A mi utcánkban él Mariska néni, akinek egész kertje sűrű virágtenger. Mariska néni életének 90. esztendejét tölti be augusztusban... Meséltem mindezt anyukámnak, aki persze tudta, hogyne tudta volna, hiszen ettől a "képtől" a 10. házban él.

Még azt is hozzátette - amit hallottam már persze, hogyne hallottam volna -, hogy Mariska néni az elemi iskolában padtársa volt apai nagymamámnak. Nagyon-nagyon sokat dolgozik gyermekkorától napjainkig, ahogy nagymamáimnak is első volt a kert.

Ma csak emiatt a gyönyörűen  virágzó cserje miatt álltam meg a háza előtt köszönéskor letéve a kerékpárt az árokpartra:

- Csókolom, Mariska néni!  

Megnéztem virágát közelről, megkérdeztem a nevét, s már mondta is, hogy vigyél belőle oldalhajtást kisfiam, ásót is ad, hogy kiszedjem  és azt is mondta, hogy ez a szép nevű JAPÁNBIRS Szopkó Manci néniék (szemből a vasútpart felé a harmadik ház) előkertjéből hozta ide hajtásként - éppen negyven éve.

Maris néni testvére és szomszédja Bőcs András katonatiszt volt, aki a szép-emlékű Petőfi Emlékkönyvtárat vezette nyugdíjasként az akkor mindegy kiről, ma már Aradi vértanúkról elnevezett szép utcában. A könyvtár hétfőn-szerdán pénteken tartott nyitva 13 órától 19 óráig. Bandi bá'-val sakkoztunk olykor - presztízscsaták - , jókat nevettünk néha, mert nevetni azt szeretett és jó könyveket ajánlott mindig, nekem, az iskolásnak. De itt zárom, mert még nem akarom megírni a Japánbirs című háromkötetes online regényem (remekmű) azokról az emberekről, akiket szeretek.   

  ia