Gyerekkoromtól kísértem egy bicskei srác sorsát, aki csak egy pár évvel volt nálam fiatalabb. Egy macira emlékeztet engem, akinek akadtak olykor különös dolgai az életben (kinek nem?), de alapvetően higgadt, jó és kedves ember képét fogom őrizni. Emlékszem akkori hangjára, tekintetére, félmosolyára, járására. Más volt mint "mi" abból az utcából. Mármint Erika, Évike, Kinga, Edina, Timcsi, Attila és Toncsi. Bár én és a húgom nem a Jókaiban laktunk, de ott  két házba is szinte hazajártunk, részben a mi harmadik utcánk volt.  Tomi nem is ugyanolyan iskolába járt mint mi. A más mivolta magányt is hozott neki, bármekkora szülői szeretet vette körül. Messzebbre került, úgy emlékszem, hogy Martonvásárra ment  egy intézetbe, de minden hétvégén (vagy minden másodikon?) itthon volt Bicskén, a Jókaiban.
Tomi vasárnap meghalt édesapja szívszorító közlése szerint. Fáj, ha eszembe jut ez a sors és ezzel együtt szülei, testvére, családja több évtizedes, hatalmas munkája.   Bánt, mert az édesanya egyszeri kérése ellenére végül egyszer sem látogattam meg Tomit felnőttként. Elmulasztottam. Hosszú évek, évtizedek óta a szülők ápolták a fiút. Aki ki sem mozdult az utolsó években. Lehet, hogy ezzel a sorral kellett volna kezdenem: minden tiszteletem Tomi szüleinek, testvére és unokatestvére családjáinak ezért az áldozatos, becsületes, kitartó, hősies, évtizedeket felölelő munkáért, amiben rengeteg fájdalom és nehézség volt. És mégis összetartozás. Őszinte részvétem. 
Hajgató Tomi, emlékedet szívünkben őrizzük!

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.