Olvasónk írja: 

Szia! 

A Saubermacher-Bicskénél dolgozom. Olyan sokan rossz véleménnyel vannak a Cégről, hogy most átküldenék egy levélrészletet, amit az egyik elégedett Ügyfelünk küldött. Szerencsére van ilyen is.

Íme a levél: 

„Szia Tamás,

Ez az a levél, amit immár második éve csak készülök-készülök írni Neked, de mindig csak halogattam. Egyszer aztán... egyszer mindennek eljön az ideje.

Három éves volt a pici fiacskám, amikor Pátyra költöztünk. Péntek reggelenként már messziről hallottuk a kukásautót közeledni, s az ablakba állva figyeltük az előadást:

látványos, tiszta, fehér-piros mezbe öltözött bácsik leugranak az autó mögül, ki a kukáért, behúzza nagy lendülettel, felteszi, kivár. Leveszi, vissza lendület az út mellé, integet mosolyogva, felugrik, hajt tovább...

Majd ismétlődik a folyamat, ugyanaz megint, és megint, és megint, és megint. Nagyon sokszor egymás után, jó tempóval, lendülettel, egész nap, álló nap, majd másnap is és harmadnap is, másik faluban és harmadikban.

Szerencsénk van, mert a mi utcánkba korán reggel érnek, amikor van még erő, integető kisfiúra mosolyogni. A befektetett erő és állóképesség, mennyiségét és fegyelmezettségét tekintve is biztosan mérhető egy válogatott versenyző napi edzésadagjával. Az a különbség megvan, hogy ha sikerül a verseny, akkor a győztesnek eljátsszák a himnuszt, s olyankor a győztesnek nemzeti érzelmű könnycseppek gördülnek.

A mindennapi versenyzőket, hát őket nem ünnepeljük. Nekik küldöm ezt a linket. Ha van rá módod, kérlek, hogy add át, játszd le valahogyan a munkatársaidnak, a mindennapok győzteseinek.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.