A vonatra siettem, amikor először láttam a Tóth család főjét, két kis gyermekével. Mint egy átlagos család, küzdenek az élet gördítette nehézségekkel, édesanyjukkal együtt nevelik két óvodás gyermeküket a lehető legnagyobb gondoskodással, a lehető legnagyobb családi harmóniában. A családapa kezében mégis ott az a fehér bot, s talán nem is látássérültsége, hanem a  jelzőbot „bélyegzi” meg az olyan látássérülteket, vakokat, mint ő.  

"Amikor sikerült megszereznem az első munkámat, éreztem azt az életerőt, amit tudtam, hogy más nem érezhet, mert őt nem utasították el ezért és ennyiért, de nekem mégis sikerült, hiába indultam mélyebbről.”

Négy éves kislányomat, Dorkát és hat éves kisfiamat, Attilát amikor munka-beosztásom engedi, én viszem óvodába. Feleségemmel ezt mindig megbeszéljük, este, alvás előtt. - meséli büszkén a 36 éves vak édesapa, vidéki otthonukban. Felesége, akit "Isten megáldott a látással", közben elém rak egy nagy tál házi készítésű süteményt, nagy a vendégszeretet. 

Mennyire változik meg a felelősség, annak tudata a látássérülteknél, ha a gyerekvállalásról, gyereknevelésről van szó? 

Erősebb. Erősebb, hiszen bennem van, hogy akárhogy is nézzük vak vagyok, nem látok, sokkal nagyobb a veszély, vagy annak kialakulásának esélye gyerekeimre vagy rám nézve. Két kisgyermekem van, Dorka és Attila, ők Istennek hála teljesen egészségesek, fizikailag és lelkileg egyaránt. Attól, hogy nem látok, viszont érzek és hallok, sokkal jobban mint egy ép ember. Anélkül, hogy látnám arckifejezésüket, tudom, hogy most mit gondolnak, mit szeretnének.

„Fülhallgatóval közlekedni, pont olyan mint vaknak lenni”

Sokszor hallom, hogy aki elmegy mellettem, vagy aki mellett ülök a vonaton, buszon, úgy hallgatja a zenét, hogy az egész utastér ettől zeng. Az csak a kisebbik probléma, hogy ezzel mindannyiunk nyugalmát zavarhatja, a nagyobb, hogy saját életét kockáztathatja, ha épp a síneken vagy egy zebrán kell átkelnie. Vagy csak tart valahová. A fül ugyan olyan érzékszer, mint a szem, nem szabadna ezt ilyenekkel kiiktatni. Sokszor belegondolok, ha visszanyerném látásomat, ezekre biztosan nagyon figyelnék, mert tudnám, hogy mit veszíthetek el.

Na meg a közösségi társadalomra sincs túl sok pozitívummal, egy-egy köszönömmel, mosollyal egy-egy magányos embernek a napját is szebbé lehet tenni, de ha kizárja magát ezekből egy dróttal, amiből üvölt a zene... 

Majdnem igazam volt, amikor naivan azt gondoltam, hogy a látássérültek, illetve a vakok a világban - de hazánkban biztosan - a munkanélküliek széles skáláját erősítik... 

 A vakokból tudok kiindulni, sok vak ismerősöm van, ezt a társadalmat ismerem. Valóban sok a vak munkanélküli, Magyarországon ez a szám kiemelkedő európai, de főleg nyugat európai szinten. A vakok 90%-a munkanélküli, s lényegében ugyan ezt a számról beszélünk, ha a kérdés az, hogy ebből mennyi tudna dolgozni. A munkaképesek tizede dolgozik, holott a vakok bizonyítása - pont a látássérültségi hátrányuk miatt - sokkal nagyobb. Én zenetanárként dolgozom, nagyon jól érzem magam, szerintem a kollégáimat, a csapatot is erősíti, egy hátrányos helyzetű, mégis munkáját ugyan olyan jól végző szakember, mint egy "normális". Külön is oktatok magándiákokat. Zeneelméletet tanítok egy budapesti zeneművészeti szakközépiskolában. Az iskola tudta vállalni azokat a költségeket, amik vakságomból adandóan plusz költséget jelent, például dolgozatoknál, vizsgáknál a segítő.

