Kedves Karcsi bácsi! 

Tudom, ha most beszélgetnénk, a bácsit kikérné magának, soha nem szerette, ha így szólítottam, az alpolgármester urat pedig túl hivatalosnak tartotta. Én pedig tiszteltem Őt annyira, hogy próbáltam ennek megfelelően szólítani. Sajnos nagyon rég nem találkoztunk, utoljára talán egy bevásárlóközpontban köszönt rám, ahol kedves feleségével vásárolt. Akkor, ott a betegségnek még nyoma sem látszott rajta – talán még nem is volt beteg – jókedvűen, a szokásos huncut mosolyával üdvözölt. Mai rohanó világunkban egyre kevesebb idő jut emberi kapcsolataink ápolására, így – talán a hely és az idő alkalmatlansága miatt is – az udvarias kérdés-válasz formulákon kívül akkor és ott nem is beszéltünk másról. Aztán olvastam a hírt. Újra és újra, mert szinte felfoghatatlan volt és döbbenetes.

Sajnos nem volt alkalmam hosszú időn keresztül együtt dolgozni vele, ezért nem ismerem életének rejtelmeit, így alkalmam sincs Őt, a munkásságát kimerítően méltatni. Célom nem is ez, hiszen ezt sokan megtették már és meg is fogják tenni, köztük valószínűleg olyanok is, akik talán még annyira sem álltak hozzá közel, mint én. Hogy milyennek is ismertem meg én – és talán a hivatal akkori apparátusa (egykori vezetőtársaim biztosan!) osztja a véleményemet - Őt, az alpolgármestert? Egy talpig úriember volt, közvetlen, udvarias, mindenkihez volt egy jó szava, szinte bocsánatot kért, ha „zavarnia kellett valamilyen kérdéssel” és soha nem felejtett el köszönetet mondani a segítségért, a munkánkért. A kedvességén túl intelligens és okos ember volt, aki ezzel soha nem kérkedett. Minden körülmények között próbált higgadt maradni, és ha ez nem sikerült, magát okolta. Magánemberként ritkán nyílt alkalmam vele beszélgetni, de tudom, hogy nagyon szerette a hivatását, rettenetesen büszke volt az unokáira, akikről sokat mesélt, és maximális helytállással próbált megfelelni politikusként. Utolsó, hivatalban töltött hetei során sajnos egyre többször láttam Őt gondterheltnek, idegesebbnek és lehangoltnak, persze mondhatnánk ilyen a világ, tele van gondokkal, feszültséggel, és ezek súlya az ember habitusától függően teherként rakódik a személyiségre, néha teljesen elnyomva azt.

Kedves Karcsi bácsi! Nagyon köszönöm, hogy mindig emberként állt mellettem, akkor is próbált erőt adni, amikor már mindketten tudtuk, hogy a „küzdelem” hiábavaló, és őszintén sajnálom, hogy akkor, ott a bevásárlóközpontban ezt nem köszöntem meg. Nagy tanulság, néha nem számít a hely és az idő, ha valamit ki kell mondani és meg kell tenni, mondjuk ki és tegyük meg, mert lehet, hogy holnap már késő!
Nyugodjék békében és kérem, vigyázzon ránk onnan fentről, az égi mezőkről.

Tisztelettel és utolsó üdvözlettel: Vakánné Petrovics Ildikó

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.