Konkoly Edit interjúja

– Tegnap volt a záróbuli a felnőtt hittan közösségnek. Szalonnát sütöttünk, énekeltünk jól éreztük magunkat. Eljött egy lány, aki épp akkor ment el apácának, amikor idekerültem. Csodálkozott, hogy milyen jó hangulat van. Amikor még itt volt, egyesek fúrták egymást.

– Azóta mi történt?
– Először iszonyúan bántott a helyzet, hát megpróbáltam mindenkivel emberi kapcsolatot kialakítani. Az lett a vége, hogy néhányan összezavarodtak, nem tudták, melyik oldalon állok. Egy idő után egy dolog vezérelt, jól szerettem volna érezni magam a közösségben. Amikor új egyházi képviselő testületet választottunk, megkértem néhány embert, hogy ne jelöltesse magát, mert úgy éreztem, nem tudok velük dolgozni. Akkora már túl mély sebeket ejtettek egymáson.

– Mi a feladata az egyházközségi testület tagjának?
– Idekerülésem után vált világossá az egyházközségi testület számára, hogy a játék arról szól, ki mit dob bele a közösbe, és ki miért dolgozik. A feladat tehát a szolgálat. A mostani testület jól működik.

– Itt a plébánián a szobában, ahol ülünk, szent képek vannak a falon, de középen egy hatalmas biliárdasztal. Első látásra túl nagy a kontraszt.
– A múltkor még nagyobb volt. Levettük azt a nagy képet, mert oda vetítettünk, miközben ment a karaoke.

– Énekeltek?
– Az a gyerekek kedvence. A biliárdasztal úgy került a szoba közepére, hogy nem sokkal azután, hogy Bicskére kerültem, becsöngetett közösségünk egy tagja a plébániára. Azt mondta, hogy szeretne adni valamit, ami a közösségnek fontos. Nem pénzt adna, hanem venne valamit. Egy kicsit gondolkoztam, aztán azt mondtam, jó lenne egy biliárd- és egy csocsóasztal. Felmentünk Pestre, és megvette. Sok pénzt áldozott érte.

– Miért pont biliárdasztalt szeretett volna?
– Nem tudtam akkor más alternatívát, amivel közösséget lehetne teremteni itt, Bicskén, mint a játék. A közös játéknak emberformáló ereje van.

– Közös kirándulásra, közös elmélkedésre nem gondolt?
– A kirándulás is jó ötlet. Most sok falu tartozik hozzám, előfordul, hogy egy-egy helyre csak kéthetente jutok el misézni. Addig igeliturgia van, amit világi lelkipásztori kisegítők tartanak. Bicskén azonban hétvégén két mise is van. Azt gondoltam, hogy szeptembertől a szombati napomat az egyházközségen belüli kisebb közösségekkel: a cserkészekkel, a ministránsokkal, a rózsafüzér társulattal és a többiekkel töltöm. Akár az esti istentisztelet látszólagos hátrányára, mert hiszen ezek az alkalmak szintén istentiszteletek lesznek, legfeljebb nem a templom falain belül. Kirándulások, közösségi programok várnak ránk. Bármit csinálhatunk, a lényeg, hogy együtt legyünk.

– Mit történik az együttlétek alatt?
– Isten legfontosabb tulajdonsága, hogy szeret. Nekem, az embernek a legfontosabb vágyam, hogy szeretve legyek. Azt gondolom, hogy Isten szeretetét megtapasztalni másokon keresztül lehet. Ezeken az alkalmakon erre lehetőség nyílik. Ha szomjas vagyok, odajönnek hárman, hogy megkínáljanak, ha elfelejtettem szendvicset vinni, négyen adnak a sajátjukból, hogy csak a legegyszerűbb dolgokat említsem. A szeretetet emberek közvetítik, de az Istent nem lehet kihagyni belőle. Meggyőződésem, hogy a szeretet semmilyen szinten nem tud megjelenni Isten nélkül. Mindegy, hogy valaki hívő, vagy nem hívő, a szeretet Isten nélkül nem működik.

