Ezért is írok róla, mert a Petőfi Művelődési Központban és a Nagy Károly Városi Könyvtárban segíteni szokták a bicskei tehetségeket. Fiatalos, formabontó, egyszerre régi és mai, önálló kiállítása nyílhatna Pálfi Balázsnak, laikus véleményem szerint tehetsége megérdemelné.
Nem fotózom ugyan, de sok kép körüli beszélgetést és vitát is végighallgattam, főleg szó nélkül. És nemcsak azért tetszenek Balázs képei, mert Péterfy Boriról, Hobóról és Lovasi Andrásról is vannak köztük koncertképek. A fehérvári Barátság Házában készült táncos fotóiról azt mondta, hogy nem tud táncolni, de szereti nézni. A gördeszkás képekről annyit, hogy ő maga is görizett, de mára már inkább fotózza.
Ezek a képek fogékony személyiségről árulkodnak, aki ráadásul 7 éve tanul fafaragást. Főleg az erdélyi népművészet motívumainak felhasználásával dolgozik, melyeknek egy része szintén kiállítható lenne a fotók mellett. Bár munkadarabjai a Vörösmarty Ipari Szakképző tulajdonát képezik, amit Balázs kitűnő eredménnyel végzett el asztalosként.
André Kertész, Erwitt Eliot, Ansel Adams, Vancsó Zoltán és Hajtmanszki Zoltán fotói voltak számára meghatározók.
Nekem kedvenc képem a bicskei délután, egy bicikli, két ember a befagyott bicskei halastó partján. Tudom, nem történik a képen az égvilágon semmi, (végre), csak egy hétköznapi minimum jelenet, amit azért örökített meg, mert véletlenül arra járt és később sem dobta el, mert neki tetszett. Nekem is. Visszaadja az ottani atmoszférát, a pillanat egyedüliségét és szinte arra ihleti az embert, hogy "képben gondolkozzon".
Azt mondja, a nagyvárost szereti. A képek, melyek lehetnek olyan szubjektív dokumentumok. Lásd, amit láttam. Szubjektív dokumentarizmusnak nevezik ezt a világot.
Ami pedig biztosan megmarad bennem, az a hálatáblák előtt, az a padon üldögélő hajléktalan, amint a kamerába néz és azt mondja a szeme szavak nélkül, hát énértem vajon ki fog hálát adni? Érdekes az is azon a képen, hogy mennyi sors húzódik a hálatáblák mögött és a sorstalan sorsú jóember pedig ott ül mielőttünk.
Azt is kedvelem a Pálfi képekben, hogy nemcsak Bicske jeleneteit látom benne, hanem Vértesboglárét, Fehérvárét, Tatabányáét és Veszprémét is. Ez az elkezdett munkásság attól bicskei, hogy Balázs bicskei. Balázs a fotózást akarja tanulni egyetemen vagy más iskolában. S ha már így döntött, szülővárosának úgy gondolom, érdemes neki a kiállítás lehetőségét biztosítani.
A kertvárosi szülői házban nőtt fel, édesanyja az orvosi rendelőben dolgozik, édesapja nemzetközi fuvarozó.
Balázs saját szavai szerint már hét éve Fehérváron él, mert oda köti az iskola. Szereti a várost.
Saját "arc poétikáját" így fogalmazta: "Az ember szeresse a munkáját, igyekezzen ennek alapján pályát választani. Ha fotózik, akkor önfeledt legyen, résztvevője az eseménynek, a történésnek." "1988-ban születtem Tatabányán. Jelenleg Bicskén élek. A fotográfia gyermekkorom óta érdekelt, 2004 körül vásároltam meg első fényképezőgépemet..." - mutatkozik be a Fiatal Értékteremtők Lapjában szerzőjeként.
Ami fiatalon álomként vonzza, az a hegymászás fotózása, az őserdők, a vulkánok világa és a hegymászásban valójában névtelen serpák élete érdekli. De a világ nagyvárosainak utcai élete is megigézi, némi iróniával szólva, a Bicskei délután című kép is ezért született. Látni akar és láttatni. Mint annyian.
Ajánlott bejegyzések:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Friss kommentek