A Bem apóról és Szent Lászlóról elnevezett bicskei utcák sarkáról észleltük először a patakmeder kotrását végző munkagépeket, körülöttük a nád bézsszíne, mögötte a Galagonyás sötétebb alapszíne a különböző színű homlokzatú présházakkal és ajtajaikkal. 

A Dunába tokolló Váli-víz medertakarítása kicsit alaposabb lesz, de hát ez érthető is, hiszen akkorára tud duzzadni, hogy itt is kapkodjuk a fejünket, mert a beletorkolló patakunk is kilép medréből.
Nem teljesen értem én ezt a felcsúti Szent Ilona szigetet. A "hullámtörőt" és a csónakázó tavat.
Az a "tómeder" eredetileg záportározónak épült. Ez el is hangzik hivatkozásképpen, hogy már régi terv. Vagyis nagy eső esetén telt volna csak meg vízzel, tározási, késleltetési funkció szükségessége idején.
Ha sziget, ha csótó, az folyamatos nyílt vízállást feltételez vagyis azt, hogy semmi gond nem lehet. Ez a tavas história viszont megszünteti, de legalább is korlátozza az eredeti feladat biztosítását.
Annyiból érthető, hogy régen volt nagy eső, régen volt nagy víz, de azért azt tudni kell, hogy a felcsúti főutca és a környező vízgyűjtő befogadója mind a Váli-víz, amiről fent már megjegyeztük, tud akkorát duzzadni, hogy a Felcsút előtti településeken is gondot okozhat. Mert pl. a mi patakunk is biztosítja a csapadékvíz jelentős részének elszállítását, hogy aztán a Váliba torkolljon, amibe olyankor nem tud..
De most néhány milliárdért rehabilitálják a Váli-vizet és a Szt. László-patakot is (előbbit kicsit jobban), ami valóban szükséges, szakmai lépés. De ezzel minden természeti havária lehetősége nem szűnik ám meg felsőbb parancsra... 

ia

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.