Torkos Matild

Eszközeik között meghamisított pénzügyi jelentések, manipulált választások, megvesztegetés, erőszak, szex és gyilkosság is szerepel. A birodalmak létével egyidős játékot űznek, de ez a játék most, a globalizáció korában új és ijesztő méreteket öltött.
Én tudom; én is gazdasági bérgyilkos voltam.”
A fenti sorokat John Perkins, az Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai című világsikerű könyv szerzője vetette papírra 1982-ben, amikor nekiállt munkája megírásának. Könyvében a résztvevő, az elkövető és a tanú hitelességével ír azokról a tapasztalatairól, amelyeket egy amerikai tanácsadó cég munkatársaként szerzett.
John Perkins a tervezett 1982-es kiadást Jaime Roldósnak, Ecuador elnökének és Omar Torrijosnak, Panama vezetőjének ajánlotta volna, akiket nagyra tartott, és akik szerinte „a CIA által támogatott sakálok” merényletének áldozatai lettek.
Összefoglaló néven John Perkins korporatokráciának nevezi a globális birodalom kiépítésére szövetkező vállalatok, bankok és kormányok rendszerét. (Ha e korporatokrácia érdekei úgy kívánják, törekvéseik megvalósításához számíthatnak a katonai szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok katonai arzenáljára és titkosszolgálatára is.) John Perkins hosszú halogatás után végül 2004-ben szánta rá magát, hogy kiadja művét, amely a 2001. szeptember 11-i terrortámadás után a tragédia lehetséges okaira is kíváncsi amerikai olvasók körében sikerkönyv lett. Azóta több mint húsz nyelvre fordították le, az elmúlt év végén a Ráció Kiadó Deák Éva fordításában a magyar olvasóknak is megadta az esélyt, hogy megismerkedjenek tartalmával.

„Frank bácsi” közbenjárt

John Perkins titkosszolgálati karrierje elég prózai körülmények között indult: a hatvanas években úgy megriadt annak lehetőségétől, hogy behívják katonának és Vietnamba küldik, hogy egy családi jóbarát, bizonyos „Frank bácsi” tanácsára és közbenjárására szinte az NSA (National Security Agency – az Egyesült Államok főként kódfejtéssel és elektronikus hírszerzéssel foglalkozó nemzetbiztonsági hivatala) karjaiba vetette magát. Miután végigcsinálta a poligráfos mérésekkel ellenőrzött interjúsorozatot, ajánlatot is kapott a cégtől egy fedőállásra, ám ő egy huszárvágással mégis inkább a Békehadtestet választotta, amely az NSA-hoz hasonlóan szintén lehetőséget adott a katonai szolgálat alóli kibújásra. Igaz, alkalmas terület volt arra is, hogy ügynökként tevékenykedhessen; első állomáshelye 1968-ban éppen Ecuador, Roldós elnök hazája lett.

