(1971-ben jelent meg a pécsi Jelenkorban. Unger Anna, köszönjük, hogy felhívtad rá a figyelmet) 

BÚCSÚ  

Herceghalom után számlálni kezdtem a vasúti pálya hajlásait (addig is van belőlük bőven). Eddig, nyolc esztendőn keresztül szinte belém rögződtek az emelkedők és horhosok, most mégis számolom őket. Kutya dolog, ha az ember végképp elmetszi élete egy szálát. Azt a szálat sosem lehet összeilleszteni többé. Most jöttünk ki az első völgyecskéből. Jobbra jókora juhhodály, balra kis házacskákat rejteget a völgykatlan. Behunyt szemmel is ismerem ezeket a szerény kis épületeket. A másik oldalon teljesen belefeledkeztek az ultiba. Az egyik kártyázót régóta ismerem : vasutas, az állomás mellett lakik. A másik talán tovább utazik Szárig, esetleg Tatabányáig. Füstölnek, mint a kémény. Halvány irigységfélét érzek: én sosem tudtam a számban tartani a cigarettát, úgy, mint ők. Csípte a szememet iszonyúan. - Elfogom ám, apuskám! A vasutas most égnek emelt kézzé változik. - Ezt? Soha életedben! Ez már a harmadik völgy. Utána minden eddiginél nagyobb ívben kanyarodik a vonat, s az ember szinte belekábul a bicskei halastavak ezüstös csillogásába. A sínek valósággal kettévágják a szélesen terpeszkedő falut. Azt mesélik, hogy az újtelep helyén régen mocsarak voltak. Csomagot nem hoztam. Elég teher magamat cipelnem. Most mélységesen átérzem a „nehéz szív" kifejezés valóságtartományát. Az enyém most átkozottul nehéz, mintha kilós súlyokat akasztott volna rá valaki. - Pihengetünk, pihengetünk? - A vasutas nyúl a táskájáért, és közben új cigarettát sodor. Soha annyi „sodró", mint a vasutasok között! Morgok valamit válaszképp, és a másik irányban indulok leszállni. Miről is tudnék vele most beszélgetni? Az unokájáról? Akit tanítottam s talán nem is látok többet? Mintha menekülnék valaki elől. Máskor meglehetősen lassan mászom fel a vasútpart oldalában, most szedem a lábam. Itt, a két temető között, amelyek úgy állnak szemben egymással, mint két szomszédvár, minden csendes. Vagy száz métert megy az ember a fák között, aztán hirtelen kiszélesedik a térség. Ez már félig-meddig a faluközpont. Egyik oldalon ócska boltocska, mellette a nevezetes Szűcs-kocsma, amely csak akkor üres, ha zárva tart. Egyszer láttam egy embert, aki kitántorgott a füstből, és öt percig egyfolytában adta ki magából a sört. Hogy mennyit ihatott...? A másik oldalon már új „intézmény": maszek zöldséges. Annak idején innen hoztam Pestre a gyümölcsöt, zöldséget, mert szebb volt és olcsóbb. Még néhány lépés, és hirtelen szembetalálom magam második otthonommal, a régi polgári épületével. Láttam idegennek, láttam hívogatónak, láttam otthonosnak. Most szemrehányóan nézi a tékozló fiút, aki másutt próbál szerencsét. Három- vagy négyszáz gyereknek építették annak idején. Büszkén emlegetik, hogy idejárt valaha Biáról Juhász Ferenc is. Most ezerháromszázán használják, vagy talán még többen is. Néha-néha bizony csak a KÖJÁL jóindulatán múlott, hogy év közepén nem adták ki a szünetet. Fél tízre várnak a Művelődésügyi Osztályon. Még majdnem negyed óra! Úgy illik, hogy az iskolától is elbúcsúzzam. 