Mindenkit szeretettel üdvözlök Pálfi Balázs kiállításán, egy vacakul nyomott, szomorú, borongós, feszültségekkel teli, rossz délelőtt után, ebben a szép napsütésben! Hajtmanszki Zoltán vagyok, kezdő földműves, és Balázs engem kért meg, hogy nyissam meg ezt a kiállítást.

Néhány szót szeretnék mondani arról, hogy hogyan ismertem meg Balázst, és hogy miért volt érdemes. Néhány éve történt, nemrég, amikor még nagy városfotós, vagy nagy fotóművész voltam. Tudják, a művészek olyan kicsit hiú emberek. Na. De nem is csak hiúságból, hanem kiváncsiságból is, én néha kinyitom az internetet azzal a konkrét céllal is, hogy lássam, mit mond rólam, illetve, hogy mit mondanak rólam mások, persze, hogy a képeimről mit mondanak, más nemigen érdekel, de hogy hogyan jeleznek vissza... Akkor is éppen ilyenem volt, kinyitottam az internetet, és beírtam a keresőbe a saját nevemet. Meggyőződtem róla, hogy a honlapom még mindíg az első helyen jön fel, jó, ennek így is kell lenni, menjünk tovább... Ühümm, igen, ezt már láttam, igen, igen, tudom, ühümm, igen, ez is megvolt már a múltkor, átfutottam, ok, és így megy ez, néha felmerül valami új is, de nicsak ez meg mi?

Ki ez? Ezt nem is ismerem ez nem is rólam szól, akkor meg miért jött ez fel? ... Klikk, kattintsunk csak ide! Ez valami fiatal srácról szól, és egészen hosszú kis riport... Fotós fiú. És... Ott van a nevem sárgával kiemelve...

Hoppá! Az és az én nevem mellett: kettő név a legnagyobb, világhírű fotósok nevei közül?! Ki ez a gyerek? Miket mond ez? Olvasom elölről: Pálfi Balázs, ... szép név, jókat mond. Egy fiatal, akinek van fotográfiai műveltsége. És még engem is ismer. Oppá. Ez nem ismer, ez ennél sokkal többet mond, azt mondja, meghatározó voltam neki, ezekkel a két nagyokkal együtt.... én...

A fiatal fotóművész engem jelöl meg példaképei között... Natessék...

Valamikor akkortájt meghívtak egy közösségi portálra ahol ő is ott volt. Finoman, visszafogottan, de kiváncsian vett részt a dologban, egy darabig levelezgettünk vele is, más városfotósokkal is, amíg egyszercsak ki nem gurult hozzám a szentendrei Bogdányi utcába, az első találkozásra.

Képeket hozott magával egy pen-drive-on, és a hóna alatt hozta a gördeszkáját, amiről a macskakő miatt le kellett -gondolom- szállnia, bár ehhez nem értek... Ez a gyerek, aki nemrég még a Bicskei rendőrség épülete előtt gördeszkázott a srácokkal, és asztalosnak és fafaragónak tanult, lenyűgözött az asztalosok körében biztosan páratlan műveltségével, tájékozottságával, a jó modorával, megfontolt gondolkodásmódjával... és,... főleg a képeivel, meggyőzött arról, hogy ő is gondolkodófényképész akar lenni.

Azóta, ismeretségünk folyamán mindíg kiállítgatott itt-ott, igyekezett megismertetni a munkáit, és igyekezett hivatásos fotós munkát találni magának, amivel valami olyasmit mutat, amit én is csináltam fiatalkoromban. Csakazértis fényképez, ha kell, ha nem, fényképez, mert ez jön belőle, bármennyire legyen is ez nehéz a mai világban, bármennyire legyen is lehetetlen kezdőként munkát, megélhetést megértést, találni.

A fényképezést nem csak másoknak csinálja -mint a fotósok- nem is csak magának mint mindenki, hanem azért, hogy gondolatait és hangulatait papírra vesse, mintegy letudva a dolgát a világgal szemben, de egyben költői és valósághű jegyzeteket hozva ezzel létre, a világról, a majdani világnak.

Most éppen ott tart, hogy a nagyvárost kóstolgatja, azt a helyet, ahová minden közeli fiatalnak először visz az útja, és a nagyvárosban még magányosan, észrevette a társakkal együtt élt magányt, a magyar nagyváros állandó, sajnálatosan személyes, sajnálatosan nehéz hangulatát. Mert ez a város most önmagábafordult és sötét, mint a depresszió. Szegény Balázsnak most ezt kell szépen látnia.

Ezt a kiállítást Balázs most azért hozta ide, mert szerette volna megmutatni a képeit az otthonát jelentő kisváros lakóinak is, amelyikből egy-egy lépéssel, dolgozni jár Budapestre.

Azért, hozta ide izt a kiállításnyi képet, hogy megmutassa itthon, hogy mi is a munkája, és hogyan is végzi.

Jól. Az ő kamerája itt most az önök egyfajta látcsöve is.

Megkérem önöket, hogy ha van Önök között tehetősebb, olyan, akit még nem nyomott agyon a válság, olyan, aki szereti a fotóművészetet, és tehet érte bármit, hogy egy kezdő autonóm dokumentum-fotográfus, aki művészi igényességre és dokumentarista megértésre törekszik, néha érezhesse a hasznát annak amit tesz... akkor támogassák Balázst. Bízzák meg bármilyen fotográfiai munkával, hogy sokat dolgozhasson, hogy megállhasson a fotográfia műveléséből a lábán. Lássák benne a lehetőségét annak, hogy az a fiatal fotós aki most még csak Budapestig látó lépésekkel tud lépni a nagyvilágban, majd egyszer távolabbra is léphet innen, esetleg olyan helyekre is elviheti az otthoniak szemével is látó kameráját, ahová önök közül sokan csak a fényképész révén juthatnak majd el.

Legyen még itt sokszor Balázs-kiállítás, és mindíg legyen miről beszélnie a képeknek, esetleg olyasmiről is, ami nem ennyire szörnyen szomorú, hanem másképp is igaz, esetleg valami távoli, egzotikus, vagy csak érdekes világról is, ahonnan derűt tanulhatunk, vagy ugyanerről a mi kis világunkról egy lehetséges szebb időben, egyszer majd, több boldogsággal, vagy legalább csak egy kicsit több nyugalommal,

... mégtöbb békességgel a képeken.

Hajtmanszki, 2011-08-12

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.