A Bicskei Szó kéri a kritikus, építő, végiggondolt, emberséges hozzászólásokat, bennük valódi tartalommal, kérdéssel, információval, érvvel stb. A csoportokat és személyeket bántó, megbélyegző tehát színvonaltalan hozzászólásokat saját belátásunk alapján töröljük. Olyanokat írjunk le, amiket saját nevünkkel is vállalnánk a nyilvánosság előtt. - A szerk.
„Mentünk, tettünk, győztünk!” Avagy a DHKSE újabb sikere külföldön.
A Dinamik Harcművészeti Közhasznú Sportegyesület Lengyelországban járt. A Magyar
Sport- JitsuSport Ju-Jitsu Szakszövetség delegálásával négy sportolóval, egy edzővel és négy
szurkolóval közösen részt vettünk részt a 3. Kuong Sao Nyílt Világbajnokságon a
lengyelországi Mikolowban. Több hónapos szervezés és felkészülés előzte meg a kijutást, de
hála a sok önkéntes segítőnek, magánszemélynek, létre jött a kimenetelhez szükséges összes
feltétel. Csütörtök reggel indultunk saját gépjárművekkel, s a több órás utazás után örömmel
foglaltuk el szállásunkat a közeli Tychy településen. Másnap, a reggeli elfogyasztása
után, a csapat egyik része Auschwitzbe ment, ahol meglátogattuk a holokauszt emlékhellyé
vált haláltáborokat. A csapat másik része Mikolow nevezetességeit fedezte fel. Délután,
hatalmas harcot vívva a dekákkal a bicskei csapat bemérlegelt. Hála a fegyelmezett és
megtartóztatást igénylő étkezéseknek, mindenki tudta hozni a súlyát. Utána, már boldogan
mehettünk vacsorázni. Szombat reggel 10 óra.00- kor volt az ünnepélyes megnyitó, s
közvetlen utána a technikai, majd a gyerek küzdelmi versenyszámok. Ezen a napon Bada
Mirkó (Mány), versenyzett. Az első versenyszámában a IV.negyedik helyezésig jutott, míg a
másik küzdelmi számban már a dobogó második2. fokára állhatott fel. Nagy öröm volt, hisz
ez a fiú nem rég kezdett el egyesületünkbe járni, de a heti 4-5 tréning sokat segített a
fejlődésében. Nagy örömmel mentünk vissza a szálláshelyünkre, de tudtuk, hogy holnap is
nehéz nap vár ránk. Vasárnap a felnőttek következtek.. Az első érmesünk is beállta a : Szántó
Anna, Bada Máté, Bada Henriett, Harangi Anna alkotta szurkolói csapatba. Először
Bozori Imre (Tatabánya) lépett a küzdőtérre. Okos, fegyelmezett küzdelmével a döntőig
jutott. Rögtön hívták is a másik pástra. Ott heroikus küzdelemben, a 6 perces
döntetlent hozó menet után, az extra menetben sikerült egy jól befogott technikával győznie.
Közben Piros Patrikot (Bicske) is szólították a hat pást közül a 4-es pástra. Patrik sensei
mesteri módon küzdött, s jutott el a dobogó legmagasabb fokát jelző első helyre. E közben
Balogh Bencét is szólították. Első versenyszámában 3. helyezést ért el, de nem sokáig
pihenhetett, mert ismét bemondták a nevét. A pástok felén bicskei a DHKSE küzdött, s
mindenhol ment a buzdítás, és a szakmai háttér támogatás, sokszor villám gyorsan. Balogh
Bence (Bicske) megszerezte a második aranyérmünket, s Piros Patrik is egy ezüstéremmel lett gazdagabb. A verseny bezárása után, fáradtan, de boldogan indultunk haza este. A kocsikba folyamatos volt a vidám párbeszéd az emlékek felidézése.
Aztán elhalkultak a hangok, elnyomott majd mindenkit az álom. Szükség is volt rá, hisz
többünknek másnap már dolgozni kellett menni.
Ezúton is szeretnénk megköszönni,
mindazoknak , akik gondolattal, szóval tettel segítették a csapatot és sikereinkkel öregbítettük
ismét szeretett városunk, Bicske hírnevét is.
A versenyzők listája, helyezései:
versenyszám open combat mix kumite semi contact grappling
A református temető kerítésének újjáépülése mellett a blogunkon közreadott olvasói levelek is szerepet játszhattak abban, hogy a testület a katolikus temető kerítésének újjáépítéséről is határozott.
Mindezt a város finanszírozta 25 millió forintos áron és egy bicskei kötődésű cég végezte a munkát. A Bicskei Plébánia a ravatalozó kápolna felújítására kezdett gyűjteni következő, önálló feladatként.
A temetőkerítés átadási ünnepségére a halottak napjának előestéjén, Mindenszentek vasárnapján, a délután 5 órakor kezdődő temetői szabadtéri gyászmise után kerül sor.
Itt olvasható az október 25-én megtartott mise végén Imre atya által közzétett hirdetés:
Örömmel tudatom, hogy az önkormányzat segítségével elkészült a temetőkerítés. Remélem, mindenkinek tetszik. 25 millió forintba került. Fontosnak tartottam, hogy megőrizzük a régi kerítés formavilágát, ugyanakkor a mezők keresztekkel történt áttörésével megszüntessük a kaszárnya-kerítés jelleget. Hogy ne pihenjünk, most a temetőkápolna tatarozása következik. Ez pedig csak a lakosság és a hívek adományaiból lehetséges. Úgy számoltam, hogy akkor tudjuk megcsinálni a temetőkápolnát, ha minden család körülbelül 5 és 10 ezer forint közötti összeget adományoz erre a célra. Természetesen ennél magasabb összegű adománnyal is hozzá lehet járulni. Ezt nem a bekerülési összeg, hanem a hívek és a lakosság teherbíró képességének függvényében számoltam ki, hogy az se érezze magát igazságtalan és méltatlan helyzetben, aki csak kevesebbet tudna fizetni. Kérjük, hogy ezt az adományt ne a szentmisei perselygyűjtéskor adják oda, hanem – ha elismervényt kérnek róla, akkor – a plébánia irodában, vagy a sekrestyében. Illetve egyházközségi csekken is lehet, de akkor írják rá, hogy a kápolnára. Ugyanígy járjon el az is, aki átutalással szeretne hozzájárulni. A számlaszámot a közkézen forgó csekkeken, illetve a plébánia honlapján megtalálja. Vagy megtehetik, hogy a templomban erre a célra elhelyezett gyűjtőládába dobják. Ezt a gyűjtőládát Mindenszentek napján és estéjén, halottak napja környékén, a temetőbe is kivisszük, ahol egész nap őrizni fogják. Azzal is tudnak segíteni, ha a családi sírhelyeiket – amelyek lejártak – újra megváltják. Vagy ha még nem is jártak le, mód van arra, hogy mostantól számítva 25 évre meghosszabbítják.
