Vendégségben voltam egy Cambridge-be költözött magyar nagycsaládnál   

 A férj 2013. januárban utazott Cambridge városába, a feleség és öt gyermekük néhány hónap múlva. Írtam már róluk a Hetek és az atv.hu hasábjain, de ezúttal baráti meghívásuknak tehetettem eleget a Hetek munkatársaként az angol egyetemi városba, Szeged testvérvárosába, ahol a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert második doktorátusát megszerezte. A családdal egy városból valók vagyunk. 

Izing Antal 

A szereplők neveit kérésükre megváltoztattam. Boldizsár programozó. Mindent megpróbáltak itthon, szép sikereket is elértek akkortájt, amikor a web beköszöntével egyre többen kerestek maguknak számítógépet.

Boldizsár egy harmincfős problémamegoldó programozó csapat tagjaként dolgozik egy közismert, nagynevű világcégnél Cambridge északi részén a Science Parkban. A világ minden tájáról vannak munkatársai, legkevésbé angolok.

- Jó munkatársak? Jó a csapat?

- Mindannyian kockák vagyunk, mi ne lennénk azok?  De jó társaság.

- Hivatás, kreativitásod kielégítése?

- Semmi ilyesmi. Dolgozom. Egy munkahelyen. Megfizetnek, adózom. Nem kell azon gondolkodni, hogy holnap mit adunk enni a gyermekeinknek, pedig házat bérelünk. És marad időm a családommal tartalmas időtöltésekre.  

A „kockaságról”, a jogos pragmatizmusról talán annyit, hogy a családfő halkan zongoraleckéket vesz a nappaliban lévő szintin. A kottás füzet ennél a dalnál áll nyitva: Elindultam szép hazámból. Bartók Béla gyűjtötte 1906-ban Gyulán. „Szememből a könny kicsordul”.  

Megfigyeltem, hogy a családfő szavajárása: „A lényeget!” kérés.  

A lakás a város tág és zöld, kertvárosi részében, az egyik nyugalmas zsákutcában található. A zsákutca - close -, éppen ezért visszatérő elem az angol településszerkezetben. Arbury a negyed neve. Főleg betelepülők lakják. De  az egyik szomszéd angol. Szemben a garázsban a család tíz kerékpárja. 

London, Stansted reptér vasútállomásától értem Cambridge vasútállomásra, ahonnan három kilométert gyalog jöttem házukig a füzetembe rajzolt térképvázlattal. Jöttek volna elém már a reptérre, de kértem, hogy ne. Nagyon szeretem az ismeretlen településeken való tájékozódást. Szeretem a térképeket, a google.map a legújabb kedvenc.   Egyszer tévesztettem. Rögtön ahogy kiléptem állomásépületből. Egyszer kértem segítséget járókelőtől már félúton, de csak mert kényelmes voltam és egyszerűbb volt a „Could you help me, please?” a célegyenesben, mint három utcán megkeresni a húzós-kerekes pilótabőrönddel a megfelelő utcanevet.   

Szóba kerül közöttünk szülőföldünk is a nappaliban. Elmondok egy-két visszás esetet a közéletből.

- Azt hiszed, engem ezzel fel tudsz idegesíteni? - kérdez vissza. 

Jesus Green. A szép nevű. Poldi bácsival szólva: Csak az a szép zöld gyep, az fog hiányozni. Az már itthon történt, hogy egy pszichológus barát kérdezett az útról. Elmondtam, hogy tapintható a fesztelenség, a nyugalom, a segítőkészség. Nincs ez az elkeseredett idegbaj és reménytelenség, amihez itthon néha kerékpárt lehet támasztani. Azt kérdezte: mennyire van jelen Angliában a politika a mindennapi életben?

– Semennyire – válaszoltam.

- Hát ez az. Ennyi – összegezte.  

Cambridge 9-kor ébred.  Legalábbis addig néptelenek utcái. Az apa dolgozni ment kerékpárral. Rékával és az öt gyermekkel másnap 8 óra 50 percre két iskolába megyünk hét kerékpárral libasorban.  A Mayfield School Ivett és Réka iskolája. A legkisebb és a legnagyobb lányé. Réka 2004-ben született, Ivett 2010-es. Közel az iskola. Szinte a szomszédban. A The Grove School tanulói Luca (2006), Nóra (2007) és Boldizsár (2008). Ez már szép távolság.