– A Tao Te King-ben van két mondat, miszerint „szent ember szíve gazdátlan szív. Az ég alatti zűrzavart teszi szívévé”. Ez nem azt jelenti, hogy nem szabad senkit szeretnünk, mert csak akkor tudunk mindenkit szeretni?
– A főiskolán a cölibátusról azt is tanultuk, hogyha nincs a papnak felesége és gyereke, akkor szabaddá és nyitottá válik az egész világra. Hogy nincs feleségem és gyerekem ez kétségtelenül nagyobb szabadsággal ajándékoz meg. Jónéhány barátom van, akik házasságban élnek, és valóban, nekik egyezkedniük kell a párjukkal, ha el szeretnének menni néhány napra motorozni. Hogy nyitottabb lenne a szívem, mint mondjuk egy görög katolikus kollégámé? Nem hiszem. Nagy Konstantin 313-ben hozta meg a vallásszabadsággal kapcsolatos rendeletét. Attól kezdve nemhogy nem üldözték a keresztényeket, hanem sikkes dolog lett kereszténynek lenni. Akkor kaptál jó állást, ha keresztény voltál. Rohamosan megnőtt a keresztények száma, a keresztény közösségek felhígultak. A papi és a püspöki funkciók is sokkal inkább állami tisztségek lettek, amelyek nagy vagyonnal jártak. A papság egyre több mindennel foglalkozott, kezdték eredeti hivatásukat elfelejteni, azt, hogy a Jézust közel vigyék az emberekhez. Ennek szerettek volna véget vetni azzal, hogy a szerzetesi életeszményt tették kötelezővé a világi papság számára. A szerzetesség három dolog köré épül, úgymint az engedelmesség, szegénység, tisztaság.

– Úgy tudom, az egyház megalakulása után négyszáz évig nem követelte meg a papoktól a cölibátust, bár nálunk még István király korában is intik a papokat, hogy most már tényleg hagyjanak fel a nősüléssel. Azt gondolja, lesz belátható időn belül változás a cölibátus tekintetében az egyházon belül?
– Úgy gondolom a katolikus egyháznak, az idők jeleit figyelembe véve, újra kell fogalmaznia ebben a kérdésben álláspontját. Sokszor tapasztalom, hogy családos emberek is kiváló karizmákkal rendelkeznek ahhoz, hogy alkalmas papjai legyenek Istennek.

– Most hogy érzi magát Bicskén?
– Azóta érzem jól magam, mióta nem vagyok egyedül. Sok erőt kapok a bicskeiektől is, a közösségektől. Persze néhányan változatlanul elégedetlenek velem. Három okot is szolgáltatok arra, hogy bántsanak. Az első maga a hivatásom. Papnak lenni stigma. A pap megszólít, létkérdésekkel szembesít, mint miért élek, mi a halál, mi az oka a szenvedésemnek, hiszek-e, szeretek-e. Egy pappal való találkozáskor feljöhetnek az addig elnyomott, elodázott kérdések, ami igen kellemetlen lehet. Egyszerűbb, ha kikerülöm a találkozást. A másik a vezetői szerep. Minden vezető konfrontálódik, óhatatlanul bánthat valakit. A harmadik a viselkedésem, sokan nem értik miért szól a zene a plébánián éjjel tizenegykor? Vagy éppen miért tegeződöm sokakkal?

