- Maga nagyon rendes ember - mondta nekem ma egy idősebb úr Bicskén - tagoltan, lassan -,  a Lidl bejáratánál.  
- A látszat néha csal - válaszoltam nevetve -, de köszönöm.

Kedvelem a Lidl-t. Kosárbilétám van és sorban állok azért, hogy bejussak a kosártartó járat végére egy kis kocsiért, mert nagyot jóformán sosem használok.

Nagy méretű kosárból többnyire annyi van, hogy nem is kell érte olyan mélyre menni. Ezért gyakran nagyot vesz az a vásárló is, akinek elég lenne a kicsi, de arra nincs kedve várni. Ennek következtében odabenn is nagyobb a zsúfoltság, mint kis kocsival lenne, de ez részletkérdés. 

A kicsit olyan sokan használják, (vagy olyan kevés van?), hogy abból csak a végén van, messze. Sorban állunk érte általában. Így volt most is.

Bementem az enyémért, amikor rám került a sor. De mielőtt bilétáztam volna a "mélyben", inkább a láncon kihúztam a többieknek is azt az ötöt-hatot, hogy ne csak nekem legyen. Ott vettem ki a kocsimat előttük. Nem kellett volna érte bemenniük és nem kellett volna annyit várniuk. 

No, de az idős úr (nem ő, aki később rendes embernek mondott engem, hanem egy másik) a sajátját úgy tette vissza, hogy visszatolta az összeset a legvégére. Hiába húztam ki. Nem értette a lelkem, hogy mit akarok. Nem értette, hogy a sorállástól, a várakozástól, a távolságtól akarok megkímélni vele együtt pár embert, mert a kis kocsikat oly mélyen tartani szerintem nem kellene. De mert rendszerető, talán még a fejét is ingatta és úgy tolta vissza. Az ott volt, tehát azt oda kell visszatenni elvágólag, mint stokin a szerelés, mint a stokira a gyakorlóruhát hajtogatni, alatta-mellette a kisuvickolt surci, kérek engedélyt,    ezen az  alapon értékelhette nagyra a jelenlévő rossz rendszert. (Sokfélék vagyunk.) 

Vásároltam, végeztem, kipakoltam a szekérderékból a kerékpártáskámba és a tarisznyámba. Közben megettem egy kis csokit. Nevetve kivártam a sorom abszurd módon csakis azért, hogy visszatolhassam eszközöm a "mélybe".

Ott összeláncoltam, bilétám zsebre vágtam  és kihúztam 6-7 darabot az elejére, ha már úgyis kijövök, ahol sokan vártak. (Tisztelt Bíróság, esküszöm, hogy nem a csinos nő kedvéért tettem, aki ott várt kosárra gyerekekkel, Isten látja lelkem, nem is láthattam őt és másokat sem az új vevők közül, akik mögöttem pillanatok alatt összegyűltek a saját szekér becsekkolás érdekében.)  

Az első ember halkan megköszönte az általam kihúzottakat, míg a letámasztott kerékpáron menetkész lettem, a második is megköszönte, talán a harmadik volt az a magas, 68 körüli úr, akinek az arca szigorú és szerintem nem szokta az elismeréseket csak úgy az éterbe szórni - azt mondta:
- Köszönöm. Maga nagyon rendes ember.

Más is megteszi ezt, tudom, láttam. Gomez barátommal megdumáltuk ezt egy-két éve.  Az lenne a jó, ha minél többen észrevennénk ezt a problémát (is) és minél többen tennénk ellene. Mert ez így nem jó. Khm.

Betolja. Beakasztja. Kihúzza. Már ha férfi és van van neki ereje. Végtelenül egyszerű ez.  

Akárhányszor itt járok, mindig a A társas lény című könyv jut eszembe, fiatalkori olvasmányom, ami azóta sem volt a kezemben, de pdf-ben elérhető. Szociálpszichológia  volt a témája sok érdekes emberközi példával.

Ez a kosaras eset, ami itt Bicskén kialakul, ebbe a könyvbe illene. A porszemnél is apróbb dolog ez. De érdekes.  

"A kezünkben a megoldás" - ez lehetne a fejezet címe. 

ia

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.