Van egy régi, kapualjas  ház a főtéren, a játszótér helyével majdnem szemben. Ma virágos galéria működik a földszinten. Ott lakott akkor Csilla néni a családjával az emeleten. Mi ötödikben voltunk a diákjai. Akkoriban érkezett Bicskére, a mi nagy szerencsénkre.

  Szerettük, mert nagyon kedves és nagyon jó embert ismertünk meg benne, aki nevetni is szeretett és tudott, akivel meg lehetett beszélni a dolgainkat Volt egy iskolatársunk, akinek akkor váltak a szülei. Nagyon a szívére vette a diák, határozottan emlékszem. Mellette volt, vigasztalta, erőt akart neki adni. Egyszer az egész osztályt elvitte Martonvásárra, a Brunszvik-kastély parkjába. Emlékszem, ki készült fel kiselőadással és arra is, hogy nagyjából mik hangzottak el a helyről. Ha később az utcán találkoztunk, mindig a legnagyobb kedvességét mutatta, de akkor is, ha lehetett látni, hogy neki most valamiért éppen nem könnyű.
Csilla nénit huszonéves koromtól tegezhettem. De Csillának sosem tudtam volna szólítani. Most sem írok Csilláról, Csilla nénire emlékszem. Fogalom volt a neve. Osztálytársam azt mondta, hogy jártunk is náluk a lakásban és emlékszik, hogy ropogott a parketta. Erre én nem emlékszem, de még arra sem, hogy jártam volna ott. De arra igen, hogy amikor egyszer-kétszer mosolyogva integetett le nekünk a térre, mielőtt becsukta volna az ablakot és elhúzta volna a függönyt. Voltaképpen csak a mosolyra, a kedvességre, a barátságos voltára emlékszünk.
De azért volt egy-két rázós esetünk. A mai Prohászka utcai épületben majdnem az egész osztály betüsszentőporozott. Ez nagyjából azt jelenti, hogy pl. porrá összetört citrompótlót szippantottunk föl - de már nem tudom, hogy mi volt.   Mindenki tüsszögött vagy ha nem, akkor röhögött, amíg megint el nem kezdett tüsszögni.  Karinthy: Röhög és tüsszög az osztály. Csilla nénit akkor láttuk a legmérgesebbnek. De nem attól volt nagyon mérges, hogy ez skandallum, hogy milyen fegyelmezetlen társaság vagyunk. Az bántotta, hogy kelekótya módon mit művelünk az orrnyálkahártyánkkal, a légutakkal, hogy mérgezzük magunkat. Nem ránk haragudott, hanem értünk. Nekünk sok vezető tanárunk volt. Több mint 8 a 8 év alatt. Ő egy vagy két évig vitt minket, amikor a mai Szent László Iskola épületéből, alsóból odakerültünk. De onnan a hetedik osztályba, az akkor nyíló "új iskolába" már nem jött velünk. Szerveztünk olyan osztálytalálkozókat is, ahová több kedves tanárunkat meghívtuk, de még alsóból is. És a legutóbbin vetette fel egy osztáytárs szép csöndben, hogy bizony Csilla nénit is meg kellett volna hívni.
- Hogy neked mennyire igazad van! - válaszoltam. 
Amikor legközelebb találkoztam az utcán Csilla nénivel, ezt el is mondtam. Örült. Köszönte. Azt mondta, hogy vannak ugyan gondok, de rajta nem múlik, feltétlenül ott lesz velünk.
Sokan vagyunk, akik nem feledjük őt. 

Kevés volt a nyolcvanas években az a fajta "szeretet-tanár" - aki a szeretetével nevel -, mint amilyen Csilla néni volt. Ezért őrizzük emlékét mi, akik ismerhettük. 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.