A Madách Színház igazgatója, Szirtes Tamás zsűritag pályafutása során nem találkozott őstehetséggel - egészen mostanáig. Mikor kezdtél táncolni?

- Tizenkét éves koromban kezdtem a társastáncot, már ott kitűntem a többiek közül, a haladó szinten díjat is nyertem. A kezdő szinten szerintem bunda volt, de túltettem magam rajta, az emberek engem tapsoltak állandóan, még a mikrofonba is kijelentették, hogy én vagyok a közönség kedvence, és közönségdíjként adtak egy aranyzsiráfot. Az akkori táncpartnerem elhívott egy néptáncpróbára, ami nagyon megtetszett, de nagyon alapszintű volt, azt ismételgették, amit valamikor egy tánctanártól megtanultak.

Hogyan képezted magad?

- Egy idő után otthagytam a kezdetleges tánccsoportot, és sokáig videókon fejlesztettem magam. Az interneten rátaláltam a Romafest együttesre, s nézegettem a táncukat. Gondoltam, hú, de jó lenne így táncolni, és szerettem volna még többet tudni.  Letöltöttem a videóanya­got, majd lassított felvételen kockákra bontva néztem, és figyeltem minden egyes mozdulatot, majd én is próbáltam ugyanazt eltáncolni. Később kombináltam, saját mozdulatokat, lépéseket tettem hozzá.

Ezzel az aprólékos módszerrel óriási munka lehetett megtanulnod a tánclépéseket.

- Á dehogy, ez egy hobbi volt, akkor gyakoroltam, amikor kedvem volt. Amikor suliból hazaértem, rohantam a garázsba, és gyakoroltam, tel­jesen a megszállottja lettem. A táncokat sikerült úgy megtanulnom, hogy ez lett a néptánccsoportunk különszáma. Falusi szüreti mulatságon mindig én voltam a záróműsor. Egyedül táncoltam a Marosmenti cigánytáncot (amivel a válogatáson is indultam), s ez mindig hatalmas siker volt. Imádta a közönség, kétszer-háromszor is visszatapsoltak, persze tettem bele mindenféle poénokat.

A saját tudásoddal kerültél be a válogatásba?

- Igen. Teljesen saját fejlesztésű számmal indultam, felkészítő tanár segítsége nélkül. Amennyire tőlem tellett, a tökéletesre törekedtem.

Ki nevezett be a tehetségkutató versenyre?

- A nővérem. Tudtom nélkül nevezett be. Láttam ugyan a toborzó reklámot a tévében, de nem lett volna bátorságom jelentkezni.

Hogyan zajlott a válogatás?

- Kaptunk egy sorszámot. Bementünk egy helyre, ahol egy kamera és egy számítógép volt. Átadtuk a hanganyagot, majd felvették a műsorszámomat. Ez még csak szűrés volt, nem volt zsűri. A végén közölték, hogy majd értesítenek, és mi hazamentünk.

Reménykedtél a továbbjutásban?

- Nem. Nagyon meglepődtem, hogy újra behívtak. Amikor felmentünk a Tháliába, már a zsűri előtt kellett táncolnom. Hú, hogy féltem akkor! Nézőközönség előtt volt élőben, és a tévé is közvetítette. A közönség reakciója után kezdtem reménykedni, ugyanis ha valami negatívat mondott a zsűri, akkor a közönség felzúdult. Ez sokszor megtörtént, különösen akkor, amikor Fáy valakinek beszólt.

Úgy tudom, Fáy Miklós szakmai körökben is szigorúbb zenekritikusnak számít.

- Én örülök, hogy szigorú, és annak örültem a legjobban, hogy adásról adásra egyre több pontot adott. Öt ponttal kezdtem, kétszer kaptam hetet, és legutoljára már nyolcat adott.

Az eddigi válogatásokban eddig én kaptam a legmagasabb pontszámot, két tízest, állítólag azért kaptam, mert nálam látták a legnagyobb fejlődést.

Jól bánnak veletek a műsor készítői?

- Meglepően jól. Maximálisan mindenki segít mindenkinek. Őszintén szólva, egy kis előítéletem volt Stohl Andrással és Nórival kapcsolatosan, de rá kellett jönnöm, milyen szeretetreméltó emberek, mindenben támogatnak. A műsorkészítők kirendeltek mellém egy tanárt, akivel együtt találjuk ki koreográfiát és a fellépőruhát.

Nagyon sokat próbálsz, jut időd pihenésre?

- Reggel hatkor kelek, van, hogy kilencórás egy próba. Sokszor elcsodálkozom, hogy amíg a többi versenyzőnek a felkészüléshez négy-öt nap szükséges, addig mi egy nap alatt, igaz, nagy szenvedéssel, megcsináljuk a két-három perces műsorszámot. Ma délelőtt kilenctől háromig voltam próbán, és ma este tízkor lesz még egy, ami körülbelül hajnali egy-két óráig tart, és holnap reggel már megyek az RTL Klub reggeli műsorába, majd vár a Cool Tv és a Fábry-show felvétele. Hét közben Pesten vagyunk, a felvételek, a műsor után megyünk haza, és anyu finom vacsorával vár minket.

