Gyorsan szétfutott a törvénymódosítás híre, meglepődtek a jelentkezők számán. Nyilvántartások nincsenek, a még élő, férjüket a háborúban elveszített asszonyok legalább kilencvenesztendősek, s az elesett-elveszett katonák árvái sem fiatalabbak hetvenévesnél.
Farkas Lászlóné Horváth Mária hadiözvegy, bár ez a szó 2015-ben anakronisztikusnak tűnhet. Bicskén született 1920-ban, jószerivel ki sem mozdult a mezővárosból hosszú élete alatt. Sokat dolgozott, ma is kapálgat, főz, s vasárnap gyalogosan megy istentiszteletre. Az idén Bicske díszpolgári címét kapta meg, nem is érti. Hát mit tett ő? Férje, Farkas László bicskei földműves 1944. augusztus 8-án vonult be, az orosz frontra vitték, s nem tért haza többé. A háború után holttá nyilvánította a Bicskei Járásbíróság az 1913-ban született férfit, felesége nem ment férjhez. Lányuk, Nagy Péterné Farkas Mária 1941 augusztusában született, ma Bicske egyik legszebb gazdaházában lakik, egyedül, ő is megözvegyült. Nem volt könnyű az apák nélkül maradt családok élete a háborút követően, a kibontakozó diktatúrában.
– Egy darabig kaptam valamennyi árvaellátást, óráról órára romlott a pénz. Amikor a forint bejött, megszüntették a támogatást. Folyamodtam a jegyzőhöz segélyért, de rám mordult, hogy minek ment az uram a frontra! Mintha ő akarta volna. Nem kértem többet – mondja indulat nélkül Farkas Lászlóné. Pedig az elöljáróságon tudták, mit adózott a Farkas család a hazáért, s mit küzdöttek az asszonyok! Farkas István, László édesapja az első világháborúban veszett el, róla sem tudták meg soha, hol nyugszik – valahol Oroszországban. Felesége három gyermekkel maradt özvegyen, s Lászlót ifjú családfenntartóként csak három hónapos kiképzésre sorozták be. Tartalékosként mégis részt vett a felvidéki bevonuláson 1940-ben, Erdély visszatértekor, s boldogan érte meg kislánya születését. Az orosz frontról mindennap írt haza, október 12-én érkezett tőle az utolsó rózsaszínű tábori levelezőlap. Bicskén elkeseredett harcok folytak, 1944 karácsonyán jöttek be az oroszok. A lakosságot kitelepítették, Farkasék Etyekre, Biatorbágyra, majd Sóskútra menekültek, áprilisban tértek haza a kifosztott községbe.
– Idehallatszott a vonat csattogása, rohantam a kertek alatt, mire a szerelvény a kisállomásra ért, ott álltam és sírtam. Mindig jött valaki, csabdi, mányi ember, néha bicskei, csak az uram nem – elevenedik meg a múlt Farkas Lászlóné szavai nyomán. S kibontakozik egy balladai történet. Anyósa szerette volna, ha idősebbik, nőtlen István fiához hozzámegy fiatal özvegy menye; biztatta rá, az meg szemérmesen rajongott sógornőjéért. A levirátus a néprajzból is ismert, s azokban az időkben egyáltalán nem volt ritka. De Mariska ellenállt. – Maga is huszonévesen maradt egyedül, mégsem ment férjhez! Ezt feleltem az anyósomnak – idézi fel ma is hallható makacssággal hangjában. Farkas Lászlóné már üknagymama, az 1994-es egyszeri hadijáradékot megkapta, érkezik az állandó hadiözvegyi kiegészítés, a különbözetet teszi hozzá a mostani törvénymódosítás. De ő nem számolja, neki kevés is elég. Parányi elégtételt érez a magas korúakra jellemző szelídséggel.
