Bicske, katolikus temető. A ravatalozó kápolna előtt, ami eredetileg kriptát rejt magában, misét mond Varga Imre esperes. Kórus nagyon szép hangja. Ministránsok sora. A lelkipásztor ott áll, ahol temetéskor beszél. Félkörben tömeg gyűlik. Nem nagy és nem kicsi. Székeket hoznak ki a fiatalok, hogy az idősek leülhessenek. Sosem voltam még itt misén. Közben a bejárat felől ömlik a tömeg a sötétben gyönyörű, meleg fényviszonyokat mutató temetőbe. Itt van az egész város. Belülről velük szemben jönnek kifelé. A forgatag kicsit elakad rajtunk. A legtöbben áthaladnak köztünk és a sírok között. Van aki kerékpárt visz magával befelé. Mások két kézzel fogják idős mamájukat a sírok közt sötétben őt botlástól óvva. Öt és fél éve eltávozott édesapánk - nővére és öccse mellett állok. A szívemet ott legbelül főleg az a tény melengeti, azt teszi derűssé ezekben  percekben, hogy nem is keresve egyrészt egymásra találtunk itt, s hogy lám, itt vagyunk a temetőben szépen öltözve, ahová egyszer eltemetnek mindannyiunkat, mindenkit, aki a tömegben itt áll, ismerőst, ismeretlent, háttal, jobbról vagy balról állót, beszél a pap, szépen énekel a kántor és a kórus, imádkozunk, mondjuk a liturgia szerint például:

Pap: Az Úr legyen veletek!
Hívek: És a te lelkeddel!
Pap: Emeljük föl szívünket!
Hívek: Fölemeltük az Úrhoz!
Pap: Adjunk hálát Urunknak, Istenünknek!
Hívek: Méltó és igazságos!

  De végre-végre-végre most nem szakad meg a szívünk azért az egy emberért, aki tegnapelőtt hunyt el. Akit előttünk végtisztességben szemfödél takarna. Akinek neve folyóírással, aranybetűvel szerepelne a "láda" oldalán. Ami pont az én nevem is. És ott az a lakonikusan tömör, ellentmondást nem tűrő  kijelentő mód: "Élt 63 évet". De mert most nem temetünk, de nem ám! Nem azért állok itt velük a kápolnánál, akikkel már annyiszor összetörten egymás mellett ott szemben. Köszönöm, köszönöm. Mert ez most végre nem temetés a temetőben csak azért, mert pap beszél, hanem csöndes és méltó, talán nem olyan nagyon fájdalmas emlékezés azokra, ima azokért, akik már nincsenek itt. Vigasz nekünk, akiknek hiányoznak, de egész életünkben szemtől szembe, mosolyogva  ott fognak velünk szemben állani, éppen ahol gondolunk rájuk. Látjuk a szemüket, a tekintetüket, ismerjük minden rezdülésük. Igaz, fejünk közben, most lehajtva. Cipőnk orrát látjuk. Érezzük kézszorításuk. Igaz, karunk ki sincsen nyújtva, csak magunk előtt imára kulcsolva. Arcunkon a csókjukat, ölelésüket, élő illatuk, jóságuk, látjuk örömük, ami a miénk is. És tudom, hogy általam megismert és megőrzött arcukkal hogyan mosolyognának szeretettel, hogy én itt vagyok, hogy még itt lehetek (bár már a B oldal forog),  s hogy éppen kikkel. Ennyi. Majd talán miránk is így emlékeznek egyszer Világításkor. Ha minden jól megy. Ha úgy lesz, ahogy szeretnénk. De miért is ne? (Jelenleg az az egyedül biztos, hogy gyorsvonat repeszt-süvít át százhússzal nyugat felé mögöttünk hetven-nyolcvan méterre Bicske alsón. A Railjet végállomása Salzburg Hbf. Üdv Amadeusnak a Getreidegasse 9-be.)    

Aztán a felüljáró hídon állva, a temetők gyertyalángtengerét szemlélve az erdélyi születésű író, pszichológus - Polcz Alaine jut eszembe, mint ilyenkor mindig. Tőle tudtam meg, tőle hallottam először azt, hogy Erdélyben a Mindenszentek ünnepét Világításnak is nevezik. Nem csak úgy szokás mondani, mint itt az időhatározást hogy halottak napján vagy mindenszentekkor, hanem "világításkor". Ez egyszerűen gyönyörű. Költői. Bevallom, magamban már régen így nevezem. Attól a naptól, amikor először hallottam 2005-ben. Állok a hídon, életem első évtizedében kialakult egy mentsvár nevű meggyőződésem: az én apukám sose hal meg. Húgom egyetértett. Másnak nem mondtuk meg. Emlékszem, ahogy SI 45-28 forgalmi rendszámú pótos IFA-ban ültem mellette, néztem rá, ahogy figyeli az utat, a tükröt, ahogy int, köszönt, indexel, kérdezte, mit nézek, mondtam csak figyelek,  s szerettem ha olykor-olykor elakadásjelzővel köszöni meg, ha valaki megérdemli. És biztos voltam benne, hogy ennek nem lehet vége. 

