- Ki az a srác, János? - kérdezem autóba ülő fiatalról - Mindig köszönünk egymásnak, de nem tudom a nevét, pedig ismerem valahonnan régről és azt is tudom, hogy itt dolgozhat nálatok.

- Talán azért köszöntök, mert itt volt kisfiúként húsz éve, amikor itt dolgoztál. Asztalos. Érettségizett. Jogsija van. Gyermekothonunk munkatársa. Megbízható. Lehet rá számítani. Komoly kapcsolatban él itt a közelben  - sorolja büszkén az ismérveket, ahogy saját gyerekről szokott szólni a családfő. - És bizony innen indult ő is. Minden féltett dolognál jobban őrizte a szívét. Sok ilyen van - teszi hozzá "János bácsi", akitől  1980-ban, kisiiskola 4. osztályában minden "humántárgyat" tanultam. Érted. Humánt. Például fogalmazást. Például a Rákóczi-szabadságharcot. Az életről  beszéltünk most a kastély udvarán, a ma már felnőtt  növendék életéről, a kiállítás fotói pedig halálgyárak borzalmát  szállítják, ahová bicskei családokat, bicskei fiúkat és lányokat is elhurcoltak fogolynak, magukat kereszténynek hazudó, hatalomvágyó, képmutató bandák. Mérhetetlen nagy különbségek tudnak lenni jellemek és korok között. Még szerencse. Ha pokoli rossznak is érezzük  a mát néha,  most éppen jófelé tartozunk, ha érted mire gondolok. Maradjon így. Békesség. "Gombostűre tűzve szépen, ezernyi színes pillanat."

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.