…az elmúlásról önmagában könnyű lenne írni, bár félt és olykor vágyott érzése is az életünknek. Általában.

Szeretteink elmúlása, önmagunk elmúlása is, és most egy sok százak által szeretett ember halála, valamelyest mindannyiunké is.

Mindannyiunké de én, csak a magam nevében tudok búsulni. Mit búsulni..?..sírni,bánkódni,nagyon fájón kesergeni!

Érzem amit mindünk érez, de leírni csak azt tudom amit én érzek.

Hosszú volt a regény amit megélt, és  bizony bővelkedett  szomorú és tragikomikus  jelenetekben. Vidámakban is tudom, mert ott voltam és ott volt Margit néni is velem..velünk…veletek.

Olyan értékeket képviselt és adott át, amiről Ő is tudta, nem hogy,aranyra de még aprópénzre is alig váltható, mégis el tudta hitetni, hogy e nélkül kevesebb,színtelenebb,üresebb az élet.

Az irodalom amit tanított csak szavak halmaza,összessége de a jelentést, üzenetet kiérezni, megérteni belőle..ahhoz Ő is kellett.

Hálás és olykor még most is boldog vagyok, hogy hittem neki! Nem hazudott, soha nem állított valótlant és munkát, tetteket fektetett abba, hogy mi is megértsük a költő bánatát és az író iróniáját. A szavak, mondatok mélyebb üzenetét a szentséges „Halotti beszéd”-től kezdve Svejk cinizmusáig. Nekem az utóbbi jobban „bejött”. Attól volt Ő az aki, hogy ezért nem engem, önmagamat ítélt meg, csak az idétlen világlátásomat. Azt, amivel együtt szeretett.

Megismerkedésünk pillanatától haláláig.

Ezt sokan, nagyon sokan elmondhatjátok magatokról!

Mondom azonban: Szeretlek mindőtöket akik szerettétek, de csak a magam nevében írhatok!

Most igazán ez következik.

Nem köszönhető másnak csak a Gondviselésnek, hogy akkor, tizenöt évesen Margit néni tenyerébe kerültem. Sosem voltam könnyű eset, ma sem vagyok az. Neki, mit se számított ez a tény. Pár jogosan durva hazaírás után megismerkedett anyámmal és barátokká lettek. A két elvált, fiát egyedül nevelő anya.

Megesett, hogy kissé „bódult” hangulatban, az ajtón beesve ott találtam őket beszélgetve. Nem pont rólam…csak úgy az életről. Erről a vidám, örömteli,nagyon cuki, gyönyörű életről. A magyar irodalom és francia nyelv tanára és cukrász-varrónő anyám. Egy nyelvet beszéltek.

Amit most itt ti mind értetek...a szeretet nyelvét.

Ezen a nyelven nevezte el Őt a saját anyám úgy, hogy „Margit anyád”, és mindig is így beszélt róla.

Így kezdődött…aztán „az évek futnak mint a percek”, és

ha hosszú idők ki is maradtak, találkoztunk.

Öregedtünk is, de mindig úgy beszélgettünk mintha csak pár órája hagytuk volna abba.

Megtisztelő, boldogító érzés volt, hogy megértette, bármikor hívhat..de ezzel sokan vagyunk,vagytok így.

Sokan voltatok mellette tudom, mert Ti is szerettétek és Ő is viszont Benneteket! Beszélt rólatok! Mindig szeretettel!

Higgyétek el ez nem foszlik semmivé a Mindenségben!

Amikor ,olykor-olykor kért valamit, megoldottuk és a végén megkérdezte:..”mivel tartozom”?

Mindig azt válaszoltam: „Margit néni..!..Negyven évvel ezelőtt, előre tetszett fizetni!Semmivel!”

Jókat nevetett ezen.

A lényeg azonban ez:

Semmivel nem tartozik Margit néni!..én maradtam adós!

Nyugodjék Isten tenyerén!

Nem ez az első és félő nem is az utolsó búcsúszó amit tanáromért írok. Még soha nem írtam alá a nevemet, talán többször nem is fogom.

Ez most más, fájdalmasan nagyon más!

Ezt most aláírom:                             Koczka Béla