Egy órával később a református temetőben Máté János vezeti az istentiszteletet. 

Polcz Alaine írónővel 2005-ben találkoztam. Ő egy olyan asszony volt, aki öt-hat gyereket szeretett volna, végül nem lehetett. Kompenzált saját bevallása szerint és haldokló gyermekek mellett szolgált egész életében. Egy évvel azelőtt, hogy a halál igen közel járt hozzám is, amikor tőlem karnyújtásnyira halt meg egy ember - ezt írtam életről-halálról az ő segítségével. Köszönöm. Ezt a szót akkor is kimondom, amikor Budán, Városmajor utcai házuk, Mészöly Miklóssal közös lakásuk előtt kaptatok a járdán  dombnak föl ügyeim miatt - évente legalább kétszer. Pontos töredék: köszönöm.    

"Aki elment, az megszabadult – vallja Polcz Alaine, akivel kórházi ágyánál beszélgettünk a halálról.

Szerda este hatkor fogadott Polcz Alaine az ORFI kórház egyik kórtermében. Az interjú után a vele egykorú nagymamámhoz készültem, aki a Sportkórházban feküdt élet és halál között. Mielőtt a szintén városmajori Reggel szerkesztőségéből elindultam volna, megkérdeztem telefonon: „Kezét csókolom, vigyek-e valamit a városból?” Őszintén megörült az ismeretlen figyelmességének. Gyerekkoromban sokat hallgattam Polcz Alainet a bicskei kultúrházban. Az arcát is akkortól szeretem, a hangját pedig azért hallom szívesen, mert szelíd.