Fejér megyei rendőrök 2015. október 30-án 9 és 15 óra közötti időben a megengedett legnagyobb sebességre vonatkozó jogsértések visszaszorítása érdekében fokozott ellenőrzést tartanak.
Fejér megye közútjain 2015. október 30-án 9 óra és 15 óra közötti időben fokozott rendőri jelenlétre kell számítani. A fokozott ellenőrzés elsődlegesen a megengedett legnagyobb sebességre vonatkozó jogsértések visszaszorítására irányul, azonban a járőrök különös figyelmet fordítanak a hatósági jelzésekre vonatkozó jogszabályok betartására is.
Az ellenőrzés keretében a rendőrök személyeket igazoltathatnak, ruházatukat, járművüket átvizsgálhatják, a közbiztonságra veszélyt jelentő eszközöket, anyagokat lefoglalhatják.
A rendőrség mindent megtesz annak érdekében, hogy a fokozott ellenőrzés az állampolgárokat ne zavarja, célja kizárólag a jogsértő cselekmények megelőzése, illetve megakadályozása.
Olvasónk arra kér, jelenlék meg ez a felhívás, ami sokat lódíthatna az ügyön. Az 1974-ben végzett általános iskolai osztály találkozni fog, az érdekeltek adják tovább a hírt. 1966-ban voltak elsősök. 1974-ben végeztek.''79 az első találkozás éve.
"1974. Már több,mint 40 éve. Mi voltunk a 2.sz. Általános Iskola első ballagó osztálya. Épp itt az ideje, hogy újra lássuk egymást.Találkozzunk 2015. november 27-én a Pizzafalóban! Aki hallja adja át!"
HADIÖZVEGYEK – TÁMOGATÁS A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚS HÁTORSZÁG ÁLDOZATAINAK
Zsohár Melinda
Adósságot törleszt az előterjesztő a hadigondozásról szóló 1994. évi törvény idén júliusban hatályba lépett módosításával. Gesztusnak szánják a támogatást, halk köszönetnek. Nincs benyújtási határidő, s a bizonyítékokat sem a korábbi gyakorlat szerint vizsgálják. Ki hazudna magának elesett férjet, elveszett apát az elsüllyedt időben?
Gyorsan szétfutott a törvénymódosítás híre, meglepődtek a jelentkezők számán. Nyilvántartások nincsenek, a még élő, férjüket a háborúban elveszített asszonyok legalább kilencvenesztendősek, s az elesett-elveszett katonák árvái sem fiatalabbak hetvenévesnél. Farkas Lászlóné Horváth Mária hadiözvegy, bár ez a szó 2015-ben anakronisztikusnak tűnhet. Bicskén született 1920-ban, jószerivel ki sem mozdult a mezővárosból hosszú élete alatt. Sokat dolgozott, ma is kapálgat, főz, s vasárnap gyalogosan megy istentiszteletre. Az idén Bicske díszpolgári címét kapta meg, nem is érti. Hát mit tett ő? Férje, Farkas László bicskei földműves 1944. augusztus 8-án vonult be, az orosz frontra vitték, s nem tért haza többé. A háború után holttá nyilvánította a Bicskei Járásbíróság az 1913-ban született férfit, felesége nem ment férjhez. Lányuk, Nagy Péterné Farkas Mária 1941 augusztusában született, ma Bicske egyik legszebb gazdaházában lakik, egyedül, ő is megözvegyült. Nem volt könnyű az apák nélkül maradt családok élete a háborút követően, a kibontakozó diktatúrában.
– Egy darabig kaptam valamennyi árvaellátást, óráról órára romlott a pénz. Amikor a forint bejött, megszüntették a támogatást. Folyamodtam a jegyzőhöz segélyért, de rám mordult, hogy minek ment az uram a frontra! Mintha ő akarta volna. Nem kértem többet – mondja indulat nélkül Farkas Lászlóné. Pedig az elöljáróságon tudták, mit adózott a Farkas család a hazáért, s mit küzdöttek az asszonyok! Farkas István, László édesapja az első világháborúban veszett el, róla sem tudták meg soha, hol nyugszik – valahol Oroszországban. Felesége három gyermekkel maradt özvegyen, s Lászlót ifjú családfenntartóként csak három hónapos kiképzésre sorozták be. Tartalékosként mégis részt vett a felvidéki bevonuláson 1940-ben, Erdély visszatértekor, s boldogan érte meg kislánya születését. Az orosz frontról mindennap írt haza, október 12-én érkezett tőle az utolsó rózsaszínű tábori levelezőlap. Bicskén elkeseredett harcok folytak, 1944 karácsonyán jöttek be az oroszok. A lakosságot kitelepítették, Farkasék Etyekre, Biatorbágyra, majd Sóskútra menekültek, áprilisban tértek haza a kifosztott községbe.
– Idehallatszott a vonat csattogása, rohantam a kertek alatt, mire a szerelvény a kisállomásra ért, ott álltam és sírtam. Mindig jött valaki, csabdi, mányi ember, néha bicskei, csak az uram nem – elevenedik meg a múlt Farkas Lászlóné szavai nyomán. S kibontakozik egy balladai történet. Anyósa szerette volna, ha idősebbik, nőtlen István fiához hozzámegy fiatal özvegy menye; biztatta rá, az meg szemérmesen rajongott sógornőjéért. A levirátus a néprajzból is ismert, s azokban az időkben egyáltalán nem volt ritka. De Mariska ellenállt. – Maga is huszonévesen maradt egyedül, mégsem ment férjhez! Ezt feleltem az anyósomnak – idézi fel ma is hallható makacssággal hangjában. Farkas Lászlóné már üknagymama, az 1994-es egyszeri hadijáradékot megkapta, érkezik az állandó hadiözvegyi kiegészítés, a különbözetet teszi hozzá a mostani törvénymódosítás. De ő nem számolja, neki kevés is elég. Parányi elégtételt érez a magas korúakra jellemző szelídséggel.
– Nem kárpótlás a hadiözvegyek és hadiárvák támogatásának újbóli megnyitása a törvénymódosítással – hangsúlyozza Vargha Tamás honvédelmi államtitkár. Részben orvosolni kívánják a hetven év után is ellátás nélkül maradt érintetteket ért igazságtalanságot. A juttatás független attól, hogy az 1938. november 2. és 1945. május 9. között a magyar királyi honvédség és csendőrség kötelékében életét veszített magyar állampolgár melyik egységben és milyen rangban szolgált. Az egykori hadiárváknak járó támogatás a minimálnyugdíj harminc százaléka, jelenleg 8850 forint, s a jogosult élete végéig megkapja. A hadiözvegyeknek az öregségi nyugdíj legkisebb összegének 112,5 százalékára emelik most egységesen a havi támogatást, 32 ezer forintra.
