Imeli László képeslapgyűjtő, aki egyben a szomszédom (szomorú és fájdalmas, de az élők részéről a távozóknak még utoljára felvirágoztatott utolsó földi utak miatt is megyek hozzá virágfonatokért, amit főleg arra az útra viszek másnak, ahol ha minden jól megy az én utolsó utamra is hoznak szirmokat, remélem minél később, mert az élet mindig ünnepnap), azt kérdezte tőlem másik szomszédomról, egykori tanáromról, kedves barátomról - Vásárhelyi Jánosról: hogy szerintem lehet-e köze felmenőinek ehhez a szomori kastélyhoz, amit ez az ő gyűjteményét néhány hete gazdagító képeslap is ábrázol.

Nem tudtam. Annyit pedzegettem, hogy a Zsámbéki-medence több településéhez kötődik családja. Mivel egyszer volt szerencsém látni a családi hagyaték fényképeit és egyes tárgyait - szerintem a válasz inkább igen, mintsem nem - mert azok a tárgyak minimum ilyen épületből valók.  

- De talán írok neki és megkérdezem tőle, de ezt a képeslapot is csatolom. Jó lesz így? 

- Legyen így. Köszönöm. 

 - Én is. 

Negyedikben (1980/81) tanított bennünket egy évig a mai Szt. László Ált. Isk. épületében. Osztályfőnökünk volt képesítés nélküli nevelőként, mert az egyházi (főleg bencés) középiskola elvégzése után akkoriban nem úgy ment, hogy azonnal felveszik a jelentkezőt tanárképzőre. Dehogy. Reakciós. Klerikális. Ez volt a mi nagy szerencsénk. Többek között. Mert ha rögtön fölveszik, sosem találkozunk. Minden osztálytalálkozónkra hivatalos. (Egyre el is jött. Khm.) Tiszteletbeli osztálytárs.  Mert "Tisztelettel gondolunk vissza nagyszerű tanárainkra, de hálát azok iránt érzünk, akik megérintették a lelkünket" - írja Carl Gustav Jung.     

Megtudtuk tőle azt is, hogy a hatvanas években - agronómus édesapja és a nagy vagy inkább éppen nagy családdá növekedő  Vásárhelyi Pál családja a nándorpusztai  (államosított) kis kúriában kapott szolgálati férőhelyet. Én addigra - az osztályból talán ketten voltunk ilyenek -, bőven jártam már apukám IFA-ján  "Nándiban", ami regényes egy hely volt, bár nekem mindegyik regényes volt, ahol túl kevesen vagy túl sokan laktak.    

A nándori kúria a surpor vagy műanyag üzem, TSZ-melléküzemág mögötti erdős lankában állott, akkor már rég benőtt romjait láttam is a 80-as évek közepén, amikor két középiskola között félúton éppen betanított munkásként termeltem  a nándori nyomdában úgy tizenhat évesen - "Maxima" vágógéppel dolgoztam, kiváló kollégákkal, a gépet "Minimának" becéztem.   

Ez a szomori épület össze sem hasonlítható, egy lapon sem lenne említhető  a nándori rommal, de azért Vásárhelyi János neve kapcsán a vezetése alatt álló Kossuth Zsuzsa Gyermekotthonnak helyet adó újjáépült Batthyány-kastély mellett a nándori fecskefészek - költözőmadarak! -, is felmerül bennem. S mivel pszichológiát is tanult, ki nem hagyhatom, hogy tudatalattijában ez a kastélykép eléggé mocoroghat a családi-kollektív emlékezetben (vagy miben), amikor a bicskei kastély időtállóságát menedzseli - szenvedéllyel - szinte egy életem-egy halálom felkiáltással.    

Most megkérdeztem: valóban leszármazottja-e Vásárhelyi János (Bicske) a szomori Vásárhelyieknek.A válasz halk és büszke, határozott igen. Kis pontosítás: Kézdi-Vásárhelyi volt a családnév eredetileg, mert Kézdivásárhelyről származnak. Egy ősről el is nevezték a Kézdi-Vásárhelyi Imre Általános Iskolát - a szomori sulit, hiszen annak ad helyt a hajdani kastély. 

Kézdi-Vásárhelyi Imrét humanista orvosként, régészként tartja nyilván Szomor nem szomorú emlékezete.

Az már csak olyan személyes megjegyzés, hogy távolabbi elődeink is ismerhették egymást, hiszen a szomori temetőben nyugvó Gubó János dédnagyapám Etelka nevű kislánya később Bicskén nevelkedett és itt vette őt feleségül nagypapám, Izing Antal.  Messzi körösztanyukám - azért messzi, mert akkor minden messze távolnak számított egy gyereknek, ami nem Bicskén volt -, Gubó Anna pedig most is Szomoron él. Már nem is olyan messze. 

Szóval ezért is jó itthon. 

I. A.