A lakonikusan szép című kötet bemutatóját tegnap tartották az óbudai Goldberger Textilipari Gyűjtemény egy termében, ami hajdan a kékfestő terem volt. Kis György 1905. június 10-én született. Születésének 111. évfordulóján idézte fel a hetven év feletti fiúgyermek és negyven év feletti unoka az apát, a nagyapát, a családjával folytatott levelezésből fennmaradt emlékek alapján.

"Édesapám, Kis György 1905. június 10-én született Mezőberényben. Édesapja, Kis Márton textilgyáros volt. Később Szentesre költöztek, édesapám a szentesi Horváth Mihály Gimnázium tanulója volt. 1923-ban érettségizett kitűnő eredménnyel" - írja a bicskei Kis Ádám.

Kezdjük a széppel. A dokumentatív családi album, e különösön realista, non-fiction levélregény első fejezete egy Csehországban tett tanulmányút útirajza. Kis György, az édesapa, a nagyapa  itt egy évfolyammal Radnóti Miklós felett járt, akiről mindannyian tudjuk, mennyire utálta, hogy ott kell lennie. Ezzel szemben Kis György a legszigorúbb tanárnál is fényes tanulmányi sikereket ért el és nagyon szerette a helyett. Lubickolt a 21 éves magyar diák. 

(Kis Balázs, az unoka, 1971-ben született, a bicskei általános iskolában eggyel fölöttük jártunk. Abban az időszakban találkoztunk legtöbbször, amikor a magunk módján és lehetőségeinkkel mindketten segítettük Néma Pál tanár úr Teleház megteremtési szándékát a bicskei Mozi addig használaton kívül enyésző előterében. Akkor még ritka volt a "háztartási web", a wifi kifejezést pedig akkor én még nem is hallottam., "Régen láttalak" - jegyzi meg Balázs  kedvesen a köszöntéskor. Igen. A Teleházban.) 

Kis Balázs is szívből szerkesztett, mert amit a Találkozás egy fiatalemberrel című alul olvasható tárcájában ír, abból megérthetjük: az ő számára, aki nem ismerte, kezdetben még névről sem ismerte nagyapját, a család albumaiban, mappáiban tartott fotók, levelek 1926-os részéből megelevenedik egy kedves és nagyon tehetséges 21 éves családtag, aki élettel, derűvel, láttató erővel ír többek között Mitter tanár úr őrületes tempójáról, távirati stílusáról, a zenés kávéházról, ahová egy feketére ültek be, ahol az ásványvíz pedig valami nagyszerű, másutt pedig azt ígéri, minden egyes helyről képeslapot küld szeretteinek és kéri őket, hogy jól tegyék el.  

"Kedves mindnyájatokat számtalanszor ölelem csókolom szerető Gyurkátok" - ez az aláírása egy helyütt, amit nem hiszem, hogy Ádámék könnyek nélkül "sajtó alá tudtak rendezni".  

A kötet borítója TÁBORI POSTAI LEVELEZŐLAP. A címoldalon felül nem látszik a jelmondat, de belül olvasható:

Magyarország kitartása és áldozatkészsége teszi győzelmessé fegyvereinket

Alatta: Ellenőrizve, parancsnokság 1942.05.23. - a dátum kézírással. Az ellenőrzésről Kis Ádám elmondja, hogy a munkaszolgálati tábori cenzúra ugyanúgy vonatkozott rájuk, mint a honvédekre. Kezdetben még találunk cenzor által kihúzott sorokat, de aztán a szolgálatot teljesítők, akár a honvédek - beletanultak az öncenzúrába vagyis tudták, mit lehet, mit nem. Kis György csapatteste, rendfokozata nincs megjelölve, mert a vonatkozó törvény szerint a munkaszolgálatosnak nem lehet rendfokozata, sem fegyvere.

A 37 éves férfinrek szintén a Don-kanyarban veszett nyoma, mint fegyvertelen kisegítő szolgálatot teljesítő munkaszolgálatosnak.

