Egy Budapesten tanító bicskei pedagógus megemlékezése.

Hét éve ezelőtt elhatároztam, hogy az meghívom az iskolába, ahol tanítok (Szent Angéla Általános Iskola és Gimnázium), előadást tartani a legendás Fekete Párducot, azaz minden idők legjobb magyar kapusát. Sikerült megszerezni Gyula bácsi telefonszámát és az iskola vezetőségének beleegyezését, hogy fogadjuk őt néhány tanítási óra helyett.
Kollégámmal izgatottan (mindketten lelkes rajongói vagyunk/voltunk az Aranycsapat kapusának), a megbeszélt idő előtt jóval korábban érkeztünk az iskola autójával a háza elé. Legendánk öltönyben, nyakkendőben - ahogy rendszeresen lehetett látni - már tűkön ülve várakozott a saját kapuja előtt. Kicsit félszegen köszöntöttük, de ő kedvesen fogadott minket. Autóba pattanva elindultunk iskolánk felé, ami átlagos közlekedési viszonyok között húsz perces út lett volna. Ám kollégám egy közlekedési dugót észleve kerülő utat választott, de így is több mint egy órásra sikeredett az utunk. Életemben még így dugónak nem örültem. Az út alatt ugyanis egy időutazásba lehetett részünk. Ott voltunk az Aranycsapat mérkőzésein a Wembleyben, a svájci világbajnokság mérkőzésein (tapintatosan a döntőt megelőző összecsapásokról kérdezgettem), de a hírhedt ÁVH markai között is érezhettük magunkat egy csodálatos élettörténetet hallgatva.
Az iskolai előadás a kérdések megválaszolásával együtt majdnem kétórásra sikeredett. Grosics végig állva tartotta meg beszédét, tökéletesen felépítve, gyerekkorától a sportpályafutása legfontosabb állomásaira koncentrálva, a diktatúra markában szenvedő emberen át a mindig hittel és egyenességgel vállalt sorfordulatokig. A máskor izgő-mozgó gimnazistáink néma csendben hallgatták a lebilincselő történeteket. A gimisek mellé az előadás alatt (!) csatlakozott rengeteg általános iskolás gyerek, akiket a tanító nénik behoztak a megbeszéltek ellenére, de ők is figyelmesen hallgattak.
Az előadás után az igazgatói irodába tértünk vissza egy kis beszélgetésre. Ekkor szóltak kintről, hogy érkezett néhány kisgyerek aláírásért, akiket el akartunk küldeni, de Gyula bácsi lelkesen vállalta a „küldetését”. A legmeghatóbb egy kisfiú volt, aki kapus lévén a kapuskesztyűjét íratta alá, és azt mondta, hogy soha többé nem fogja kimosni, nehogy lekopjon róla az aláírás.
Visszautunk már valamivel gyorsabban véget ért, de ekkor is még egy órát beszélgettünk Gyula bácsi házának ajtaja előtt. Felejthetetlen beszélgetés, felejthetetlen találkozás egy igazi legendával.

Éhmann Gábor 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.