Már tizenhat évesen óriási népszerűségre tettél szert, nem tartasz attól, hogy „bedarál" a média, vagy netán fejedbe száll a dicsőség?

- Régebben annak is örültem, ha két ember megismert az utcán. Amikor bekerültem egy újságba, még ha név nélkül, csak egy képen szerepeltem, már annak is nagyon tudtam örülni. Nagyon jólesik, hogy szeretnek az emberek, hálás vagyok nekik. Mindenki szeretettel fogad. Ha kimegyek az utcára, nincs olyan ember, aki ne ismerne meg. Sokan kérik, hogy küldjek nekik anyukámmal autogramot. Ma például a próba végén két ismeretlen lány meg akart hívni egy italra, de udvariasan visszautasítottam őket. Végső soron nem tudom, mekkora a hírnevem, fel sem fogtam igazán, mi van körülöttem. Még sok idő kell, amíg megtudom, megértem. Nem fogok elszállni magamtól. Megmaradok az, aki vagyok. Nem vagyok vagány, de ijedős fajta sem.

Melyik családtagod kísér el a felvételekre?

- Az apukám. Nagyon nagy támogatást jelent, nem jó egyedül lenni.

Büszke a fiára?

István, az édesapa: - Hogyne lennék. Az első másodperctől kezdve vele vagyok. Igaz, korábban abszolút nem érdekelte a tánc, sokat sportolt, karatézott, focizott, mint a legtöbb gyerek. Nem is hittünk benne, hogy lesz abból a felvételből valami. Aztán egyszer jött a telefon, hogy továbbjutott a gyerek. Először azt hittük, átverés. Azt gondoltuk, semmi nem lesz belőle, akkor hittük már el, amikor postán küldték a következő felvétel időpontját.

Szabolcs: - Apa adta fel a botot az egyik versenyen, olyan büszke vagyok rá, hogy a saját édesapám ott van az élő adásban, és ő is részt vesz a műsorban, együtt csináltuk végig. Mondta is, hogy arra a legbüszkébb, hogy én vagyok az első a mezőnyben, és hogy a profi táncosokat amatőrként megelőztem.

Akkor elmondható, hogy a sikered a családból nőtt ki?

Szabolcs: - Sokan nem tudják, milyen sokat jelent a családi összetartás. A családunk mindent megbeszél egymással. Leülünk, beszélgetünk, akárkinek akármi baja van, megbeszélünk mindent. Nincs hazugság, csak őszinteség. Aki elrontja a becsületét... hát, én már elrontottam egyszer... elhazudtam egy intőt, amit ma is bánok.

Árulja el, miért ilyen szerethető az ön fia? Ezzel a csibészes mosolyával született?

István, az édesapa: - Mindhárom gyerek ilyen vidám. Őértük dolgozom, első a család, annál nincs fontosabb. Mondok egy példát: a feleségem levág egy csirkét, megsüti, leteszi az asztalra. Tudom azt, hogy melyik gyerek a csirke melyik részét szereti: Szabolcs a combot, így azt nem eszem meg előle, hanem neki adom, ugyanígy a többi gyereknél is. Az asszonykával csak két gyereket akartunk volna, apám mindig mondta, hogy kettő nem gyerek, kell egy harmadik, úgy fogják hívni, hogy Szabolcs, úgyis fiú lesz. Nem álltunk jól, és úgy voltunk vele, hogy két gyerek bőven elég, esetleg majd tíz év múlva...

Otthon segíteni kell a gazdaságban?

Szabolcs: - Igen, korábban keményebben dolgoztunk otthon, fel kellett ásni az egész kertet, segíteni ellátni az állatokat, de most egy kicsit kímél a család.

István, az édesapa: - Voltak állatok, malacok, tehenek, bikaborjúk. Ha van állat, akkor sok dolog van. Most csak néhány háziállat van, kakas, csirkék, kacsák... ja és egy nagy liba, Matild, de őt nem vágjuk le, ő már családtag. Akárki közeledik felé, elkezd sziszegni, csak engem és Szabit viseli el.

Nemrég költöztetetek egy nagy családi házba...

Szabolcs: - Néhány éve még egy hosszúkás parasztházban laktunk, és minden este gyönyörködtünk a szemközti gyönyörű emeletes házban. Nagyon szerettük volna, ha mindenkinek lenne saját szobája. Egyszer kirakták az „Eladó" táblát, amikor megláttuk, rögtön kértük apát, hogy vegyük meg. Apu belement végül, mert látta, hogy nagyon szerettük volna, mindenki nagyon örült neki. De azóta már megbántuk...

Hogy-hogy?