A mű teljes címe az impresszumban látható adatokkal együtt: "Apám levelei 1942 1926
Kis György textilgyári műszaki tisztviselő levelei a munkaszolgálatból, ezt megelőzően a textiliskolából".

Szerkesztette a Bicskén élő Kis Ádám nyelvész, informatikus, aki egyetemen is tanít, aki édesapjával, Kis György textilipari technológussal sosem találkozhatott. A kelenföldi Goldberger-kolónián, a híres gyár melletti telepen éltek - onnan sorozták be 1942 tavaszán munkaszolgálatra az édesapát. Kis Balázs unoka a másik szerkesztő, akinek arca nagyon hasonlít nagyapjáéra, de ha lehet ilyet mondani, még nagyapjáénál is több kedvességet őriznek arcvonásai. 

Balázs nagyapja 1943. január 13-án adta fel utolsó levelét a Don-kanyarból, majd 38 évesen nyoma veszett. Az unoka arra utal, hogy ő már 7 évvel többet élt mint a nagyapja, a könyv megszerkesztése során egy szépreményű huszonéves és egy pokoli helyzetet higgadtsággal megélő 37-38 éves "ismeretlen" családtag életében merülhetett el. Kis Ádámmal együtt hangsúlyozzák: ez nem emlékezés. Ez felidézése valakinek, akivel nem is találkoztak, de nagyon szeretik és nagyon kíváncsiak rá. No, jó, ezt így nem mondják, de ki sem kell mondani, annyira egyértelmű.

Másrészt ez nem csak Kis György személyes története, hanem a dokumentatív erejű fényképei, 1926-ból és 1942/43-ból a mába, 2016-ba és ez utáni időkre küldött levelei az ük-ükunokáknak.... aminek eredeti címzettjei az általa a világon legjobban szeretettek voltak. "Kis Györgyné úrnőnek Budapest XI. Budafoki út 107". Nemcsak az ő története ez, mert hogy stílusos legyek: szövetminta egy XX. századi magyar fiatalember életéből erős kontraszttal, hiszen az egyik egy fényes, szépreményű, ambiciózus korszak, a másik pedig a sötétnél is sötétebb.

A művészeti szerkesztőket tovább dicséri az első-belső és a hátsóbelső borító. Mindkettő térkép. Az első Budapest, Galánta, Trencsén, Deblin, Minszk, Uryv-Pokrovkát mutatja mint munkaszolgálati útvonalat. A hátsóbelsőn a csehországi tanulmányi körút, a létélmény: Reichenberg (Liberec), Falkenau (Falkov, Sokolov), Eger (Cheb), Asch, Libautal (Libavske Údoli), Karlsbad (Karlovy Vary), Oberleutensdorf (Litvinov), Teplitz-Kleinaugest (Teplice-Ujezdecek), Lobositz (Lovosice), Reichenberg (Liberec).

Külön érdekesség, hogy a levelekben emlegetett személyekkel, helyekkel kapcsolatban a név- és tárgymutatóban a szerkesztők igyekeznek magyarázatot nyújtani. Ki-kicsoda, milyen rokon, hogy kerül képbe, hol van. 

A bicskei székhelyű könyvkiadó, a www.szak.hu által, a Könyvhét idején, de azon kívül bemutatott  mű 142 oldalas, 1950 Ft-os.  

A Nagy Károly Városi Könyvtárból is kölcsönözhető már,

sőt, még a bemutatója is valószínűsíthető. Az óbudai beszélgetésre Kis Ádám nővére, Kis Katalin is eljött, akinek szavaiból kiderült, hogy emlékeket őriz édesapjáról és máig álmodik arról, amikor a lebombázott Goldberger Textilgyár, az édesapa munkahelyének hatalmas lángjait látta Kelenföldön kislányként. Ádám akkor még olyan pici volt, hogy főleg hason szeretett feküdni, ritkán fel is ült már, hallatta hangját feszt és különösen szeretet enni - írja róla, Ádiról, édesapjának írt, soha a címzetthez meg nem érkezett gyönyörű levelében édesanyjuk.  