Olajozott pénzszivattyú

Egy napon repülő landolt John Perkins állomáshelyének repterén, és a gépből Einar Greve, a Chas. T. Main Inc. (MAIN) alelnöke – egyébiránt NSA-összekötő – szállt ki, akinek a célja az volt, hogy felvegye a kapcsolatot Perkinsszel, és megkérje, írjon neki felmérő jelentéseket Ecuador gazdasági kilátásairól.
Ez idő tájt fedezte fel a Texaco az amazonasi olajmezőket, ezután építette ki az Andokot átszelő olajvezetéket, amelyből azután félmillió hordónyi olaj szivárgott szét, elszennyezve a környezetet. Óriási területeken kivágták az őserdőt, az arapapagájok és a jaguárok szinte teljesen kipusztultak, a korábban érintetlen folyók szennyvízcsatornává váltak.
„Nekem és EHM-társaimnak köszönhetően Ecuador most sokkal rosszabb állapotban van, mint amikor elkezdtük bevezetni a modern gazdaság, bankrendszer és építőipar csodáinak világába. 1970, vagyis az olajárrobbanás időszaka óta a szegénység hivatalosan elismert szintje 50 százalékról 70 százalékra nőtt. Az alulfoglalkoztatottság, illetve munkanélküliség 15 százalékról 70 százalékra emelkedett, és az államadósság 240 millió dollár helyett már 16 milliárd. Mindeközben a legszegényebb rétegek által birtokolt nemzeti erőforrások aránya 20 százalékról 6 százalékra esett vissza” – írja John Perkins.
Jellegzetes példaként említi a 156 megawattos Agoyan vízi erőművet, amely „a folyóból gigantikus szörnyként mered elő”, és amely a maroknyi gazdag ecuadori család tulajdonában álló gyárakat látja el energiával, miközben környezetpusztításával lehetetlenné tette a környéken élő földművesek életét. Ez az erőmű és a már említett Chevron Texaco által épített olajvezeték beruházása volt az a projekt, amely az EHM-ek, „a gazdasági bérgyilkosok” tanácsadó munkájának köszönhetően valósult meg, általában amerikai mérnöki vállalatok kivitelezésében, világbanki segélynek titulált kölcsönökből, miközben az ország adósságcsapdába került.
John Perkins elmondja, hogy munkájának két alapvető célja volt. Az egyik, hogy elősegítse olyan nagy összegű nemzetközi hitelek kihelyezését, amelyek aztán óriási mérnöki és építőipari beruházásokon keresztül visszajuttatják a pénzt a MAIN és más amerikai vállalatok (mint például a Bechtel, a Halliburton, a Stone and Webster és a Brown and Root) számláira. A másik feladata az volt, hogy fizetésképtelenné tegye a kölcsönöket felvevő országokat (természetesen csak azután, hogy a MAIN-nek és a többi amerikai vállalatnak járó összegeket már kifizették), hogy állandó függésben maradjanak a hitelezőiktől, és könnyű prédát jelentsenek, ha szívességekre – például katonai bázisokra, ENSZ-szavazatokra vagy olajra és más természeti erőforrásokra – van szükség.
Nagy hatást gyakorolt John Perkinsre Torrijos, Panama tragikus sorsú elnöke. EHM-ként tárgyalt vele több alkalommal, és Torrijos világossá tette, hogy nem megvesztegethető, egyedül a népét hajlandó szolgálni, és vissza fogja szerezni az USA-tól a Panama-csatorna tulajdonjogát. (Omar Efraín Torrijos Herrera 1978-ig volt a közép-amerikai ország elnöke, 1981-ig pedig a hadsereg főparancsnoka, amikor is máig vitatott körülmények között vesztette életét egy repülőgép-szerencsétlenségben. 1968-ban Torrijos katonai puccsal került hatalomra, és politikáját a szegényebb rétegek felemelését célzó reformintézkedései mellett az ellenzéki vezetők megfélemlítése, bebörtönzése, és nem egy esetben meggyilkolása kísérte.)

Torrijos átlátott a szitán

Perkins a gazdasági bérgyilkosok receptjével érkezett Panama elnökéhez, és hamar rá kellett jönnie, az elnök tisztában van azzal, hogy a segélyekkel folytatott játék csapda. „Úgy volt kitalálva, hogy ő meggazdagodjon, az országát pedig megterheljék kölcsönökkel – írja Perkins. – Biztos voltam abban, hogy tudja: a rendszer azon alapul, hogy mindenki, aki hatalmon van, korrumpálható, és ha ő nem akarja ezt a helyzetet a saját személyes javára kihasználni, azt fenyegetésnek fogják értékelni, amely láncreakciót indíthat el, és felboríthatja az egész rendszert.”
Torrijos azt mondta a MAIN emberének, Perkinsnek: „Nem az Egyesült Államok ellen dolgozunk, hanem a szegények jogaiért. (…) Elektromosság, igen – de olyan, ami a szegényekhez is eljut, és az állam támogatja. Ugyanez igaz a közlekedésre és a kommunikációra is. És különösen a mezőgazdaságra. Ehhez sok pénzre van szükség – az önök pénzére, a Világbankéra és az Amerika-közi Fejlesztési Bankéra. Tudom, hogy az ön vállalatának több munkára van szüksége, és ezt általában a munkák mesterséges felfújásával éri el – szélesebb autópályák, nagyobb erőművek, mélyebb kikötők. Most az egyszer másként lesz. Adja meg azt, ami a népemnek a legjobb, és én önöknek adom az összes munkát.”
És Torrijosnak sikerült kikényszerítenie az Egyesült Államokból, hogy aláírják a szerződést a csatornáról, hogy visszakerüljön jogos tulajdonosához. Sőt, Carter elnökkel szerződést kötött egy kiképzőbázis bezárásáról is.