A tabajdi Berki Dezsőné Habersdorfer Etelka édesapja a Don-kanyarnál halt meg, ismeretlen tömegsírban nyugszik. A Bicskei Járásbíróság 1952-ben nyilvánította holttá, az árva család támogatást nem kapott utána. Berki Dezsőné kezében beszédes régi kép, a három Habersdorfer gyerek áll rajta megilletődötten: Gyula, Etelka és Lajos. A képet édesapjuknak küldték ki a frontra, de mire megérkezett, neki már nyoma veszett. A tábori posta visszahozta a fotográfiát.
– Édesapánkat 1942 októberében hívták be Tatára, tintaceruzával írott leveleit őrizte édesanyám. A háború után összekerült Varga István nevelőapánkkal, egy öcsénk is született, de nem ment feleségül hozzá, nem akarta apánk nevét letenni. Édesanyánkat 2003-ban temettük, s előtte az volt a kérése, hogy apánk leveleit tegyük a kezébe, a koporsóba. Legalább egyet hagytam volna meg! – szomorkodik Berki Dezsőné. Felvette 1994-ben az egyszeri ötvenezer forintos hadiárva-támogatást, most benyújtotta a kiegészítésre a kérelmet. Nem is a pénz miatt fontos, hangsúlyozza, bár e korosztálynál többnyire minden fillér számít.
Eredeti dokumentumokat nehéz találni, s ma is előfordul, hogy a második világháború idején eltűnt személyt holttá nyilvánítanak, ad meglepő információt Bonhardt Attila ezredes, a Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadtörténelmi Levéltárának igazgatója. A veszteséglisták nem teljesek, az alakulatok is felgyújtották, vízbe szórták irataikat, ha a hadi helyzet úgy hozta. Megmenteni vagy megsemmisíteni! – ez volt az ukáz. 1944 szeptemberétől érte a legnagyobb háborús veszteség a magyarokat, egymillió ember állt fegyverben. Az orosz levéltárakkal tárgyalnak a hadizsákmány-iratokról, a kutatóknak is csak az általuk lefordítottakat adják át, mondja az ezredes. A mostani törvénymódosítás felülírja a korábbi „szigort” a bizonyítékok terén. Az 1990-ig tartó gyakorlat inkább politikai igazságtalanság és ítélkezés volt, az 1994-es hadigondozotti törvény pedig nem oldotta fel a merevséget egészen. A törvényalkotó a 2015-ös törvénnyel nem kívánja minősíteni a második világháború történéseit, de kifejezi együttérzését mindazokkal, akiknek az elmúlt hét évtized során ez nem adatott meg.
A szintén tabajdi Pintér Istvánnak ma sem az fáj, hogy nem kapott a család támogatást a nehéz időkben.
– Dögöljetek meg, büdös parasztok! Ezt mondta a háború után a kisbíróból lett tanácselnök, amikor édesanyám segélyt kért – idézi fel az 1933-ban született férfi. Az ő történetük is drámai. Édesapja hazatért a háborúból, felesége kisebbik fiukkal volt viselős. A férj a születésnapján, 1945. február 28-án az elásott ruhákért ment ki a szőlőbe, és soha többé nem tért vissza, csak a kabátját találták meg egy fára akasztva. Egy hatvanpusztai ember állítólag látta Foksányban, a romániai hadifogolytáborban. Egyetlen értesítés, nyom, jel sem hozott fájdalmas megnyugvást a családnak. Málenkij robotra szedték össze a civileket a hiányzó létszámot kiegészítendő az oroszok, de Pintér Istvánt a hivatalos listákon sem lelték. Eltűnésére két héttel született meg kisfia. Az apát a Bicskei Járásbíróság hivatalosan holttá nyilvánította 1952-ben, Pintér Istvánné a jelentősnek számító 75 ezer forintnyi összeget erkölcsi elégtételként fogadta annyi év után. Pintér István most először kap pénzt mint „árva”, deres fejét keserűen ingatja. Elszállt az élet. Ágyban fekvő felesége rászól, hogy az első pénzküldeménnyel szépen ballagjon el a református templomba, s dobja be a perselybe.
Az 1994-es hadigondozotti törvény „szigorú” volt, erősíti meg Szabó Gábor, a Fejér Megyei Kormányhivatal Bicskei Járási Hivatalának vezetője. Most, 2015 szeptemberében e járási hivatalnál rendszeres hadiárva-járadék megállapítására 157-en, köztük 17 egykori hadiözvegy nyújtotta be kérelmét, de nincs jogvesztő határidő! Egykori hadiárvaként egyösszegű ellátásra 21-en folyamodtak. – A hadiözvegység és a hadiárvaság más, mint a mai viszonyok között csonka családban nevelkedni – szögezi le Artainé Deák Anikó klinikai szakpszichológus, akit megkérdeztünk a jelenség lelki hátteréről. – A háborúban elesett, elveszett édesapa alakja megszépül, felmagasztosul, az édesanya ébren tartja gyermekeiben az emlékét. Az asszonyi magány is fájdalmas, „elrabolták” tőle a kedvest, a párját. Magyarországon a hadiözvegyek tisztességesen el sem sirathatták férjüket, bűnösnek kiáltotta ki őket a politika és a hatalom – elemez az aktívan praktizáló pszichológus. Aztán elsötétül a tekintete, és szokatlan dimenzióba helyeződik át a szakmainak indult, fegyelmezett diskurzus.
Artainé Deák Anikó édesapja, Deák György Boriszovban nyugszik tömegsírban, lakótelep épült a málenkij robotba hurcolt lágerlakók csontjai fölé.
– Beregszászban éltünk, édesanyám, Deákné Bartha Katalin nyelvészként tanított, három fiút neveltek a szüleim, anyám velem volt várandós. Apámat 1944. november 18-án vitték el a beregszászi gyűjtőpontról, halála napjáig írta a szerelmes leveleket édesanyámnak, ma is őrzöm őket. Később tudta meg édesanyám, hogy 1945. március 9-én halt meg a férje, én pedig április 15-én születtem meg. 1947-ben települtünk át rongyosan, mezítláb, marhavagonban Magyarországra. Egy szovjet tisztnek megtetszett a házunk, egy órát engedélyezett összerakodnunk. Fél Beregszász segített édesanyámnak, hogy ne üres kézzel távozzunk, de az anyaországban újra kellett kezdeni az életet. Soha többé nem ment férjhez. Négy gyerekkel? – csodálkozott, ha kérdezték, mert szép és okos nő volt – mondja a „szerepéből kiesett” klinikai szakpszichológus.