– Fél kiló szőlőnek nagyon örülnék – mondta ez a kedves hang, még a telefonba. Aztán ültem az ágyánál, azt mondta, fújjam ki magam. Gyönyörködött egyet a gyümölcsben: az a szemnek is szép, nemcsak megenni jó. Így kezdte: – Több bányát végignéztem, mert kerestem Miklósnak egy követ a síremlékéhez. Amit nem kell faragni, hanem úgy szép, ahogy van. Ebbe a másfél tonnás kőbe vésettem bele Miklós egyik versének utolsó sorát: „Csak most kezdődik minden”. Holnap állítjuk fel, kaptam hozzá néhány óra kimenőt az orvostól. Viszek ki a munkásoknak pogácsát, kis demizsonba pálinkát, hogy megvendégeljem őket. De gondolom, most nem ezért van itt. Ha csak egyet kérdezhetne, mi lenne az?
– Mit mondjak a kisebbik fiamnak a halálról?
– Maga tud a halállal mit kezdeni?
– Néha nem. És ezzel nem vagyok egyedül az apák között.
– Mennyi idős a fia?
– Tíz éves.
– A legjobbkor kérdezi, mert a gyermeket a világításkor a legkönnyebb bevezetni a temetőbe, mert olyankor gyönyörű, égnek a gyertyák a sötétben, s mindenütt koszorúk, virágok. Erdélyben születtem, minálunk világításnak hívják azt, amikor halottak napján a családok kimennek gyertyát gyújtani. Legjobb lenne, ha azt kérné a fiától, amire minket kért anyám. Adott gyertyát, gyufát, hogy járjuk be a temetőt, s gyújtsunk gyertyát minden olyan síron, amelyen nem ég.
– Anyánk nekünk is ezt mondta. Mert nem maradhat sötét, árva sír. Kaptunk egy  köteg gyertyát külön ezért. Főleg azért volt kivételes, mert szabadon gyufázhattunk, a húgom meg én.
– Na látja, mindegy, miért szerette, természetes volt. A gyerekeket már három éves koruktól foglalkoztatja a halál, és 9-10 éves korukban értik meg, hogy aki elment, az már nem jön vissza. Engem még vittek halottnézőbe gyerekkoromban, hogy megbarátkozzam azzal, hogy a halál az élethez tartozik. Magát nem vitték. De nézte a tévében a gyilkosságot, az árvizet, a tornádót, és ott állt szegény kis ijedt gyerekként, ahogy most a fiával együtt egy egész generáció, egy titokzatos szörnyűséggel szemben, amelyről semmit sem tudnak. Csak a brutalitást, a kínt, a vért látják belőle döbbenten, és ott állnak kérdezvén: „Jaj, hová kerültem?” Ez lenne az a híres világ? Míg ők ezt a hamisságot látják életről-halálról, mi felnőttek buta szemérmességünk miatt hallgatunk a teljes igazságról. Szabad egy gyereket egyedül hagyni? Nem. Meg kell mondani nekik az igazat, hogy a halál lehet szép is. Hogy annak is lehet méltósága, hogy az egy átlépés, és nem minden olyan rettenetes, mint amit a tévék mutatnak a reklámok között. Kérdezett már magától valamit a fia a halálról?
– Hogyha a halott lelke örökké él, miért sírunk?
– Azért sírunk, mert személyes a bánat a szívünkben, és mert hiányzik nekünk, aki meghalt. De aki elment, az megszabadult. Az összes vallás ezt tanítja. Szegény Amerikába hurcolt feketék együtt sírtak az újszülöttel, mert rabszolga született, és örömükben táncoltak, ha egyikük meghalt, mert felszabadult. Mi azért sírunk, mert hiányzik, akit szerettünk, de ő megszabadult, neki jó. Kivéve akkor, ha elintézetlen dolgai voltak. Ha elszámolatlan bűnei voltak, ha gyűlölködött. De az örökségen pereskedő, cívódó hozzátartozók is megköthetik a világból távozni akaró lelket. De ha nincs semmi ilyesmi, és ő már menne, mi is visszatarthatjuk a lelkét a fájdalmunkkal.
– Azzal tartjuk vissza?
– Azzal is. A gyász természetes, de a túl hosszú gyász már nem. Ha túlságosan ragaszkodunk hozzá, akkor megkötjük és itt marad velünk a lelke, nem tud elindulni az útjára.
– Eszerint megint önzésünkkel van a baj?
– Azzal is és a kevés tudásunkkal, amelyben nincs elfogadva, hogy „a megszabadulás jó”. Élni is lehet jól, a lehetőségekhez képest szabad emberként. De akkor sem az a legfontosabb, hogy mennyit éltél, hanem az, hogy milyen körülmények között mit tettél, s mit tehettél volna. Weöres Sándor írja: nem az a fontos, hogy megtaláld a célod az életben, hanem az, hogy a célod találjon meg téged. Tudomásul kellene venni végre, hogy az élet nem a szerzésről szól. Mert a koporsón nincs csomagtartó.
– Ahogy a halotti ruhán sincsen zseb.
– Ez nagyon szép, ezt viszont még én nem hallottam.
– A Talmudból való.
– És nem azt kell ismételgetni a gyereknek, hogy ne félj, mert ebből csak az derül ki, hogy az apja is fél. Kérdezni kell őt, rávezetni, természetesnek lenni. A gyerekek sokkal tisztábban látnak, magam is sokat tanultam tőlük. Moldáviában a temetőkben a sír mellett van egy asztal és egy pad. Azon terítenek meg halottak napján és húsvétkor, a gyerekek is segítenek, visznek gyümölcsöt, húst, édességet és bort. Nagyon bőségesen visznek, mert bőven akarnak hagyni az elhunytnak is. Persze, mindenki tudja, hogy az nem a holtaké lesz, hanem az élőké, mert a szegények ilyenkor eljönnek érte, és összeszedik. Én most szeretném bevezetni, hogy Miklós síremlékéhez szőlőt, almát, bort, diót, mogyorót és szekszárdi bort viszek ki, és kínálom a rokonokat, barátokat, ami pedig bőségesen megmarad, mind otthagyom. Ha elviszik a szegények, akkor az övék lesz. Ha ott marad, majd megeszik a rigók. Farkasréten sok a mókus, örülnek majd a mogyorónak. Eddig is vittem ki pogácsát és bort, de most mindenféle földi jót.
– Nem botránkoztak meg a pogácsa és a bor láttán?
– Nem. Képzelje! Egyszer az történt velem, hogy egy síron éppen rendezgettem egy nagy gyümölcshalmot világításkor, mikor az egész város kinn volt. Jött egy kisfiú a családjával, kezében elemlámpa volt, s hogy jobban lássak, megkértem: „Világíts ide!” Ahogy a fénycsóva ráesett a gyümölcshalomra, a fiú meglátta a fényben csillogó szőlőfürtöket, önkéntelenül felkiáltott: „Ez jó, ez jó!” Egy igazi apának modellt kell nyújtania, jó modellt, azt kell mondania a fiának, hogy ha én eltávozom fiam, te akkor sem veszítesz el egészen, mert én veled maradok, kapcsolatban leszek veled, mert én szeretlek téged, és értem akkor már ne aggódj, mert nekem akkor már nem fáj semmi, nekem ott jó lesz.
19 óra 37 perckor léptem ki Polcz Alaine-től, az ORFI-ból. 20 óra 8 perckor apám hívott, azt kérdezte, hol vagyok. Mondtam, hogy a mamához megyek a Sportba, itt ballagok már a Márvány utca és a Győri út sarkán, háromszáz méterre a kórház kapujától. Apám azt mondta, fordulj vissza fiam, meghalt a mama, pihenj te is. Bementem mégis, mert nem lehetett visszafordulni, egyirányú volt a járda. Néztem a vizes flaszterre hullott sárgásvörös juharleveleket. Megnéztem a mamát, imádkoztam mellette.

19 óra 25 perckor állt be a halál. Azokban a percekben a nagymamámról is beszéltünk Polcz Alaine-nel. Jó lett volna itt lenni mellette, de most már ő van mellettünk. Mikor a halála előtti éjszakán még beszélni lehetett vele, néhány másodpercre kinyitotta nefelejcskék szemét. Azt mondtam, szép álmokat, nagymama. Mielőtt a kórteremből kiléptem, azt mondta: „Szép álmokat, nektek is, viszont.” Ez volt az általam hallott utolsó mondata. Amikor a fiamnak másnap reggel elmondtam, hogy este meghalt a dédnagymamája, a tízéves erre a kérdésre szorítkozott: „Mellette voltál?”

Izing Antal 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.