Egy olvasói levél miatt ejtettem útba a malom mögötti parkot, amit a Tatai út és a Thököly utca határol.  

Minden úgy van, ahogy az olvasó írta: “a  játszótér gyalogútja mentén ültettek tizenhárom almafát, amikre címkézték, hogy melyik család vette és fogadta örökbe - a csemetéket ünnepélyesen nemzeti színű szalagokkal kötözték karóhoz.  

 Az a gond, hogy a nagy hőség miatt jó néhánynak nem sok kell, hogy elpusztuljon, kókadoznak szinte mind. Eső pedig nem várható.

 Meglocsoljam? Igaz, nincs kocsim, kannám sincs elég és messzebb is lakom innen.  Vagy azoknak kell szóljak, akinek a neve a fácska törzsén van? Csak kettőt ismerek. Emlékszem, hogy az uszoda körül a parképítő családok rendszeresen locsolták a ma már gyönyörű fűzfákat növendék korukban, amiket szintén bicskei lakosok vettek meg fásítás, az akkor még ronda terület széppé tételére. Vagy a városgazdáknak kellene szólni, akik rendesen locsolják a muskátlikat? Mert ha kiszáradnak ezek a gyümölcsfák, akkor ennek sok értelme nem volt....”

Tizenhárom almafa című Wass Albert mű jut eszembe. Azt írja egyhelyütt: “Rájövő tavaszon csak megeredt mind a tizenhárom almafa csonkja s nyár derekára már tizenhárom kis, sudár vesszőcske mutatott föl az égre. Az égre, mely esővel s napsugárral vegyesen öntözi kicsi Erdélyország földjét immár sok száz esztendő óta. S azóta is minden tavaszon nőnek egy araszt, kettőt.”

Bicskén az aszályban éppen nem öntözi semmi. Erre utal az olvasói észrevétel. Mindkettőnknek Tamási Áron, az erdélyi magyar széppróza valódi, de kevésbé divatos fejedelmének műve jár a fejünkben. A címe: Rügyek és reménység.