A törvény kiterjesztette hatályát a határon túli érintettekre, függetlenül attól, hogy 1947-ben elvesztették magyar állampolgárságukat. Az Országgyűlés ezzel kívánta kifejezni a határokon átívelő nemzetegyesítés lehetőségét, egyenrangúként kezelve mindazokat, akik magyar állampolgárként áldozták életüket a hazáért. Lázár János miniszter húszezer személyt becsült érintettként, de valószínű, hogy ez a szám magasabb lesz. A határainkon kívül élő magyar állampolgárok igényeiket a külképviseleteken adhatják le személyesen, a kérelmek elbírálása Budapest Főváros Kormányhivatalának a feladata, tájékoztatott a Honvédelmi Minisztérium illetékese.
A történészek pontosabban ismerik a csaták és hadműveletek részleteit. Az át- és túlélők emlékfoszlányokat, érzelmi batyukat hordoznak, személyes hangulatokat őriznek, a felejtés a gyógyulni akarás része volt, s hét évtized nagyon hosszú idő. A hajdani kisgyermekekben barna fotográfiák lényegültek át valódinak hitt emlékké, kiegészülve a felnőttektől hallott mesékkel. E történetek meg nem írt regények és filmforgatókönyvek füzérei. A győztesek megírták a magukéit…
Kedves Bicskeiek! A mai napon (okt. 22.) elszökött Tisza névre hallgató, golden retrieverünk a Rózsa utcából. Ha esetleg valaki megtalálja, akkor legyen kedves jelezze az alábbi telefonszámon! +36309591828 Segítségüket előre is köszönöm!
Kifejezetten ritkán járok városi, állami ünnepségekre. Sosem volt a kedvencem, nem is tette ajánlottá munkahelyem. Megtehettem. Október 23. megünneplése tiltott vagy tűrt korában volt inkább érdekes, mint afféle fiatalnak. Régen volt.
A tegnapi október 23-át ünneplő rendezvényre azért mentem el, mert kifejezetten jó döntésnek éreztem a város részéről, hogy nem párttitkárok és köreik mondanak megszokottan tré kampánybeszédet. Hanem valódi tartalmat kaphatunk egy kedves, közülünk való jó embertől, aki történetesen a város legjobb intézményét vezeti, s ha valaki, akkor Endrédiné Szabó Erika a Nagy Károly Városi Könyvtár helytörténeti forrásaiból pontosan tudja, milyen emlékek maradtak az utókornak. Ha korifeus mondott volna beszédet, hozzá biztosan elmegy vagy küldi titkárát. De idén rövidre zárták. Egyszerűbbé tették. Nem hiszem, hogy megfelelőbb embert találtak volna. Akin éreztem a lámpalázat, de mindenki szeretettel fogadta.
Tetszett beszédének koncepciója. Minél több bicskei neve hangozzék el. Tetszett a megindító gondolat elhangzása, ami egy országos portálon megjelent írásom címe is volt: Bicske is Budapest mellé állt 1956-ban. Ezt nem tudtam volna akkor megírni, ha nincs a bicskei könyvtár. Elhangzott: bicskei legények gyűjtötték az élelmiszert, volt olyan bicskei gazda, aki egy hízót is adott és vitték a szabadságharcosoknak Pestre. Mint egy hadtápalakulat. Hallottam azokról, akik rendet, nyugalmat tartottak fenn a városban, akik nem engedtek lincselni és lekezelték a Tatabányáról szabadult felfegyverzett, fosztogató köztörvényeseket, mert bizony nemcsak politikai elítéltek jöttek ki. Nemzetőrséget hoztak létre, minden rendőr mellé adtak egy nemzetőr, és csakis az lehetett nemzetőr, akinek Vértes Vilmos jegyzőtől erről aláírt megbízása volt.
Külön örültem Lakatos István Kossuth díjas költő neve elhangzásának. Ő a Thököly utca 6. szám alatti házban született Bicskén. Az Írószövetség titkára volt Budapesten a forradalom és szabadságharc idején is. Tette, amit kellett. Bebörtönözték. Koncepciós perének anyaga egy könyve melléklete. Bicskén sehol egy kőtábla róla. Ez itt Krajczár Gyula írása a költőről.
Karádi Imre Igazgató Úr neve és tevékenységére utalás is megérintett. Tudtam róla, olvastam róla, írtam róla, de nevének említése nem szokott fontos lenni. Nemrégiben született dédunokája. Ő az, aki egyszer azt mondta nekem, hogy megint Bicskén szeretne születni és ugyanezt az életet szeretné magának. Ő az, aki még nem díszpolgára Bicskének...
Amit Tima Gabriella nyolcadikosai előadtak, nagyon szép volt. Nem a megszokott panelekből építkezett, progresszív volt és mindenki megkaphatta a magáét. Elhangzott például Bródy kultikus műve: Ha én rózsa volnék.... De elhangzott Wass Albert: Üzenet haza című verse is. Pontosabban részletek mindkettőből. Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének, nem lennék játéka mindenféle szélnek. A víz folyik, a kő marad. Üzenetek itthonról haza. És elhangzott az a nagyon nagy mondat, hogy sokkal jobb egy menekültnek szállást adni, mint menekültként szállást kérni. Tudom, hogy hol és kitől hallottam először ezt is 92 táján...
A 2006-ban épített bicskei 56-os emlékmű talapzatába vésve olvasható posztunk címe.... Márai Sándor mondata.
Vendégségben voltam egy Cambridge-be költözött magyar nagycsaládnál
A férj 2013. januárban utazott Cambridge városába, a feleség és öt gyermekük néhány hónap múlva. Írtam már róluk a Hetek és az atv.hu hasábjain, de ezúttal baráti meghívásuknak tehetettem eleget a Hetek munkatársaként az angol egyetemi városba, Szeged testvérvárosába, ahol a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert második doktorátusát megszerezte. A családdal egy városból valók vagyunk.
Izing Antal
A szereplők neveit kérésükre megváltoztattam. Boldizsár programozó. Mindent megpróbáltak itthon, szép sikereket is elértek akkortájt, amikor a web beköszöntével egyre többen kerestek maguknak számítógépet.
Boldizsár egy harmincfős problémamegoldó programozó csapat tagjaként dolgozik egy közismert, nagynevű világcégnél Cambridge északi részén a Science Parkban. A világ minden tájáról vannak munkatársai, legkevésbé angolok.
- Jó munkatársak? Jó a csapat?
- Mindannyian kockák vagyunk, mi ne lennénk azok? De jó társaság.
- Hivatás, kreativitásod kielégítése?
- Semmi ilyesmi. Dolgozom. Egy munkahelyen. Megfizetnek, adózom. Nem kell azon gondolkodni, hogy holnap mit adunk enni a gyermekeinknek, pedig házat bérelünk. És marad időm a családommal tartalmas időtöltésekre.