A vakok munkaképessége egyébként legendás - folytatja tovább Tóth Úr. Bár látásunkat elvesztettük, ennek dacára a többi érzékszervünk, a fülünk, a tapintóképességünk akár tízszer is jobb lehet, mint egy látó embernek. Ez főleg a gyógymasszázsban hozza meg gyümölcsét, az ilyen munkáknál sokszor keresettebbek a látássérültek. De van vak nyelvtanár, informatikatanár, jogász, szociológus ismerősöm is. A vakok számára is felüdítő az a tény, hogy itt egy vak, hátrányos helyzetű segíthet egy másik, legtöbbször fizikai okok miatt szenvedő, beteg embertársán. Ez nagyon szép dolog, ennek kellene tükröznie az egész világot. Nemzedékek közt határtalan, összekovácsolná a társadalmi rétegeket, az ellentéteket elegyengetné, hogy segítünk egymáson. Persze ez nem csak a vakokat érintené, biztos vagyok benne, hogy mindenkiben van valami, ami más, ép emberben nincs meg. Kiegészítenénk egymást. Nem utolsó sorban ezeknek a kezdeményezése, tervbe vétele is nagyon jó példát mutatna a te generációdnak is, akik 20-30 év múlva minket fognak "eltartani". 

A látássérültek vagy a vezető beosztású, ezekért felelős politikusok hibásak a kialakult állapotért? 

A probléma szerintem sokkal összetettebb annál, hogy eldöntendő kérdésként eldöntendő választ is adjak. Egy olyan országban élünk, ahol a munkanélküliség kritikus állapotát és nagyságát a külföldi betelepült cégek abszolút kihasználják, egy-egy munkára a jelentkezők széles palettájából választhatnak, s hasonló könnyelműséggel működnek az elbocsátások is. Amikor először próbáltam meg munkát találni, nem egyszer fordult elő, hogy amikor megtudták a telefonban a látássérültségem, szó nélkül lecsapták a kagylót. De nem szabad feladni, próbálkozni kell! Amikor sikerült megszereznem az első munkámat, éreztem azt az életerőt, amit tudtam, hogy más nem érezhet, mert őt nem utasították el ezért és ennyiért, de nekem mégis sikerült, hiába indultam mélyebbről. 

Mekkora a kontraszt a nyugati, fejlettebb országok, s Magyarország közt a látássérültek terén? 

Magyarország teljesen más példa ez ügyben, mint a többi ország, szerintem nem szabad hasonlítani. Természetesen a fejlettebb országok papírformán jóval megelőzik hazánkat. Ám saját meglátásom szerint a magyar egészségügy látássérülteket ellátó szervei még a jelentős anyagi és technikai hátrányok ellenére is az orvosok, doktorok, ápolók nagyon jól végzik a munkájukat.

Hogyan tudod ötvözni a munkádat, a családodat és a vakságodat? 

Jól! Megtanultam vele együtt élni, beletörődtem. Születési rendellenesség, nem is láttam soha. A munkám nagyon érdekes és jó, mint már mondtam. Remélem a diákokra is jó hatással vagyok. A legfurább talán a dombornyomott kotta, aminek köszönhetően olvasni tudom a kottát, zongorázni tudok. Ez a fajta speciális kotta egyébként nagyon ritka, Magyarországon nem is nagyon kapni. A kotta sorvonalai és hangjegyei némileg dudorosak, a mutató ujjammal végigtapintva olvasom a sorokat. Meg lehet szokni, ma már a kotta olvasása ugyan olyan gyorsan és precízen megy, mint aki a szemével olvassa. A családom már nem csak életrészem, hanem az életem. Miközben gyerekeimnek próbálom megadni a lehető legnagyobb boldogságot, addig magamat is feledkeztetem vakságomról. Azt hiszem, hogy így egyszerűbb, mintha évek múltán veszítettem volna el, mert tudnám, hogy mitől estem el. 

Izing Máté

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.