Különös élmény számomra egy idegen városban az angol balra tarts jegyében kerékpározni. Szabályosan, mindenki részéről vállmagasságba emelt jobb kezek a jobbra nagy ívben fordulás előtt.   Úgy érzékelem, hogy az autósok óvatosak, nem rohannak, nem agresszívek. Magyarországra és Nagy-Britanniára is igaz az a korábbi tűnődésem, hogy a közúti közlekedés pontos makettje az egész társadalom állapotának.

Négy éves kortól minden Nagy-Britanniában élő gyermek iskolaköteles.

Aki Angliában nem dolgozik, annak a munkanélküliség ideje alatt sem jár semmilyen szociális támogatás. A gyerekek után járó családtámogatásnak is munkahely a feltétele.  De itt csak az nem talál munkát, aki nem akar, vagy nem munkaképes.   Az angoltudás alap. Vannak munkakörök, amiket anélkül is el lehet látni. De nyelvtudás mégis kell.

Boldizsár egyedül jött ki 2013. elején. Beszéli az angolt, ezért földerítette a neten, hol keresik a legtöbb programozót Nagy-Britanniában. Cambridge-t dobta a gép. Réka és a gyerekek azért követték, hogy ne menjen családi életük rovására a különélés.      

Réka távmunkákat végzett adminisztrációs területen. Az általa bevételezett összeg viszont olyan adósávba emelte a család jövedelmét, hogy ezt nem volt kifizetődő végeznie. Természetesen vágyik arra, hogy érvényesítse tehetségét, szorgalmát. A családi élet a kezében, viszi a háztartást, tanul a gyerekekkel magyarul és angolul.

Konyhájukban érvényesül - az azzá válsz, amit megeszel figyelmeztetés betartása. Sok zöldség, gyümölcs, nagyon jó levesek, viszonylag kis mennyiségű szénhidrát és kevés hús. És csuda finomságok. Egy receptet haza is hoztam.

A nappali széthúzható asztalánál étkeztünk. A konyhából ételkiadó ablak, angolos. Az iskolában választható a menü is, de a szülő is pakolhat hazai ellátást a Lunch Box-ba. Barátaim az utóbbi megoldást választották.  

Eredeti helyükön, dunántúli kisvárosunk egyik iskolájában magántanulók a gyermekek, a magyar alapvégzettségük érdekében. Otthon, az angol lakásban csak magyarul beszélhet mindenki.

Vannak ismerőseik, akik a maguk (nem magyar) anyanyelvét otthon sem használják az integráció és az angol tanulás érdekében.  Tévét nem néznek, nincs is készülék. Néha egy online film megengedett vagy a netezés.   

A lakás földszintjén előtér, konyha, wc és nappali, amiből a rózsabokros parcellányi kertbe nyílik a hátsó üvegajtó. Hátul trambulin, ugráló vár. Az emeleten nagyon angol wc, fürdőszoba káddal és zuhanyzóval. Kis előtér és három szoba. Havi 1200 font körüli az utcabeli lakások bérleti díja+rezsi. A font forintára 430 körüli. Egy szimpla szobabérlet 400 font körül lenne+rezsi ezen a környéken.

A sorházak falai vékonyak. Ha kisméretű téglából épültek, akkor értsd úgy, hogy annyi a falvastagság. Amikor a gyerekeket dicsérem, elhangzik a szülők részéről, hogy ha majd hallom őket a felső szinten dübörögve szaladgálni, mintha elefántcsorda vonulna… A nappali, ami ebédlő, dolgozó is, falán körbe gyerekfestmények és rajzok, valamint térképek és tanuláshoz szükséges tantermi illusztrációk.   

Az első reggelen a ház előtt pattant az útra egy kislabda, ami után szaladt a gyermek. Hangosan mondtam, hogy ne szaladj az útra a parkoló autó mögül, mert akármennyire zsákutca, itt is közlekednek. Egy szórólapozó fiatal mosolyogva kívánt magyarul jó reggelt. 