A „kockaságról”, a jogos pragmatizmusról talán annyit, hogy a családfő halkan zongoraleckéket vesz a nappaliban lévő szintin. A kottás füzet ennél a dalnál áll nyitva: Elindultam szép hazámból. Bartók Béla gyűjtötte 1906-ban Gyulán. „Szememből a könny kicsordul”.
Megfigyeltem, hogy a családfő szavajárása: „A lényeget!” kérés.
A lakás a város tág és zöld, kertvárosi részében, az egyik nyugalmas zsákutcában található. A zsákutca - close -, éppen ezért visszatérő elem az angol településszerkezetben. Arbury a negyed neve. Főleg betelepülők lakják. De az egyik szomszéd angol. Szemben a garázsban a család tíz kerékpárja.
London, Stansted reptér vasútállomásától értem Cambridge vasútállomásra, ahonnan három kilométert gyalog jöttem házukig a füzetembe rajzolt térképvázlattal. Jöttek volna elém már a reptérre, de kértem, hogy ne. Nagyon szeretem az ismeretlen településeken való tájékozódást. Szeretem a térképeket, a google.map a legújabb kedvenc. Egyszer tévesztettem. Rögtön ahogy kiléptem állomásépületből. Egyszer kértem segítséget járókelőtől már félúton, de csak mert kényelmes voltam és egyszerűbb volt a „Could you help me, please?” a célegyenesben, mint három utcán megkeresni a húzós-kerekes pilótabőrönddel a megfelelő utcanevet.
Szóba kerül közöttünk szülőföldünk is a nappaliban. Elmondok egy-két visszás esetet a közéletből.
- Azt hiszed, engem ezzel fel tudsz idegesíteni? - kérdez vissza.
Jesus Green. A szép nevű. Poldi bácsival szólva: Csak az a szép zöld gyep, az fog hiányozni. Az már itthon történt, hogy egy pszichológus barát kérdezett az útról. Elmondtam, hogy tapintható a fesztelenség, a nyugalom, a segítőkészség. Nincs ez az elkeseredett idegbaj és reménytelenség, amihez itthon néha kerékpárt lehet támasztani. Azt kérdezte: mennyire van jelen Angliában a politika a mindennapi életben?
– Semennyire – válaszoltam.
- Hát ez az. Ennyi – összegezte.
Cambridge 9-kor ébred. Legalábbis addig néptelenek utcái. Az apa dolgozni ment kerékpárral. Rékával és az öt gyermekkel másnap 8 óra 50 percre két iskolába megyünk hét kerékpárral libasorban. A Mayfield School Ivett és Réka iskolája. A legkisebb és a legnagyobb lányé. Réka 2004-ben született, Ivett 2010-es. Közel az iskola. Szinte a szomszédban. A The Grove School tanulói Luca (2006), Nóra (2007) és Boldizsár (2008). Ez már szép távolság.
Különös élmény számomra egy idegen városban az angol balra tarts jegyében kerékpározni. Szabályosan, mindenki részéről vállmagasságba emelt jobb kezek a jobbra nagy ívben fordulás előtt. Úgy érzékelem, hogy az autósok óvatosak, nem rohannak, nem agresszívek. Magyarországra és Nagy-Britanniára is igaz az a korábbi tűnődésem, hogy a közúti közlekedés pontos makettje az egész társadalom állapotának.
Négy éves kortól minden Nagy-Britanniában élő gyermek iskolaköteles.
Aki Angliában nem dolgozik, annak a munkanélküliség ideje alatt sem jár semmilyen szociális támogatás. A gyerekek után járó családtámogatásnak is munkahely a feltétele. De itt csak az nem talál munkát, aki nem akar, vagy nem munkaképes. Az angoltudás alap. Vannak munkakörök, amiket anélkül is el lehet látni. De nyelvtudás mégis kell.
Boldizsár egyedül jött ki 2013. elején. Beszéli az angolt, ezért földerítette a neten, hol keresik a legtöbb programozót Nagy-Britanniában. Cambridge-t dobta a gép. Réka és a gyerekek azért követték, hogy ne menjen családi életük rovására a különélés.
Réka távmunkákat végzett adminisztrációs területen. Az általa bevételezett összeg viszont olyan adósávba emelte a család jövedelmét, hogy ezt nem volt kifizetődő végeznie. Természetesen vágyik arra, hogy érvényesítse tehetségét, szorgalmát. A családi élet a kezében, viszi a háztartást, tanul a gyerekekkel magyarul és angolul.
Konyhájukban érvényesül - az azzá válsz, amit megeszel figyelmeztetés betartása. Sok zöldség, gyümölcs, nagyon jó levesek, viszonylag kis mennyiségű szénhidrát és kevés hús. És csuda finomságok. Egy receptet haza is hoztam.
A nappali széthúzható asztalánál étkeztünk. A konyhából ételkiadó ablak, angolos. Az iskolában választható a menü is, de a szülő is pakolhat hazai ellátást a Lunch Box-ba. Barátaim az utóbbi megoldást választották.
Eredeti helyükön, dunántúli kisvárosunk egyik iskolájában magántanulók a gyermekek, a magyar alapvégzettségük érdekében. Otthon, az angol lakásban csak magyarul beszélhet mindenki.
Vannak ismerőseik, akik a maguk (nem magyar) anyanyelvét otthon sem használják az integráció és az angol tanulás érdekében. Tévét nem néznek, nincs is készülék. Néha egy online film megengedett vagy a netezés.
A lakás földszintjén előtér, konyha, wc és nappali, amiből a rózsabokros parcellányi kertbe nyílik a hátsó üvegajtó. Hátul trambulin, ugráló vár. Az emeleten nagyon angol wc, fürdőszoba káddal és zuhanyzóval. Kis előtér és három szoba. Havi 1200 font körüli az utcabeli lakások bérleti díja+rezsi. A font forintára 430 körüli. Egy szimpla szobabérlet 400 font körül lenne+rezsi ezen a környéken.
A sorházak falai vékonyak. Ha kisméretű téglából épültek, akkor értsd úgy, hogy annyi a falvastagság. Amikor a gyerekeket dicsérem, elhangzik a szülők részéről, hogy ha majd hallom őket a felső szinten dübörögve szaladgálni, mintha elefántcsorda vonulna… A nappali, ami ebédlő, dolgozó is, falán körbe gyerekfestmények és rajzok, valamint térképek és tanuláshoz szükséges tantermi illusztrációk.
Az első reggelen a ház előtt pattant az útra egy kislabda, ami után szaladt a gyermek. Hangosan mondtam, hogy ne szaladj az útra a parkoló autó mögül, mert akármennyire zsákutca, itt is közlekednek. Egy szórólapozó fiatal mosolyogva kívánt magyarul jó reggelt.