– Úgy érzem, természetesen él. Mindig volt önben bizalom?
– Ez nagyon izgalmas kérdés. Mentálhigiéné-szakra járok, most fogok diplomázni. Azért iratkoztam be, mert a teológián hat éven keresztül rengeteget tanultunk az Istenről, de az emberről alig valamit. Hadd szemléltessem Jézus egyik példabeszédjével a helyzetet. Elindul a magvető vetni, a mag az Isten igéje, a szántóföld, ahová hull. A magról mindent megtanultunk, de a földről semmit. Sokszor bejött valaki a plébániára, mert bajban volt. Beszélgettünk, de amikor elment, éreztem, hogy nem tudtam segíteni. Kihullott a mag. A mentálhigéne- szak három éve a földről szólt. Megtanultuk, hogy az tud máson segíteni, ki önmaga már nem szorul akkut segítségre. Ha bent vagyok a gödör alján, bemászhat ugyan valaki, és akkor már nem leszek egyedül, de még mindig lent leszünk. Harminc évesen kezdtem el magamat megismerni. Addig azt gondoltam, nagyjából rendben vagyok, hiszen hat évig teológiát tanultam, öt évig gyakoroltam a hivatásomat. Aztán egyszer csak kiderült, vissza kell mennem a kezdetekig, hogy kiderítsem, ki vagyok én. Ezen az úton elindulni borzalmasan nehéz volt. Az önismeret: nehéz, ugyanakkor nélkülözhetetlen út és kaland egyben, amelynek csak akkor lesz vége, ha meghalunk. Mindezt azért mondtam el, mert az önismeret útján találkoztam a bizalom kérdésével.

– És?
– Gyermekkoromban sérültem bizalom tekintetében.

– Meg lehet tanulni újra bízni?
– A bizalomhoz bátorság kell. Képessé kell válnom arra, hogy belemenjek egy kapcsolatba, amelynek akár kudarc is lehet a vége. Ehhez belső erő, energia kell, hiszen valószínűleg belefutok olyan kapcsolatba is, ahol megélem a bizalmat, és olyanba is, ahol nem. A bizalmat azonban csak úgy tudom visszaszerezni, ha újra átélem, hogy valakiben bízhatom, hogy az a valaki nem csap be. Ennek az élménynek a megszerzéséhez kockázatot kell vállalnom. Nem lehet tutira menni.

– Mitől is félünk?
– Mindegyikünk alapvető szükséglete a szeretve levés, és a közösségben levés. E kettő hiánya riasztó. Egyedül nem lehet kereszténynek sem lenni. Ez nem úgy működik, hogy elmegyek a templomba, imádkozom, aztán hazamegyek, és utálom a szomszédom, meg egyébként sem barátkozom senkivel. Ha nincs közösségbe kapcsolva az életed, nehezen tudsz szeretni. Ezért vannak ezek a játékok is a gyereknek.

– Úgy tudom, a nyár végén Argentínába megy az Iguazu vízesésnél lakó indiánokhoz. Miért is?
– Először csak maga az út, a kaland érdekelt. Most már szeretném magam egyedül is kipróbálni, és maga az utazás is kihívás lesz. Egy hónapig egyedül leszek, nem találkozom a barátaimmal, nem lesz telefon, internet, semmi. Csupán Varga Jánossal, azzal a magyar verbita szerzetessel fogok majd kommunikálni, aki meghívott. De ő sem lesz velem állandóan, végzi a dolgát. Egyedül lenni, gondolkodni, tanulni és megújulni szeretnék.

– Ön is fog téríteni?
– Ezt a szót nem szeretem, mert erőszakosságot érzek benne. Isten szeretetét nem lehet senkire kényszeríteni. Felajánlani lehet csak, ahogy Jézus is tette. Csupán jelenlétemmel szeretném közvetíteni Jézust. A szavak itt nem segítenek, az indiánok nyelvét nem ismerem. Talán újra a játék lesz a közvetítés és szeretet nyelve. De azért is megyek, mert kíváncsi vagyok az egyházam másik arcára. Argentínában, az őserdőben nincsenek ezer éves tradíciók, sokszor már üres vagy megkövesedett formák, melyek az európai egyházra sokszor jellemzőek. Odakinn remélem, életet tanulok.

Forrás: Magyar Nemzet Online

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.