FF
Végtelen idő

                                                                                     Klopfer Andrásnak és Klopfer Áronnak
                                                                                   (Illő, hogy a fiak tudjanak az apák tetteiről.)

Ősz
Foci a végtelenségig, minden nap, szünetekben és délután, este besötétedésig. Iszonyú gyors volt, talán csak Vénosz Attila közelítette meg, de ez utóbbi, Vele ellentétben, nem tudott focizni. Nagy csapat volt, már nem mindenkire emlékszem, bocs, kispályás felállásban: a balszél Sándor-Csikaré, kicsi és cselgép; a középpályán a fáradhatatlan mindenes Tokodi Zoli; valahol azon a környéken, de inkább hátul én, magasság okán fejel is; a középcsatár Radovics Marci, kedves mosolyú vasztélyi vagy barki fiú, és persze penge;
a jobbszél pedig, egész hosszában megkérdőjelezhetetlenül az Övé. (Csupa „külvárosi” fiú,Vasztélyról, a Kertvárosból, a Bogya meg a „Szentlaci” környékéről.) Soha nem tudták tartani a középpályások és a védők, kevesebb csel, mint a balszélen, egyszerűen csak átemeli a védőn a labdát, vagy hosszan indítja magát valahonnan a saját hetesünkről és már a másik hetesnél van, és nem önzőzik – szemben Sándor-Csikarral, aki a cselgépek genetikus berögzöttségétől sújtva nem bír szabadulni a labdától -, beíveli vagy ha nincs benn senki, lő, kíméletlenül.
A „nagy” döntő: talán egy járási bajnokság döntője az egyik tavasszal, az 1-es iskola egyetlen, salakos pályája, a közönség tombol, igazi aréna, a petárdákat a pálya fölötti szeméttároló-siló szokásos öngyulladása pótolja, néhány perc van hátra, 1:1, nyilván a lustaságom okán egy támadásunkat követően elől ragadok, Ő nem, visszanyargal, megszerzi a labdát a saját hetesünknél, felnéz és már íveli is előre. Pontosan fejre jön a labda, csak
bólintani kell. Nagy győzelem.
Tél
Ping-pongozni a végtelenségig - ez az egy, amiben jobb vagyok nála, nem kicsit, nem nagyon,  éppen csak annyira, hogy még jó legyen együtt játszani – minden reggel ott vagyunk nyitáskor, ¾ 7 körül, este a jóságos takarítónéni kegyének köszönhetően zárásig a „kisiskola” aulájában, ahol felállítottak egy asztalt, majd később lenn az udvar oldalában a „gyaksziteremben”. Ha valami logisztikai hiba lép fel, pl. nem-kedves takarítónéni, irány a
FÜTI, protekciónk van, anyukája ott dolgozik, ott is van asztal. (Ekkor kapom életem második, utolsó pofonát anyámtól, már este nyolc is elmúlt, mire hazaérünk, anélkül, hogy tudnák, hol vagyunk.)
Január vége, befagy végre a „Szentlaci”. Kurblis, vacak korcsolyák, nagyon kell figyelni, hogy a bakancsok talpát le ne szedjék, szerzünk korongot valahonnan, hokiütőt a közeli fűzfákról, és játszunk a végtelenségig, nem meccs, hiszen általában csak ketten vagyunk, csak végtelen játék.
Február, a jég már nem bír el, de még van hó a „Bogyán”. Azt mondja, síeljünk. OK ,csakhogy én még soha, meg persze sílécem sincs. Nem baj, másnap hozza a gyönyörű, piros, lakkozott lesíklólécet, meg egy kopott, kezeletlen, „kiszőrösödött” ezer éves futólécet valahonnan a padlás mélyéről. Aztán fölszíjazza a lábamra a gyönyörű, piros lakkozottat, Ő pedig szenved a használhatatlan tűzifának valóval.
Tavasz
Von Haus aus profi horgász. Gyerünk a „Szentlacira” és mindenféle kiöblösödéseire,merthogy iszonyú nagyokat lehet fogni. Legyártom otthon a botomat: iszonytató husáng, legalább 60-as zsinór, méretes pontyokra való horog, rácsomózva a zsinórra. Nem szörnyülködik, amikor meglátja, csak megkérdi, hogy mi ez. A legközelebbi szombat délután indulás a Mogyorósba, merthogy a tisztességes bot, mint az övé, onnan való, finom, a padláson egyenesre szárított, forgatott mogyoró, és 20-as zsinór a hozzá való keszegező horoggal. A szerelék egy hét alatt rendben, irány a „Szentlaci”, nem több mint három perc alatt eltűnik az első (egyetlen!) horgom.

Hogy volt ez megkötve? – kérdi.

Rendesen, csomóra!

Horgot vesz elő, na jó, akkor így, kezdjük, és újabb és újabb kísérlet, hogy megtanítson horgot kötni. Csak ezen az egy délutánon kísérletezett, aztán soha többé, látta, hogy reménytelen eset, egész „életünkben” Ő kötötte a horgaimat.
Május vége, még iskola van, de már kifutóban, hőség, parasztnyár ígérete. Gyerünk a mányi halira, spa & wellness à la ’70-es évek. Többen vagyunk, alkonyattájt mindenki szárítkozik már a parton, és figyeli, nem jön-e a halőr, aki elhajtana bennünket, én még benn egy vasztélyi(?) fiúval. Elég erős déli szél, hullámok, látom, hogy egyszercsak vizet nyel, lebukik, visszaemlékezve, talán nem jól úszik egyébként sem. Két karnyújtásnyira van, nem nehéz elérni, húzom kifelé, de reménytelen, kiabálok, hogy gyertek, mert nem bírom. Ijedt és mozdulatlan csend, csak Ő ugrik egyedül. Ketten sem volt könnyű, de kiértünk.

Nyár
Az egyetlen és „utolsó” nyár együtt, egy hét ketten a tiszai faházukban. Víz, nap,balinrajzás, keszegek, akadós süllőfák, éjszakai harcsázás az erőmű alatt, persze tilos, és mégmindig Ő köti a horgokat. Ha bármit is mondanék erről a hétről, hamis volna, mert minden mögött, minden órában már ott volt a búcsúzás.
Soha többé foci, soha korizás, soha horgok és zsinórok, Ő Fehérvárra, én Győrbe, Ő Pécsre, én Szegedre. Majd újra Bicskén – de soha többé nem találkoztunk, mármint úgy, hogy leültünk volna, és elmondtuk volna, mi a helyzet, mit csinálsz, mivel küszködsz, mi jó, mi rossz. Paradoxnak hangzik, de ez így volt jó, ez a sors ajándéka. A végtelen, tiszta időt, amit együtt éltünk „az idők kezdetén”, nem tördelte szét és nem fátyolozta be semmi, nyitott és tiszta és sértetlen marad immár az idők végéig.
A legelső régi barátom.
Nem kell búcsúznom, csak hálát adnom érte az Istennek.

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.