A közeli Aldiban vásároltunk, ahol mindannyiszor találkoztunk a Debrecen közeléből érkezett munkatársnővel. Londonról olvastam, hogy a második legnagyobb magyar város. Hogy nem Debrecen már a legnagyobb vidéki magyar város, hanem London. Valamint egy erős HVG címlapon a London helységnévtábla alatt ott állt rovásírással is a brit főváros neve…
A legszebben angolul a 11 éves Réka beszél. Vasárnap reggeli után kerékpárra ültünk és az Arbury Community Church-ben tartott istentiszteletre mentünk. John és Diane vezetik a közösséget. Lelkes, rokonszenves emberek, mindkettőjükkel beszélgettünk, mert korábban érkeztünk. Az asztalról tejeskávé, zöld tea, tejes fekete tea közül az utóbbit választottam kínálásukra. Majdnem minden hétköznapit el tudok mondani, a megértésem viszont akadozó. (A Poundlandban, ami a One Euro bolt kinti és minőségibb változata - a pénztáros "Bag?" - kérdését "Bike?"-nak értettem.) Réka segített az istentisztelet előtt, aki gyönyörűen beszél. Három fiúk és sok unokájuk van. Angolok, akik a betelepültek által közkedvelt Arbury kertvárosban élnek már régóta. Az ötvenfős közösségbe a világ minden tájáról érkezett protestáns keresztények olvasnak igét a térdeken pihenő Holy Bible-ból, imádkoznak, énekelnek és táncolnak. Volt olyan szép perc, amikor azt hiszem, mindenki a saját anyanyelvén szólva imádkozott...
A közösség segítőkész. Réka egyébként francia nyelven is tanul az iskolában. Franciák is élnek Cambridge, Arbury negyedében. De ő a Chesterton School nagy iskolaépületében szeretné elkezdeni a secondary school-t, a középiskola első évét. A Chesterton School nemcsak az Arbury iskolája, hanem a Chesterton íróról elnevezett szomszéd városrészé is. (Az ember, aki csütörtök volt című alkotás szerzője a névadó.)
A 800 éves diákváros óvárosát párszor bejárjuk kávéházi „flesseléssel” összekötve. Még a városi könyvtárban is voltunk. Ez olyan játék, melyben azt játszom, hogy régóta itt élek és el is hiszem magamnak. Ennek a játéknak az az alapja, hogy mindig mindenhol az első reflexszerű kérdésem, hogy milyen lehet itt élni. Amikor Belgrádban játszottam ezt egy taxis meg is állt mellettem reggel és útbaigazítást kért. Jó, rendben, nálam volt egy szerb napilap.
Cambridge százezres lélekszámú. Minden ötödik itt élő egyetemi hallgató. Itt látható az a hely, ahol az 500 éves King's College épület előtti fűben a hallgatók szoktak könyvüket bújva öltönyben heverni és készülni a vizsgára. Ez az a kép, amit erről a világhírű helyről a legtöbbször láthatunk, akár egyetemeken játszódó filmek snittjeiben.
Egy kirakatban a Phd előírás szerinti viseletét is látom. Egy öt gyerekes családot iskolavárosba vinni a legjobb döntés. Egyik kinövi, használhatja a másik című vicces megjegyzés illene ide.
Amikor a The Grove School-hoz érünk, az iskola hátsó homlokzatához megyünk. Oda nyílik egymás után több terem. Az ajtó előtt gyerekek és szülők várakoznak a nyitásra, a tanárnők – egy férfit is látok – ajtót nyitnak. Az egyik fiatal tanítónő, talán Boldizsáré. Különleges szépséget, kedvességet és nyugalmat áraszt. Megkérdezi, hogy kivel is jöttem. A termekben asztalok összetolva, azok körül csapatok, műhelyek. Ez magyar iskolákban sem ismeretlen. A tanárok arra törekednek, hogy a tanulók tehetségét ismerjék fel és gondozzák. Azt erősítik, amiben erős a palánta. Nem az a lényeg, hogy mindenki mindent jobban tudjon, mert ez nem versenyistálló. A sikerélmény iránti igény megszülessen, és ne legyen a frusztrációkkal terhelve csak azért, mert nem tudhat mindent jelesre – ezt az édesanya szavaiból szűrtem. A jól végzett munka iránti igény masszív kialakításán dolgoznak. Mint otthon is, a szülők.
Az édesanya elmondja, mennyire hiányoznak a szülők. "Amikor mi voltunk betegek, akkor még fokozottabban jelentkezett a nagyszülők hiánya...Amikor az egyik gyermekünk kórházban volt és 2 felnőtt jutott 5 gyerekre, akiből az egyiknek napi 24 órában szüksége lett volna az anyjára, de nem tudtam vele ott lenni egész nap és éjszaka, mert nem volt, aki a többiekkel itthon lett volna. Így a gyerekem az éjszakákat és a reggeleket egyedül töltötte a kórházban. Nagyon rossz érzés volt...."
Beszéljünk az időjárásról is – angolosan -, fáztam Angliában. Pedig fel voltam öltözve és gyakran sütött a nap. Húsz kilométeres kerékpártúrák pulóverben és vékony-béléses orkánkabátban a Madingley Hall-be, az amerikai katonai temetőbe a Churchill College obszervatóriuma előtt elhaladva. A Milton Country Parkban őszköszöntő fesztivál volt. Közben a család pólóban. A hipochondria kerülgetett. A Miltonból hazafelé erdei úton és a szép Cam folyó partján csűrtünk haza. A folyón pihenő lakóhajók és a hallgatók kajak-kenu edzései rendszeresek.
Találgattam, vajon miért nem képesek a tipikus, angol nyelvkönyvből ismert sorházak homlokzatait és ablakait-ajtait szigetelni egy ilyen erős országban, ahol igazán törődhetnének a környezetvédelemmel, a rezsicsökkentéssel (!), hogy ne az utcát fűtsék. Megtudtam, hogy az évi középhőmérséklet 7-8 Celsius fokkal magasabb az öreg kontinens ezeken a szélességi körökön fekvő országaiétól. Kivéve északon. Mindenhol máshol jól dolgozik Mr. Golf, a fűtő. Cambridge-ben is, Varsóval egy vonalban. A Golf-áramlatnak köszönhető a jó idő és csapadék valamint köd sincs annyi, mint azt mondani szokták a „ködös Albionról”. Ragyogó napsütések mutatkoztak. Azért nem szigeteltek itt, mert nem érte meg az energetikai korszerűsítés. Jók voltak a rezsiárak és meg voltak fizetve annyira, hogy ez rövidtávon ne legyen probléma. Környezettudatos szempontból viszont kellett volna.