– Nem kárpótlás a hadiözvegyek és hadiárvák támogatásának újbóli megnyitása a törvénymódosítással – hangsúlyozza Vargha Tamás honvédelmi államtitkár. Részben orvosolni kívánják a hetven év után is ellátás nélkül maradt érintetteket ért igazságtalanságot. A juttatás független attól, hogy az 1938. november 2. és 1945. május 9. között a magyar királyi honvédség és csendőrség kötelékében életét veszített magyar állampolgár melyik egységben és milyen rangban szolgált. Az egykori hadiárváknak járó támogatás a minimálnyugdíj harminc százaléka, jelenleg 8850 forint, s a jogosult élete végéig megkapja. A hadiözvegyeknek az öregségi nyugdíj legkisebb összegének 112,5 százalékára emelik most egységesen a havi támogatást, 32 ezer forintra.
A tabajdi Berki Dezsőné Habersdorfer Etelka édesapja a Don-kanyarnál halt meg, ismeretlen tömegsírban nyugszik. A Bicskei Járásbíróság 1952-ben nyilvánította holttá, az árva család támogatást nem kapott utána. Berki Dezsőné kezében beszédes régi kép, a három Habersdorfer gyerek áll rajta megilletődötten: Gyula, Etelka és Lajos. A képet édesapjuknak küldték ki a frontra, de mire megérkezett, neki már nyoma veszett. A tábori posta visszahozta a fotográfiát.
– Édesapánkat 1942 októberében hívták be Tatára, tintaceruzával írott leveleit őrizte édesanyám. A háború után összekerült Varga István nevelőapánkkal, egy öcsénk is született, de nem ment feleségül hozzá, nem akarta apánk nevét letenni. Édesanyánkat 2003-ban temettük, s előtte az volt a kérése, hogy apánk leveleit tegyük a kezébe, a koporsóba. Legalább egyet hagytam volna meg! – szomorkodik Berki Dezsőné. Felvette 1994-ben az egyszeri ötvenezer forintos hadiárva-támogatást, most benyújtotta a kiegészítésre a kérelmet. Nem is a pénz miatt fontos, hangsúlyozza, bár e korosztálynál többnyire minden fillér számít.
Eredeti dokumentumokat nehéz találni, s ma is előfordul, hogy a második világháború idején eltűnt személyt holttá nyilvánítanak, ad meglepő információt Bonhardt Attila ezredes, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárának igazgatója. A veszteséglisták nem teljesek, az alakulatok is felgyújtották, vízbe szórták irataikat, ha a hadi helyzet úgy hozta. Megmenteni vagy megsemmisíteni! – ez volt az ukáz. 1944 szeptemberétől érte a legnagyobb háborús veszteség a magyarokat, egymillió ember állt fegyverben. Az orosz levéltárakkal tárgyalnak a hadizsákmány-iratokról, a kutatóknak is csak az általuk lefordítottakat adják át, mondja az ezredes. A mostani törvénymódosítás felülírja a korábbi „szigort” a bizonyítékok terén. Az 1990-ig tartó gyakorlat inkább politikai igazságtalanság és ítélkezés volt, az 1994-es hadigondozotti törvény pedig nem oldotta fel a merevséget egészen. A törvényalkotó a 2015-ös törvénnyel nem kívánja minősíteni a második világháború történéseit, de kifejezi együttérzését mindazokkal, akiknek az elmúlt hét évtized során ez nem adatott meg.
A szintén tabajdi Pintér Istvánnak ma sem az fáj, hogy nem kapott a család támogatást a nehéz időkben.
– Dögöljetek meg, büdös parasztok! Ezt mondta a háború után a kisbíróból lett tanácselnök, amikor édesanyám segélyt kért – idézi fel az 1933-ban született férfi. Az ő történetük is drámai. Édesapja hazatért a háborúból, felesége kisebbik fiukkal volt viselős. A férj a születésnapján, 1945. február 28-án az elásott ruhákért ment ki a szőlőbe, és soha többé nem tért vissza, csak a kabátját találták meg egy fára akasztva. Egy hatvanpusztai ember állítólag látta Foksányban, a romániai hadifogolytáborban. Egyetlen értesítés, nyom, jel sem hozott fájdalmas megnyugvást a családnak. Málenkij robotra szedték össze a civileket a hiányzó létszámot kiegészítendő az oroszok, de Pintér Istvánt a hivatalos listákon sem lelték. Eltűnésére két héttel született meg kisfia. Az apát a Bicskei Járásbíróság hivatalosan holttá nyilvánította 1952-ben, Pintér Istvánné a jelentősnek számító 75 ezer forintnyi összeget erkölcsi elégtételként fogadta annyi év után. Pintér István most először kap pénzt mint „árva”, deres fejét keserűen ingatja. Elszállt az élet. Ágyban fekvő felesége rászól, hogy az első pénzküldeménnyel szépen ballagjon el a református templomba, s dobja be a perselybe.