Mert Anna, a feleség hosszú, kedves, gépelt levele megíródott 1943. januárjában. Az egész könyv  legszebb, legfájdalmasabb, legsokatmondóbb  részének tartom, amihez később Ádám hozzáteszi, hogy egyetért velem, s hogy a családról a legtöbb információt az hordozhatja.  Január 12-én a Donnál megindult a Vörös Hadsereg ellentámadása. Január 13-án még doni, hadi sikerekről ír a magyar sajtó... Január 14-én ott elszabadul a pokol.

"Apámról több hír nincs. Sem levélben, sem a túlélők elbeszélésében" - írja Ádám. Mint vele együtt megannyi magyar édesapáról.

Az adatok szerint Kis György egységéből egyetlen ember tért haza a szovjet fogságból - 1946-ban.  

Izing 

Találkozás egy fiatalemberrel

KIS GYÖRGY LEVELEI·2016. MÁJUS 24.

Tizenegy mérnöktanonc pattan be a Wiener Kaffeehausba, átmulatni az éjszakát, keveredve a helyi társaság hölgytagjaival. Másnap reggel hétkor kelnek, és bejárják a város legnagyobb textilgyárát. A város a nyugat-csehországi Aš (Asch). 1926-ban járunk.
Számos mérnökhallgató – sőt, bármilyen diák – élt így sok különböző korban. De ez az alkalom különleges: az egyik fiatalember – fiú, huszonegy éves – az én apai nagyapám. Nem tudta még, milyen rövid lesz a pályafutása: 1943-ban egyike lett azoknak a zsidó munkaszolgálatosoknak, akik nem jöttek vissza az ukrán frontról megfutó magyar hadsereggel.
Sem apám, sem én nem találkoztunk ezzel a férfival – amíg 2014-ben elő nem került egy halom levél. Akkor, sok évtized késéssel, végre közelebbről is megismerkedhettünk vele. A levelek a tanulmányairól szólnak, a legtöbbjüket a szüleinek és a testvérének küldte. A levelek intimitásából tudjuk, milyen közel állt a családjához.
2015 szeptemberében apám és én bejártuk Csehország nyugati részét, az ő apja nyomait követve, elkapva egy-egy pillantást abból, amit ő láthatott. És szinte vártam, hogy ebben vagy abban a városban – amelyekről írt – szembejön az utcán.
Különös érzés ez: mindig élt bennem a nyoma, az elveszett családtagé, de csak most tudtam elképzelni – és kívánni –, hogy összefussunk, beszélgessünk, hogy belepillanthassak a második világháború előtti mérnökéletbe. (Őutána én lettem az első mérnök a családban.)
Különös érzés ennyire közel lenni valakihez, aki hetvenkét évvel ezelőtt odaveszett. Azon kapom magam, hogy elképzelem: mit mondana nekem, mit kérdezne, milyen dolgokon csoldákozna, mikben csalódna. Mit álmodott arról a világról, amelyben mi élünk ma. Kicsit olyan ez, mintha fiatalabb önmagammal találkoznék. Vágyom a találkozásra, és félek is tőle: attól, hogy saját meghiúsult álmaimmal szembesülök.
Találkozás egy fiatalemberrel. Elképzelem, hogy 1926-beli nagyapám szembejön az utcán, mosolyog, kezet nyújt. Nincs feleannyi idős se, mint én, így biztosan legalább kétszer annyi az álma és a lelkesedése.
Üzenet a múltba: mikor üljünk le kávézni?
A kép az aši textilmúzeumban készült, és egy fonógépet ábrázol – mert az apai nagyapám textilmérnöknek tanult abban az időben. Később aztán Goldbergernél dolgozott.

Kis Balázs
Ez a szöveg egy korábbi – angol nyelvű – blogbejegyzésem fordítása

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.