A saját ingatlan megszerzése Cambridge-ben is nehéz. 300-400 ezer font egy átlagos lakás középárfolyama. (London felé még drágábbak.) Két hét alatt elviszik a meghirdetett lakásokat. Nagy a kereslet. Ha egy házon 1 hónapnál tovább kinn a tábla, az gyanús. Túl sokat kérnek? Az állapota hibádzik? Vagy a fentiek rosszízű koktélja?
A lakásokat ügynökségek révén lehet bérelni a tulajtól. Ha leesik egy csempe a zuhanyzóban, az ügynökséget kell hívni, ami hónapok kérdése. A magyar asszony, aki megszokta az én házam az váram hazai elvét, nehezen viseli mindezt. Saját tapasztalat: négy gyermekünkkel éltünk négy nem saját lakásban öt éven át.
Az édesanya fájdalma ott Cambridge-ben, hogy édesapja betegségét és hirtelen jött, súlyos, műtétjét távolról kellett szemlélnie. És az is, hogy otthon van egy nagy családi házuk, aminek eladása esetén megszűnne az önálló biztos pont és arányaiban nem jelentene olyan sokat az ára az angol lakásvételben.
A családnak, a nagyszülőknek különösen fájdalmas ez a kényszermegoldás. Akkor is, ha a tények alapján értik, támogatják a gyerekeik döntését. A reptéri búcsúölelések pillanataiban mutatkozik minden. Amikor nem is tudnak mást mondani: "Vigyázzatok magatokra. Vigyázzatok magatokra". S hogy milyen érzés lehet mindig indulásra készen hét határon túlról kísérni idősödő szüleink kórtörténetét. Milyen tudni, hogy a nagymama befőttje, gyümölcsösének termése kire vár. Azokra, akinek azok az almafák ültetve lettek. A gyerekek gyökerei a szülőföldjükön kialakult barátságaik. Megmaradtak, de hová lesznek? Ők persze jól viselik mind az öten. Szépek, okosak, kedvesek, nyíltak.
A magyar édesapa egyértelműen maradni akar. Szerinte ez a jövő. A magyar édesanya jönne is, maradna is, de valójában belátja férje kétségtelen igazát. Az öt gyermek kötődése is egyre erősebb. Szeretik ezt a helyet. A majdnem évezredes iskolavárost. Nem lehet nem szeretni. A gyerekek jó modorú, szeretettel teli, nyílt személyiségek. „Hallanád őket, amikor veszekednek” – mondják a szülők, akik azért örülnek e meglátásomnak. Nem hallottam nagy vitát, bár el tudom képzelni, de ettől még igaz, amit mondok róluk. Igaz Magyarországon és igaz Nagy-Britanniában. Kedves, szép és okos magyar gyerekek. Angliában.
"Radikálisan csökkent a tábor létszáma" címsor a Bicskei Újság címlapján. Ez az egyébként szerencsére igaz kijelentés termelési riport címének is elmehetne az ötvenes években, mert olyannyira agitprop önvállveregető manipuláció. Mintha itt ebben az országban bárkinek bármi köze lenne a csökkenés eléréséhez. A mi címükben olvasható sor lenne javasolt címnek a Bicskei Újságba is. Köszönet azoknak, aki megnyitották a valódi célország kapuit a vándorló tömeg előtt. Felismerve, hogy nem vádaskodásra és mutogatásra, hanem munkára van szükség az ügy kezelése érdekében.
Mellesleg bármilyen furcsa, mindenkinek jobb lenne, ha mi is célország lennénk, nem pedig tranzitország, mert az azt jelentené, hogy jól mennek a dolgok.
A cikk egészének legfontosabb gondolata egy olyan ismert alapvetés, miszerint a migráció problémáját csak úgy lehet megszüntetni, ha nemzetközi fellépéssel a migrációt kiváltó okokat szüntetik meg. A fogászati gyökérkezeléshez hasonlítható, mint egyetlen út.
Ma este csöndesen és diszkréten ünnepelni megyünk kedves tanárunkat, az október 27-én 80 éves Krajczár Gyuszi bácsit, a Batthyány-kastély dísztermébe.
Sosem tanított minket, az osztályunkat. De az iskola Kéktúra csapatával az erdőket járva nagyon jókat beszélgettünk, hatással volt ránk úriemberi szemlélete – beleértve a felnőtt sporttársait – például Pertl Józsefet. Jártuk a Gerecsét, a Vértest, a Budai-hegységet, zánkai bázisunkról pedig a Balaton-felvidéket. Badacsony és a Balaton a Minden számára. Előttem van, ahol áll a Hegyestűn csípőre tett kézzel, vállán a kis bőrtáskája, homlokához teszi kezét napellenzőnek és áhítattal körbetekint a panorámán, s közben ezt mondja: "Pazar! Pazar!". De voltunk együtt a Káli-medence emlékeit is megcsodálni, amikor az még nem volt olyan híres. A Vértesben Kozma romjaiban is gyönyörű házai előtt meg-megállva kérdezte: „Hogyan lehet ezt elvesztegetni?! Nem értem. Ti értitek? Ki érti?” Szóval ebből a csapatból sokat kaptam, például hazaszeretet, például gyerekkori barátságot évfolyamtársammal, ami máig az. Azzal a szemmel járom a magyar tájakat ma is. Vitányba visszajárok. Vele voltunk először. Ennek az erdőjárásnak köszönhetem azt a másfél tucat 50 km-es teljesítménytúrát és azt az 1 darab 100 kilométerest, amit 22,5 óra alatt tettem meg. Pár éve készülünk ide a Mogyorósba a sziklához. Idén, 2015-ben el is fogunk menni erre a sétára.
Isten éltessen, Gyuszi bácsi!
Ez a dokumentum került a kezembe – éppen Krajczár Gyuszi bácsi 80. születésnapja előtt kettő héttel. Ők hetvenegyen pedig 1983 nyarán töltöttek egy hetet azon a helyen, amit Kósa Dezső bácsival szereztek meg a bicskei iskolásoknak. Jó volt leírni neveiket, mert a legtöbbjüket ismerem. Kicsit idősebbek, kicsit fiatalabbak vagy éppen egykorúak velem. Itt az arcuk előttem, ha nem is mindenkié. Beceneveiket is tudom. Például Fenyő. Kondor. Dzsekszon. Pipu. Hipó. Lugó. Mi volnánk. Egészen mi.
júl. 14- júl. 22.