A közeli Aldiban vásároltunk, ahol mindannyiszor találkoztunk a Debrecen közeléből érkezett munkatársnővel. Londonról olvastam, hogy a második legnagyobb magyar város. Hogy nem Debrecen már a legnagyobb vidéki magyar város, hanem London.  Valamint egy erős HVG címlapon a London helységnévtábla alatt ott állt rovásírással is a brit főváros neve…

A legszebben angolul a 11 éves Réka beszél. Vasárnap reggeli után kerékpárra ültünk és az Arbury Community Church-ben tartott istentiszteletre mentünk. John és Diane vezetik a közösséget. Lelkes, rokonszenves emberek, mindkettőjükkel beszélgettünk, mert korábban érkeztünk. Az asztalról tejeskávé, zöld tea, tejes fekete tea közül az utóbbit választottam kínálásukra. Majdnem minden hétköznapit el tudok mondani, a megértésem viszont akadozó.  (A Poundlandban, ami a One Euro bolt kinti és minőségibb változata - a pénztáros "Bag?" - kérdését "Bike?"-nak értettem.)  Réka segített az istentisztelet előtt, aki gyönyörűen beszél. Három fiúk és sok unokájuk van.  Angolok, akik a betelepültek által közkedvelt Arbury kertvárosban élnek már régóta. Az ötvenfős közösségbe a világ minden tájáról érkezett protestáns keresztények olvasnak igét a térdeken pihenő Holy Bible-ból, imádkoznak, énekelnek és táncolnak. Volt olyan szép perc, amikor azt hiszem, mindenki a saját anyanyelvén szólva imádkozott... 

A közösség segítőkész.  Réka egyébként francia nyelven is tanul az iskolában. Franciák is élnek Cambridge, Arbury negyedében. De ő a Chesterton School nagy iskolaépületében szeretné elkezdeni a secondary  school-t, a középiskola első évét. A Chesterton School nemcsak az Arbury iskolája, hanem a Chesterton íróról elnevezett szomszéd városrészé is. (Az ember, aki csütörtök volt című alkotás szerzője a névadó.) 

A 800 éves diákváros óvárosát párszor bejárjuk kávéházi „flesseléssel” összekötve. Még a városi könyvtárban is voltunk. Ez olyan játék, melyben azt játszom, hogy régóta itt élek és el is hiszem magamnak. Ennek a játéknak az az alapja, hogy mindig mindenhol az első reflexszerű kérdésem, hogy milyen lehet itt élni.  Amikor Belgrádban játszottam ezt egy taxis meg is állt mellettem reggel és útbaigazítást kért. Jó, rendben, nálam volt egy szerb napilap.    

Cambridge százezres lélekszámú. Minden ötödik itt élő egyetemi hallgató. Itt látható az a hely, ahol az 500 éves King's College  épület előtti fűben a hallgatók szoktak könyvüket bújva öltönyben heverni és készülni a vizsgára. Ez az a kép, amit erről a világhírű helyről a legtöbbször láthatunk, akár egyetemeken játszódó filmek snittjeiben.        

Egy kirakatban a Phd előírás szerinti viseletét is látom. Egy öt gyerekes családot iskolavárosba vinni a legjobb döntés. Egyik kinövi, használhatja a másik című vicces megjegyzés illene ide.  

Amikor a The Grove School-hoz érünk, az iskola hátsó homlokzatához megyünk. Oda nyílik egymás után több terem. Az ajtó előtt gyerekek és szülők várakoznak a nyitásra, a tanárnők – egy férfit is látok – ajtót nyitnak. Az egyik fiatal tanítónő, talán Boldizsáré.  Különleges szépséget, kedvességet és nyugalmat áraszt.  Megkérdezi, hogy kivel is jöttem. A termekben asztalok összetolva, azok körül csapatok, műhelyek. Ez magyar iskolákban sem ismeretlen.  A tanárok arra törekednek, hogy a tanulók tehetségét ismerjék fel és gondozzák. Azt erősítik, amiben erős a palánta. Nem az a lényeg, hogy mindenki mindent jobban tudjon, mert ez nem versenyistálló. A sikerélmény iránti igény megszülessen, és ne legyen a frusztrációkkal terhelve csak azért, mert nem tudhat mindent jelesre – ezt az édesanya szavaiból szűrtem. A jól végzett munka iránti igény masszív kialakításán dolgoznak. Mint otthon is, a szülők.     

Az édesanya elmondja, mennyire hiányoznak a szülők. "Amikor mi voltunk betegek, akkor még fokozottabban jelentkezett a nagyszülők hiánya...Amikor az egyik gyermekünk kórházban volt és 2 felnőtt jutott 5 gyerekre, akiből az egyiknek napi 24 órában szüksége lett volna az anyjára, de nem tudtam vele ott lenni egész nap és éjszaka, mert nem volt, aki a többiekkel itthon lett volna. Így a gyerekem az éjszakákat és a reggeleket egyedül töltötte a kórházban. Nagyon rossz érzés volt...."

