A mi óvónénink fiatal volt és olyan tiszta, mint a hófehér köpenye. Nem tudtam meg soha, hogy egyedül csodálom-e a csoportom fiúi közül három éven át hosszú, fekete haját és az arcát, de nem is érdekelt, hogy mások mit gondolnak, én tudtam, mit gondolok, láttam amit láttam és ez nekem elég volt.

Azt pedig hogy (nem tőle, de) én kaptam jelül a magyar zászlót három évre - az tejszínhab volt a kakaón a kék műanyagpohárba.  De tulajdonképpen úgy éreztem, hogy ki kaphatná más a magyar zászlót, mint én?! Arra nem is gondoltam, nem akartam, hogy ezt dobta a gép, mint másnak például a hajót.
Emlékszem a nevetésére, a fogsorára, a szemeire, a tekintetére, mintha itt lenne előttem. Vele nevettünk. És azok emelkedett percek voltak. Engem az egész óvoda kezdetben csakis az emeleti kilátás miatt érdekelt ott a templomnál, ahogy viszonylag nagy volt a fogalom és a tehergépjármű-forgalom meghatározó részese volt apukám is, akit figyeltem volna valamelyik az ablakból, hogy elmondhassam este: láttalak, fater, láttam, mit vittél a platón. (Nem fateroztam - a szerk.) De nem lóghattam az ablakban. Mert az óvoda igazi neve kis-iskola. Preschool - ahogy a hanyatló United Kingdomban is mondják - például Cambridge városban, ahol van is olyan pajtásom, aki preschool-ba járt.  És ott tanterv van. Nálunk is volt biztos.   
Sokat jártunk a térre is. A játszóra. Az nagyon jó volt. Olyankor mögötte vagy előtte vonultunk. Sokaknak köszönt- köszöntötték. Mindenki mosolygott ránk. Volt olyan, hogy mi hasalhattunk árnyékban a fűben csillogó köveket forgatva és a haladó  autók alvázát figyelve. És azt szeretném még mondani, hogy később egy utcában laktunk, az Aradiban ahonnan - még Marx K. utca korában - én önállóan bejárni kezdtem a benti oviba zöld-sárga műbőr általvető uzsonnatáskával. A kép már ballagási. Már nem tudom miért, de nem fehér felsőben érkeztem, hanem matróz pólóban. Ezért teljes joggal meg is kaptam a magamét. És a képen mellettem áll.  És mi olyan igazán nagyot sosem beszélgettünk felnőtt korunkban, talán csak azután néhányszor, amikor egyszer nagyon messziről hazaértem és Ő is hazavárt.  De köszönéskor mindig azt éreztem: örül, hogy lát és örülök, hogy látom. "Mindig ugyanazt látom benne" - gondoltam olyankor. Benedek Ignácné Terike maradt nekem, aki volt. Gondoltam akkor. Gondolom most. 

Nagyon-nagyon fáj. Nagyon fiatal volt még a halálhoz. Családjának, unokájának nagy szüksége lett volna még rá. Sokan szerették. Egy barátnőm azt mondja: mindig öröm volt vele találkozni és együtt gondolkodni. 

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.