A langyos tavasz napsugaras csókot dobott az áprilisi reggelnek, mely lassan nyújtózva terült a kisvárosra. Kifényesítette a fáradt lelkeket, jóleső volt a tegnapi dolgok után nyúlni.
A bácsi frissen ébredt, fürgén kapta magára az este letett terhe nehezét. Cipőt kötött, könnyű kabátot terített magára, úgy indult a bicikliért. Rákötött csomagja döccenve kísérte egészen a rend őreinek épületéig. Ott megállt, drótszamarát nekitámasztotta a délcegen álló villanypóznának, és kezében a gondosan összekötött csomaggal elindult a főbejárat felé. Bebocsátásra várt, úgy döntött, egyedül lép a tiszthez, várjon csak addig kint rá az a fémszerkezet.
Percek sem teltek belé, a riadalom azonnal kisöpörte a jószagú tavaszt, mindenhol és mindenen úrrá lett a félelem.
Bombariadót fújtak.
A kisváros megtelt a szirénák süvítő zajával, a rendőrség épületét-a tűzszerészekre várva- lezárt kordon védte.
Bent a bácsi lassan, higgadtan beszélt. Elmondta, hol, és hogyan találta; miért, és mikor vitte haza a földből kifordult ellenséget. Őszinte volt, és nyugodt, őt csupán a jó szándék vezette, egyetlen percig sem gondolt arra, hogy tettével bajt csinál. Pedig azt csinált, legalábbis magának nagyon nagy bajt…De honnan is tudhatta volna, hogy ott helyben kellett volna értesítenie a hatóságot, és ott, helyben kellett volna megvárnia azok érkezését. És hogyan is értesíthetett volna bárkit onnan, ahol a madár sem jár…
A történet ezzel körbeért, megoldása a jog szerint egyáltalán nem volt méltányos. Aki jót tett, az ellen ezzel meg is indult az ilyenkor kötelező büntető - eljárás.
A bácsi öreg volt, és fáradt, arcára mély ráncokat rajzolt a kor, és még mélyebb árkokat az akkor már egyre barátságtalanabbul zakatoló idő. Már semmit nem értett, hazatérni való vágya eluralkodott öreg szívén, egy könnycseppre futotta csupán, melyet szégyellősen morzsolt szét szemének barna bőrű árkában.
Otthon csak annyit mondott, legközelebb, ha tankot találok, azzal megyek nekik, basszák meg, ’nna…!
A langyos tavasz a hirtelen jött forró nyárba fordult, új életek nyíltak, s csukódni készültek a régiek. A bácsi hetek alatt hónapokkal lett rövidebb, félelmének rövid póráza erősen fogta őt. Ritkán ment, s ha ment is, már csak kicsit. Elfáradt lelke nem kutatta a holnapot, s arcán is egyre ritkább vendég lett kék szemének csillogó mosolya. Várt csendben, megadóan, míg azon a késő nyári napon végleg feladta. Kívánsága szerint hamvainak nagyobbik részét asszonya mellé temették, a maradék kevés pedig a kisvárosi tó partján várta Kháron ladikját. Fia egy tálcát készített a csöppnyi urnának, hogy azon induljon a csíkos hullámok felé. De a tálca meg sem mozdult, némán feküdt a vízen, és csak várt. A percek hosszúra nyúlt időtlenségét a fiú törte meg. Felgyűrte lábán nadrágja szárát, s indult be a vízbe az apja után. Fogta kezében a tálcát, tartotta az urnát, s tolta volna egyre beljebb, hogy a por a kék csíkban megkapaszkodva végleg lemerülhessen.
De nem segített ez sem.
Mintha maradni akart volna még a bácsi. Mintha mondani akart volna még valamit…vagy mintha egy egész tank kellett volna hozzá, hogy végleg megszakadjon földi kötődése.


Tóth Katalin

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.