisták lehetünk, mert noha a mában élünk, nem csupán a pillanatnyi helyzet állapotának lekövetésére és felvázolására alkalmas terepet járjuk be. Minduntalan előtüremkedik az irigylésre méltóan gazdag történelmi és a művészeti múltunk is. Noha az embernek vannak tagadhatatlanul előre megtervezett munkaprojektjei, a művész csupán a töredékek megvalósítási szándékát tudja felvállalni. Ezért, akár vállaljuk/felismerjük, akár nem, a múlt is tagadhatatlanul kötelez valamire bennünket. Lehet új dolgokat felépíteni, de csak a hagyományok mérlegelési/viszonyítási alapjától függően! Mindez tájékozódási kötelezettséggel jár, hogy el tudjuk dönteni, hol is vagyunk pillanatnyilag a megkezdett úton/pályán. A hagyományainktól ugyanis akkor sem szabadulhatunk meg teljesen, ha függetlenedni akarunk tőlük, és meghirdetjük a múlttal való szakítás programját. Hiszen főként az eleink által felépített hagyományok kultúrájából élünk, az általunk létrehozott újítások csak újabb, hajszálvékony rétegek a régi mázon. Lehetséges tehát, hogy a hagyományok felvállalása batyucipelés az alkotó ember számára. De valahol mégiscsak folyton használjuk a vívmányait, a régebbi megtapasztalásokat, melyek hasznos támpontokból, az alkotást segítő, kazeinszerű ragasztóanyagként tevődnek össze, és amelyeket természetesen kamatoztathatunk. A már megszerzett szellemi értékek mindig is a javunkra válnak, még ha felülbíráljuk, vagy leigázni akarjuk is őket. Hiszen nemcsak az önismeretünket segítik, hanem a közösségi kultúránk megtartását, a megmaradásunkat is általa szorgalmazzuk. Ha csak Kodály egyetlen fontos gondolatát idézzük fel, mely szerint a meglévő kultúra úgy marad(hat) fenn, ha élünk vele, illetve ezt az örökséget a következő nemzedékeknek is rendre megtanítjuk, átadjuk — már ekkor sem járunk túl messze a teljes igazságtól. A meglévő, immár hagyományossá vált művészeteket is akarva-akaratlan beleszőjük az újszerű láttatásainkba, mert a kollektív emlékezetet nem iktathatjuk ki a tudatunkból vagy a tudatalattinkból. A porba rajzolás fogalma efféleképpen értendő…

* Noha végzettséged szerint „csak” grafikus és képzőművészet szakos tanár vagy, szülőfalud, Székelykeve monográfiáját is megírtad idestova tíz esztendeje, Vándorfecske hazatalál?címmel. Mi késztetett erre a vállalkozásra? Gondolom, az a bizonyos kérdőjel sem véletlenül került be a címbe. Tervezed esetleg a krónika folytatását is?

— A Vándorfecske hazatalál? az első könyvem volt, és vele az a régi vágyam teljesült, hogy megírjam a szülőfalum történetét. Középiskolai éveim óta rendkívül izgatott a kérdés, hogyan vándoroltak el a bukovinai székelyek az 1764 után meglelt szülőföldjükről, Bukovinából, ahonnét nemcsak az Al-Duna kanyarulataiba, hanem akár Brazíliáig is eljutottak. Olyannyira érdekelt a kirajzások oka, hogy első útlevelemet megszerezvén, tizennyolc éves koromban egy székelykevei fiatalemberrel, egyúttal barátommal és unokabátyámmal, a még kezdő magyartanár Kelemen Sebestyén — Percellel együtt elutaztunk Bukovinába. Megkerestük az „őshazánkat”. A siralmas ottani körülmények ellenére nekünk hatalmas, lelket felszabadító élményben volt részünk. Szerettünk volna írni egy közös úti beszámolót is, Percell azonban 1981-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt. Én viszont tovább cipeltem magamban a vállalt fogadalmat: megírom a hazatalálás történetét! De már csak itt lett belőle valami ennél terebélyesebb. A könyv végül Magyarországon készült el. Itt látott napvilágot röpke néhány esztendő leforgása alatt esszészerű tanulmányfüzérként az évekig, évtizedekig gyűjtögetett adatok rengetege. Krónikásként hitelesen végigkövetve Székelykeve közösségének életét a falu megalapítását megelőző időktől kezdve egészen a ’91-ben kirobbant délszláv háborúig. Természetesen maga a könyv nem egy komolykodó helytörténeti munka, inkább személyes élménytáram.

* A délszláv testvérháború, illetve a bombázások idején kezdődött (el)vándorlás sajnos korántsem ért még véget. Nemrég egy székeli sráccal beszélgettem, aki azt találta mondani, falujukból az emberek vagy külföldre költöznek, vagy a temetőbe. Téged mennyire hívnak, húznak haza a gyökerek?

— Huszonöt éve már, hogy családommal Magyarországra jöttünk. Természetesen sűrűn hazajárunk, és mindmáig követjük az otthoni eseményeket. Úgy tűnik, azon túl, hogy 450 kilométerrel északabbra kerültünk, más lényeges változás nem történt velünk. Mindig is al-dunai székelyek voltunk s marad(t)unk, a mindennapjainkat pedig spontánul átszövi az itthon- és otthonállapot. Ahogyan egy római bölcs mondta, kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba (a Tiberisbe) lépni. A háború alatt az új körülményekhez kellett igazodnunk, tehát itt, Magyarországon építettük tovább az életünket. Egy generáció kevés ahhoz, hogy az ember minduntalan irányt váltson, mert egy ilyen döntés az élet bonyolult és annak szinte teljesíthetetlen átszervezésével jár. Visszatelepedni a régi élettérbe már nemigen lehetne, ellenben a szülőföld iránti kötődésünk eltéphetetlen szálként kitűnően szuperál.

* Hogyan tovább, mármint ez után a kitüntetés után?

— Én nem szoktam megszabni magamnak számomra teljesíthetetlennek tűnő feladatokat. Lényegében egész életemben olyan (alkotói) problémákat és feladatokat oldottam meg, amelyek csak úgy, minden előjel nélkül kerültek elém. Hogy ez spontánul van-e így, vagy a saját észleléseim, érzékeléseim révén jön folyton létre, az nem is érdekes. Úgy is mondhatnám röviden, hogy az önkifejezési vágyam keresztezi a világfelfedezői hajlamomat… A céljaim tehát mindig szervesen kötődtek a problémaészleléseimhez. Ezért van az, hogy a szellemi lényem hol a képzelet világa és a képzőművészi önkifejezés, hol pedig a gondolattermelés és az írott szó irányába sodor. 1983-ban diplomáztam a belgrádi Iparművészeti Egyetem festő-grafikai és könyvtervezői szakán, tehát harminchárom éve vagyok jelen hivatalosan is a képzőművészeti porondon, illetve a délvidéki szellemi életben is. Természetesen örülök a díjnak, de leginkább annak, hogy vannak akik (f)elismertek, és nemcsak képzőművészként, hanem írogató „krónikásként” is értékelnek.