Beszéljünk az időjárásról is – angolosan -, fáztam Angliában. Pedig fel voltam öltözve és gyakran sütött a nap. Húsz kilométeres kerékpártúrák pulóverben és vékony-béléses orkánkabátban a Madingley Hall-be, az amerikai katonai temetőbe a Churchill College obszervatóriuma előtt elhaladva.   A Milton Country Parkban őszköszöntő fesztivál volt.  Közben a család pólóban. A hipochondria kerülgetett.  A Miltonból hazafelé erdei úton és a szép Cam folyó partján csűrtünk haza. A folyón pihenő lakóhajók és a hallgatók kajak-kenu edzései rendszeresek.   

Találgattam, vajon miért nem képesek a tipikus, angol nyelvkönyvből ismert sorházak homlokzatait és ablakait-ajtait szigetelni egy ilyen erős országban, ahol igazán törődhetnének a környezetvédelemmel, a rezsicsökkentéssel (!), hogy ne az utcát fűtsék. Megtudtam, hogy az évi középhőmérséklet 7-8 Celsius fokkal magasabb az öreg kontinens ezeken a szélességi körökön fekvő országaiétól. Kivéve északon. Mindenhol máshol jól dolgozik Mr. Golf, a fűtő. Cambridge-ben is, Varsóval egy vonalban.  A Golf-áramlatnak köszönhető a jó idő és csapadék valamint köd sincs annyi, mint azt mondani szokták a „ködös Albionról”. Ragyogó napsütések mutatkoztak.  Azért nem szigeteltek itt, mert nem érte meg az energetikai korszerűsítés. Jók voltak a rezsiárak és meg voltak fizetve annyira, hogy ez rövidtávon ne legyen probléma. Környezettudatos szempontból viszont kellett volna.   

A saját ingatlan megszerzése Cambridge-ben is nehéz. 300-400 ezer font egy átlagos lakás középárfolyama.  (London felé még drágábbak.) Két hét alatt elviszik a meghirdetett lakásokat. Nagy a kereslet. Ha egy házon 1 hónapnál tovább kinn a tábla, az gyanús. Túl sokat kérnek? Az állapota hibádzik?  Vagy a fentiek rosszízű koktélja?  

A lakásokat ügynökségek révén lehet bérelni a tulajtól. Ha leesik egy csempe a zuhanyzóban, az ügynökséget kell hívni, ami hónapok kérdése. A magyar asszony, aki megszokta az én házam az váram hazai elvét, nehezen viseli mindezt. Saját tapasztalat: négy gyermekünkkel éltünk négy nem saját lakásban öt éven át.

Az édesanya fájdalma ott Cambridge-ben, hogy édesapja betegségét és hirtelen jött, súlyos, műtétjét távolról kellett szemlélnie. És az is, hogy otthon van egy nagy családi házuk, aminek eladása esetén megszűnne az önálló biztos pont és arányaiban nem jelentene olyan sokat az ára az angol lakásvételben.

A családnak, a nagyszülőknek különösen fájdalmas ez a kényszermegoldás. Akkor is, ha a tények alapján értik, támogatják a gyerekeik döntését. A reptéri búcsúölelések pillanataiban mutatkozik minden. Amikor nem is tudnak mást mondani: "Vigyázzatok magatokra. Vigyázzatok magatokra". S hogy milyen érzés lehet mindig indulásra készen hét határon túlról kísérni idősödő szüleink kórtörténetét.  Milyen tudni, hogy a nagymama befőttje, gyümölcsösének termése kire vár. Azokra, akinek azok az almafák ültetve lettek. A gyerekek gyökerei a szülőföldjükön kialakult barátságaik. Megmaradtak, de hová lesznek?  Ők persze jól viselik mind az öten. Szépek, okosak, kedvesek, nyíltak.      

A magyar édesapa egyértelműen maradni akar. Szerinte ez a jövő. A magyar édesanya jönne is, maradna is, de valójában belátja férje kétségtelen igazát. Az öt gyermek kötődése is egyre erősebb. Szeretik ezt a helyet. A majdnem évezredes iskolavárost. Nem lehet nem szeretni. A gyerekek jó modorú, szeretettel teli, nyílt személyiségek. „Hallanád őket, amikor veszekednek” – mondják a szülők, akik azért örülnek e meglátásomnak. Nem hallottam nagy vitát, bár el tudom képzelni, de ettől még igaz, amit mondok róluk. Igaz Magyarországon és igaz Nagy-Britanniában. Kedves, szép és okos magyar gyerekek. Angliában. 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.