Kemény Henrik emlékére

 

A legendák országában élünk. De legendának lenni, nem biztos, hogy olyan jó. Mi egyszerű halandók, csak nézünk, bosszankodunk, és néha felháborodunk. A haszonlesők reájuk építenek. A hatalom, nemes egyszerűséggel, üldözi őket. Ilyen volt Vitéz László is. Harcolt és küzdött, hitt a mindennapok igazságában. 

A mi vitézlászlónk 87 évvel ezelőtt született. Hatévesen már Miki egérrel játszott a színpadon. Az iskolában azért büntették, mert épp szerepet tanult. Nyolc évtizeddel később is bosszantotta, hogy a tanár nem értette; a színpadon nem lehet a szerepet eljátszani, ott a szerepben élni kell. S aztán nemcsak szerepében „élhetett”. Korngut leszármazóként apja a fronton halt meg, Ő épphogy túlélte. A mama bújtatta miután a harctérről hazatért. Akkor Budapest és a Népliget nem volt életbiztosítás. Front után megnyitották a Bábszínházat, játszottak, hisz ez volt az életük. Játszottak, ha nem vidékre utaztak a vonat tetején némi élelemért. S a nagy fordulat után át kellett élniük az állam újabb gondoskodását. Árverezték a Népligetet. El akarták adni a mutatványosok életét. Halmos bácsi céllövöldéjének apróságait a hatalom emberei széthordták, a keresztpapa lánckörhintájának motorját leszerelték, a faelemeket balták hasították. Árverezték, de nem volt vevő rá. Így felgyújtották. Halmos bácsi egy évig sírt. S bánatában örökre elhallgatott.

A bábokat is menekíteni kellett. Egy barát, Bálint Endre bújtatta a Rottenbiller utcában. Harminc éve játszott, mikor a hatalom úgy döntött nem játszhat. Mi igazolja, hogy tud? A tapasztalat? A gyermekek kacagó nevetése? Harminc év a paraván mögött? Ami másoknak már egy élet? Csak a papír. Így elvégeztették vele a Bábszínészképzőt, hogy végre azt játszhassa, aminek élt. Egy Bervával járt a Népligetbe, vidékre Trabanttal. 

Emlékszem, mennyire irigyeltem azokat a srácokat, akik egy előadáson ott lehettek, s a végén Vitéz László csokit dobált nekik. Nekem ő volt a vasárnapi kaland. Ők voltak azok, akik sok korombeli gyermekkorát vidámabbá tették. Heni bácsi nemcsak ebben volt óriás, hanem szerénységében is. Amikor átvette kitüntetését, azt Vitéz Lászlóra tűzte, hisz - szerinte - valójában ő érdemelte volna meg. A képen látható Vitéz Lászlót a "papa" (Heni bácsi édesapja) készítette. A népligeti színház leégése azonban annyira megviselte, hogy baráti gondoskodás ellenére mindössze egy hónapig tudta azt a gondolatot elviselni, hogy a családi hagyomány por és hamu lett. Bár az állam törvényben mondta ki, védem.

Mai nap van a gyászszertartása, s Reá, a nagyszerű hétköznapi hősre e képpel emlékezzünk. Biztosak lehetünk abban, hogy Ő már az égi paraván mögött játszik azoknak, kik előttünk elmentek. S vár reánk, hogy újra találkozzunk, s játsszon nekünk is. Halljuk Vitéz László rikkantását, szervusztok pajtikák! 

Szép álmokat Heni bácsi! S ébredjünk mi, ne felejtsük gyermekeinknek mesélni, kik voltak ők, ki volt Vitéz László és a mi hétköznapi hősünk.