Az 1994-es hadigondozotti törvény „szigorú” volt, erősíti meg Szabó Gábor, a Fejér Megyei Kormányhivatal Bicskei Járási Hivatalának vezetője. Most, 2015 szeptemberében e járási hivatalnál rendszeres hadiárva-járadék megállapítására 157-en, köztük 17 egykori hadiözvegy nyújtotta be kérelmét, de nincs jogvesztő határidő! Egykori hadiárvaként egyösszegű ellátásra 21-en folyamodtak.
– A hadiözvegység és a hadiárvaság más, mint a mai viszonyok között csonka családban nevelkedni – szögezi le Artainé Deák Anikó klinikai szakpszichológus, akit megkérdeztünk a jelenség lelki hátteréről. – A háborúban elesett, elveszett édesapa alakja megszépül, felmagasztosul, az édesanya ébren tartja gyermekeiben az emlékét. Az asszonyi magány is fájdalmas, „elrabolták” tőle a kedvest, a párját. Magyarországon a hadiözvegyek tisztességesen el sem sirathatták férjüket, bűnösnek kiáltotta ki őket a politika és a hatalom – elemez az aktívan praktizáló pszichológus. Aztán elsötétül a tekintete, és szokatlan dimenzióba helyeződik át a szakmainak indult, fegyelmezett diskurzus.
Artainé Deák Anikó édesapja, Deák György Boriszovban nyugszik tömegsírban, lakótelep épült a málenkij robotba hurcolt lágerlakók csontjai fölé.
– Beregszászban éltünk, édesanyám, Deákné Bartha Katalin nyelvészként tanított, három fiút neveltek a szüleim, anyám velem volt várandós. Apámat 1944. november 18-án vitték el a beregszászi gyűjtőpontról, halála napjáig írta a szerelmes leveleket édesanyámnak, ma is őrzöm őket. Később tudta meg édesanyám, hogy 1945. március 9-én halt meg a férje, én pedig április 15-én születtem meg. 1947-ben települtünk át rongyosan, mezítláb, marhavagonban Magyarországra. Egy szovjet tisztnek megtetszett a házunk, egy órát engedélyezett összerakodnunk. Fél Beregszász segített édesanyámnak, hogy ne üres kézzel távozzunk, de az anyaországban újra kellett kezdeni az életet. Soha többé nem ment férjhez. Négy gyerekkel? – csodálkozott, ha kérdezték, mert szép és okos nő volt – mondja a „szerepéből kiesett” klinikai szakpszichológus.
A törvény kiterjesztette hatályát a határon túli érintettekre, függetlenül attól, hogy 1947-ben elvesztették magyar állampolgárságukat. Az Országgyűlés ezzel kívánta kifejezni a határokon átívelő nemzetegyesítés lehetőségét, egyenrangúként kezelve mindazokat, akik magyar állampolgárként áldozták életüket a hazáért. Lázár János miniszter húszezer személyt becsült érintettként, de valószínű, hogy ez a szám magasabb lesz. A határainkon kívül élő magyar állampolgárok igényeiket a külképviseleteken adhatják le személyesen, a kérelmek elbírálása Budapest Főváros Kormányhivatalának a feladata, tájékoztatott a Honvédelmi Minisztérium illetékese.
A történészek pontosabban ismerik a csaták és hadműveletek részleteit. Az át- és túlélők emlékfoszlányokat, érzelmi batyukat hordoznak, személyes hangulatokat őriznek, a felejtés a gyógyulni akarás része volt, s hét évtized nagyon hosszú idő. A hajdani kisgyermekekben barna fotográfiák lényegültek át valódinak hitt emlékké, kiegészülve a felnőttektől hallott mesékkel. E történetek meg nem írt regények és filmforgatókönyvek füzérei. A győztesek megírták a magukéit…
Friss kommentek