István, az édesapa: - Már a gyerekek is rájöttek, hogy mekkora költséggel jár egy ekkora ház fenntartása... egy idő után jöttek a nehézségek. Ötvenháromezer forint fizetésből nehéz egy családot fenntartani, nemhogy még egy ház jelzáloghitelét fizetni...

Gondolom, részmunkaidőben dolgozik...

István, az édesapa: - Nem, dehogy, rendes nyolcórás munka mindennap egy erdészetnél, de már két hónapja nem kaptam fizetést, most pedig a fellépések miatt fizetés nélküli szabadságon vagyok. Eredetileg el is akartak küldeni a munkahelyről, de mondtam, hogy nekem első a fiam. Mondják sokan, hogy ti már annyit kerestek az RTL-nél, milliomosok vagytok. Heti huszonnyolc-harmincezer forint elmegy, hogy fölutazunk Pestre. Manapság nehéz munkát találni, pedig nekem van lakatos, hegesztő, hentes, üzletkötő szakmám is.

Ennyi végzettséggel nem találni munkát?

István, az édesapa: - Kilenc évig voltam egy pékség üzletkötője, akkor vettük a házat, ennek hat éve.

A gondok akkor jöttek, amikor megszűnt a munkahelyem. Sajnos a korommal volt bajuk. Azt kérdezték, hány éves tetszik lenni, majd közölték: majd értesítenek.

Szabolcs: - Apa mindent megtett, még külföldre is készült, Németországba, de az utolsó pillanatban, az indulás előtt lemondták. Apa inkább itt szeretne élni. Nyáron én is elmentem dolgozni, de amikor szabadnapom volt, akkor apuval együtt mentünk az erdőbe. Persze apa kikímélt, és csak könnyebb munkára, zsákhordásra, fahordásra vitt el. Jó volt, sokat viccelődtünk.

Sokak számára óriási példa a családi összetartásuk és a fiával való ritka jó kapcsolata.

István, az édesapa: - Mindegyik gyerekkel ugyanilyen jó a kapcsolatom. Egy apa nem kivételezik egyik gyerekével sem. Mi mindig nagyon összetartóak vagyunk, mindannyiunk telefonjának bejelentkező szövege: „A család az összetartó erő."

Vidéken összetartóbbak az emberek?

István, az édesapa: - Hát nem mindegyik. Az emberek nem egyformák, mint ahogy az embernek az öt ujja se egyforma. A szembeszomszéd annyit se mondott Szabolcsnak, hogy ügyes voltál, fiam.

Szabolcs: - De Imre bácsi megdicsért, mondta, hogy menjek be hozzá beszélgetni.

Úgy tudom, korábban soha nem jártál Budapesten. Milyennek találod a fővárost?

- Nagyon rácsodálkoztam, mennyi minden van itt. Soha nem utaztam metrón, először azt hittem, órákat fogunk vele utazni. Először azt sem tudtuk, hogy jegyet kell váltani, a jegyellenőr magyarázta el, hogyan működik a pesti közlekedés. Most ültem először villamoson is, most már kezdem megszokni. Érdekes, hogy annyi minden van itt, nem úgy, mint Kisdorogon, onnan mindig át kell menni Szekszárdra cipőt vagy ruhát venni. Itt meg egymás hegyén- hátán vannak a boltok. És mennyit vásárolnak az emberek! Örülnék, ha ennyi mindent vehetnék.

Neked túlságosan zsúfolt lenne ez a hely, nem?

- Én nem tudnék így itt lakni, ekkora tömegben, megőrülnék, itt nincs csend, nincs nyugalom. Nem cserélném fel a vidéki életet. Otthon sokat bóklászok, járom az erdőt, szeretem az esőcseppek kopogását.

A szabadidőmben nem járok diszkóba vagy buliba, mert ott annyi részeg van, sok a balhé, a verekedés.

Példa lettél a fiatalok körében, sokan vannak közülük, akik céltalanul élnek, nem találják a helyüket.

- Sokan nem tudják, mi a legfontosabb, nem tudják, mi az igazi szeretet. Most számomra legfontosabb a családom. Engem nem érdekel a drog, az alkohol és a diszkó sem. Azt gondolják, sok barátom van, de nem mindegy, hogy az embernek csak haverjai vannak, vagy barátai. Nekem egyetlenegy jó barátom van, ő még az általános iskolai osztálytársam volt, ő büszke és nem irigy rám.

Jelenleg hol tanulsz?

- Szekszárdra járok, szakácsnak tanulok. Apa azt mondta, olyan szakmát tanuljak, amiből becsülettel meg lehet élni. Most kilencedikes vagyok. Igazán a néptáncban találtam meg a helyemet. Nem bírom ki, ha egy napig nem táncolhatok, és úgy néz ki, van lehetőségem választani,  így abbahagyom a szakácskodást.

A tánc miatt?

- Igen. Kollégista leszek itt Pesten, és hétvégén hazajárok, de ez még folyamatban van. Szeretnék bejutni a táncművészeti főiskolára.

HETEK