Bush érdekében bombázott a CIA

Perkins szerint az bőszítette fel a Reagan–Bush-kormányt, hogy Torrijosnak sikerült enyhítenie a Latin-Amerikára jellemző feszültségeket. Perkins nem kevesebbet állít könyvében, mint hogy ezért az Egyesült Államok merényletet szervezett Torrijos ellen.
Könyvében az ugyancsak diktátor, Carlos Castillo Armas guatemalai elnök is szóba kerül. Ő a CIA segítségével került hatalomra, és elődje, a Washington által kommunistának tartott Jacobo Arbenz Guzmán elnök földreformját igyekezett visszafordítani. Talán ezért mondja Perkins, hogy a hatalmas földeket felvásárló amerikai United Fruit konszern embere volt. Arbenz ugyanis elhatározta, hogy állami kártérítés mellett visszaveszi a földeket a United Fruittól, mivel az felhagyott a művelésükkel, az emberek meg éheztek, se földjük, se munkájuk nem volt. Az amerikai konszern ezt hatalma elleni támadásként értékelte, és kormányától kért segítséget, hogy tegyék el az útból az új elnököt – mindezt korábban is tudtuk Robert Triffinnek, a belga származású amerikai világpolgárnak, az IMF (a Nemzetközi Valutaalap) és a Fed (az Egyesült Államok jegybankja) tekintélyes pénzügyi tanácsadójának elbeszéléséből.
Egyszer Torrijos megkérdezte Perkinst: „Tudja ön, hogy ki a United Fruit tulajdonosa?” Perkins tudta: a Zapata Oil, George Bush ENSZ-nagykövet cége.
„Igen ambiciózus ember” – jegyezte meg Torrijos a későbbi amerikai elnökről, a jelenleg második ciklusát töltő G. W. Bush apjáról.
Ambiciózus család.
Perkins nem ír a szovjet megszállás alól kiszabaduló kelet-közép-európai posztkommunista államoknál alkalmazott receptről. Mi azonban, akik megtapasztalhattuk, hogy miként adósodott el Magyarország az elmúlt negyed században, könynyedén felfedezhetjük a párhuzamokat.

Az EHM-ek minket sem kíméltek

A szocialista rendszer összeomlásának egyik oka éppen a kritikus mértékű eladósodottságunk volt, amelyért felelősséget a szocialista nómenklatúra vezető pénzügyi szakemberei viseltek, viselnek (vagy kellene viselniük). Belőlük alakult ki azután az a hazai milliárdos elit, amelyet a saját praxisában John Perkins a korporatokráciához hűséges, a helyi politikára jelentős befolyást gyakorolni képes dúsgazdag csoportként ír le. Akiknek meggazdagodásához az EHM-ek tevékenysége is jelentősen hozzájárult. Nem csoda hát, hogy ezzel a hazai politikai elittel a magyar adósság kezelése úgy történt, ahogy történt, a magyar privatizáció pedig úgy zajlott, hogy kiszolgálta a külföldi tanácsadó cégek által preferált külföldi befektetők érdekeit. Emlékezzünk csak! Szinte az első lépésként engedtük át bankrendszerünket, majd az agrárágazat termékeit feldolgozó iparágakat a cukoripartól a növényolajiparig, aztán potom áron átengedtük az energiaszolgáltatóinkat is. És eközben az adósságunk nemhogy csökkent volna, hanem mára nyilvánvalóvá vált az adósságcsapda: alighogy visszaszereztük függetlenségünket a szovjet befolyás alól, önként vállaltuk a veszélyes gazdasági kiszolgáltatottságot. Egészségügyi rendszerünket éppen most „reformálják meg” oly módon, hogy kórházaink egy részét bezárják vagy elfekvővé alakítják, vizitdíjjal drágítják az ellátáshoz való hozzájutást, dobozdíjjal a gyógyszert, tandíjkötelessé teszik a felsőoktatást, meggátolva a társadalmi mobilizációt, felrúgva a társadalmi igazságosságon alapuló közmegegyezést, amelyet a gyermekeink esélyegyenlőségére épülő oktatási rendszerünk szolgált. Most ezt is szétverik a társadalmi támogatottsággal nem rendelkező konvergenciaprogramra hivatkozva.
Már mi is a saját bőrünkön tapasztaljuk ennek a „fékevesztett rendszernek a következményeit”. Úgy tapasztaljuk meg, hogy elviszik tőlünk a munkát, a kenyérkereseti lehetőséget, hogy odaadják azoknak, akiket éhbérért foglalkoztatnak ázsiai üzemekben.
Vagyis a korporatokrácia egyszerre lehetetleníti el a mi munkásainkat, és alázza meg ázsiai sorstársaikat.
A világ leggazdagabb országában, a szuperhatalom Egyesült Államokban „12 millió család nem tudja, mit eszik másnap” – írja Perkins. Más helyütt a szerző Joseph Stiglitzet, a Világbank egykori Nobel-díjas vezető közgazdászát idézi: „Úgy tűnik, a globalizáció jelenlegi formájában a nemzeti elitek régi diktatúráját a nemzetközi pénzvilág új diktatúrájával váltja fel.”
Még jó, hogy van nekünk John Perkinsünk, és van Ráció Kiadónk.

Magyar Nemzet

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.