Táborozók névsora
Lányok (36)
Böröczki Szilvia
Molnár Márta
Mónos Szilvia
May Annamária
Nagy Ildikó
Goldsmann Judit
Pálffy Szilvia
Karai Edina
Mojtó Ildikó
Tóth Beáta
Tóth Ágnes
Szabó Csilla
Hajdú Szilvia
Kun Andrea
Janik Mónika
Spanyol Erzsébet
Kiss Mariann
Varga Andrea
Leitgib Andrea
Oberhauser Márta
Ács Tünde
Farkas Szilvia
Homonnai Krisztina
Polgár Hajnalka
Polgár Katalin
Szabó Andrea
Vaczula Gabriella
Németh Éva
Lajtai Zita
Molnár Ágnes
Berta Szilvia
Horváth Angelika
Csermák Katalin
Kiss Ágnes
Schléger Katalin
Fekete Anita
Fiúk (35)
Bárányos József
Fenyvesi Tamás
Andorfer Gábor
Gazsi Ferenc
Vékony Zoltán
Bata Attila
Hajas Ferenc (a név tollal áthúzva és mellé írva: „nem jött”)
Ez a kis magyar tanmese szólhatna akár a bicskei hulladékkezelő sorsáról is. A hasonlóság kísérteties.
A hulladékkezelő EU-s pályázati forrásból jön létre itt és ott. Siófokon is a Közgép a kivitelező, Bicskén is. Amióta egyik ember hímivarsejtnek nevezte a másikat - a polgári Magyarországon - azóta nem teljesen derűs a nagy magyar égbolt. A bicskei hulladékkezelő (Állatvásár tér) körül csönd van és hullaszag. Pedig alig kereső választott nagyjaink figyelmébe ajánljuk, hogyha december 31-ig nem készül el az objektum, akkor vissza kell fizetni a teljes pályázati forrást. Talán ne nevettessük ki magunkat. Csináljunk ebből a környezetvédelmi beruházásból presztízskérdést. Mert még munkahelyet is teremt.
Amikor a polgármesteri szerepkörrel folyamatosan ismerkedő Pálffy Károlyt arról kérdeztük, hogy mikor helyezi át a város a gyepmesteri kutyatelepet kevésbé lakott helyre - azt a választ adta, hogy még ebben az évben.
Ennek a kérdésnek már jó pár hónapja. 2015-ből kilenc hét van hátra. Semmilyen hírt nem tettek közzé ebben az ügyben, pedig a Kossuth utcai lakosok egy részének a tulajdonhoz való jogának sérülése vélelmezhető, akik emiatt petícióban kértek intézkedést, amire először nem is válaszolt Pálffy - csak azután, hogy a Bicskei Szó közlésével kiállt a minden bizonnyal jogaikban sértett bicskeiek mellett és a nyilvánosság erejével megkövetelte a választ.
Erre az évre ígérte a megoldást. Ehhez képest az áthelyezésről semmi hír, de a város megint az ebrendészeti hozzájárulásról szóló önkormányzati rendelet megalkotásán dolgozik, miközben baráti cégeknek évi 150 milliós gesztusokat tesz. Előterjesztő: polgármester A kedvtelésből tartott állatok tartásának szabályairól szóló önkormányzati rendelet megalkotása is előterjeszt a polgármester, miközben teljesen szabálytalan, amit bicskeiekkel művelnek a jelenlegi teleppel. Mintha egy átlagos utcában a szomszéd telken ott lenne 100 folyton marakodó kutya egy ketrecben.
A Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság Balesetmegelőzési Bizottsága ez évben negyedszer csatlakozott az ORFK Országos Balesetmegelőzési Bizottság „Látni és látszani” kampányhoz, amiben 10 járműszerviz és 5 optikus vesz részt a megyében.
A 2015. október 1-jén indított kampány keretei között a személy-, és tehergépkocsik, valamint motorkerékpárok vezetői ingyenesen élhetnek azzal a lehetőséggel, hogy az akcióhoz csatlakozó szervizekben járművük világítóberendezéseit szakemberek átvizsgálják. A kampányban optikusok is részt vesznek, akik térítésmentes látásellenőrzéssel, továbbá hasznos tanácsokkal várják a járművezetőket. A gépjárművek vizsgálatára magánszemélyek és cégek egyaránt jelentkezhetnek. Ezen szolgáltatások igénybevétele 2015. december 10-ig biztosított.
A kampány keretében, 2015. novemberében a Fejér Megyei Rendőr-főkapitányság munkatársai célirányosan ellenőrizni fogják a személy-, illetve haszongépjárművek, a motorkerékpárok és kerékpárok világítását, láthatóságát.
A kampánnyal kapcsolatos információkról, valamint a résztvevő szervizekről és optikusokról a www.latnieslatszani.hu weboldalon tájékozódhatnak. FM RFK
Tény: a nyolcadik óvónő mond fel bicskei munkahelyének 2012. tavasza óta.
Majdnem mindegyik óvodapedagógus a környékbeli települések valamelyikére távozott, hogy munkáját végezhesse. Mint az a lokálpatrióta Bicskei Szó korábbi híradásában szerepel: csak olyan óvónők mentek el Bicskéről, akik elismertek voltak és közszeretetnek örvendtek. A felmondók majdnem kivétel nélkül bicskeiek és inkább átjárnak a környékbeli településekre... Ez azért sokat elárul... A legtöbben évtizedek óta munkálkodtak itt, több - több évtizede itt dolgozónak a legelső munkahelye volt.
Ez nagy veszteség. Márpedig értékeinkre vigyázni kell. A család is fontos, a gyerekek pedig a legnagyobb kincsek. Biztosak vagyunk benne, hogy nem a mindennapi munkát végző óvónők a felelősek a kialakult helyzetért.
A történtek mellett nem mehet el Bicske vezetése úgy, mintha mi sem történt volna. Pártalapon sem. Semmilyen alapon.
Olyan óvodákat akar Bicske, ahol nagyszerűen végzett munkájukkal szeretetet és elismerést kivívó óvónők nem akarnak távozni. Olyan óvoda kell, ahol a gyermekek lelkének felettébb érzékeny radarjai semmiféle ismeretlen feszültséget nem észlelnek a felnőtt tanítóik körül.
Éppen ezért az állapotok kivizsgálása szükséges gyermekeink érdekében. Nem pártalapon, hanem szigorú szakmai szempontok alapján. Mulasztás a város részéről, hogy a vizsgálat, a felelős számonkérése napjainkig sem történt meg, pedig a folyamat 2012-ben kezdődött.
A 2009-ben létrehozott Önkéntességért Díj, aminek nyertese 150 ezer forintos közönségdíjat kap. Ők biztosan továbbadnák a bicskei szegényeknek. Segítsünk segíteni.
"Bejött az udvarra, úgy néz ki, mint aki hetek óta nem evett. Csont és bőr. Kapott enni és elment. Aztán visszajött és kért enni. Nagyon kedves, szófogadó állat. Hátha valakinek hiányzik vagy gazdája lenne" - írja olvasónk. Ebben az időben az Öregtószeg, Kistószeg felé lehet.
Friss kommentek