119 A sötét folyosókon — istenem, azok a téli kerengősek! - visszhangoznak lépteim. Vigyázat, kicsit csöndesebben! Nem kell érzékenykedni! Csak semmi jelenet! Itt, ebben a teremben tanítottam először. Ezt a furcsa, kesernyés szagot sosem lehet elfelejteni. A padokon vastag porréteg ülepedett meg. Az elsőbe leülök egy pillanatra. Ülök a padban, és várom, hogy szólítsanak. Szeretném magasra tartott kézzel elkiáltani: „Jelen!". De nem szól senki. Egyre erősebben tűz a nap. A nagymutató vészesen közeledik a fél tíz felé. Indulni kell. Még egy utolsó pillantás. Nagynehezen kikászálódom. Várom, hogy a folyosón nekem rohan egy gyerek. Vagy hogy egy másik a nyakamba ugrik. De a folyosó csöndes. Még egy utolsó pillantás, s lassan besétálok azon a nagy, kitárt kapun, amely jövőmet jelképezi. A végét még nem érzékelem. De azt könnyeimen át is látom, hogy amit magam mögött hagytam, nagyon szép volt. . . „ITT SZÜLETTEM" Amikor Jakab István László megírta Bicske történetét, hosszú, hosszú lapokon keresztül a táj múltjával és természeti adottságaival foglalkozott. Engem mindig a táj jelene, tehát azok az emberek érdekeltek, akik itt élnek, s ezeken a kicsi, szűk kapukon indulnak el korán reggel, hogy háromnegyed-egy óráig rázassák magukat a tovasikló vonatokon, s már ugyancsak alkonyattal térnek vissza. Akkor hamar átöltöznek, bevágják a vacsorát („estebéd" az, nem vacsora!) és szöszmötölni kezdenek a kis kertben, vagy az udvaron, vagy a ház elejében. A helyi kisüzemek olykor munkaerőgondokkal küzdenek. Mégsem tudják elhódítani az ingázókat. Persze az ingázásnak is megvan a maga varázsa, s aki egyszer, évek hosszú sora után, leszáll a vonatról, még hosszú ideig izmaiban, idegeiben érzi a távoli messzeségek hívását. A lakosság jelentős része mégis itt talál munkaalkalomra. A régi nagybirtokok helyén most egy remekül működő tsz (a Rákóczi) és egy meglehetősen sok válságot megélt állami gazdaság üzemel. Persze azért nem olyan egyszerű a dolog. Mert a tsz akkora területen gazdálkodik, amelynek a végére sem lehet ellátni, és bizony olykorolykor parlagon is marad egyik-másik nyúlványa. Az állami gazdaságban viszont azok a mezőgazdasági cselédek tömörültek - minden nélkül - , akik régen az Eszterházybirtok földbe süllyesztett cselédlakásaiban (most is megvan sajnos némelyik) várták a lefekvésre jelt adó alkonyatot. A tsz-ek most az új nagybirtokosok. A munkaegység értéke meghaladja az ötven forintot, a háztáji is hoz jócskán (talán túlzás, de milliomosokról suttognak a faluban), s mégis van az emberekben valami kimondatlan gondolat: tulajdonképpen mi is az értelme a szerzésnek, gyűjtésnek? .................................Tán igazuk van az ujjongó verebeknek, ha sárga hasukat a porba levágják, nincs innen út tovább! - fogalmazta meg ezt a pesszimista alapérzést negyven évvel ezelőtt egy bicskei születésű költő. Forgács Antal. (Emléktáblája ott látható a róla elnevezett kollégium falában, s amikor felavatták, bizony sokan hördültek fel, „ki az a Forgács?" Érdekes: ez csak a bennszülötteket jellemzi. A napi utazók új és új hatásokat szívnak magukba, s ha lassan is, de ők alakítják a falut, és nem az őket.) — Jó föld ez itt? — kérdeztem egyszer Nagy Sándort, akit úgy kedveltem, mint legkedvesebb barátomat, pedig csak a vonatozás sodort bennünket egymás mellé. Nagyon szerettem őt hallgatni, mert józan, logikus ésszel sorolta mindig a tennivalókat. Ha jól sejtem, a Járási Tanács Mezőgazdasági Osztályán dolgozott. Sokszor az ötórás vonattal jött ki Kelenföldről, mert iszonyúan szerette a földet és a munkát. 120 - Jó. És ha tényleg korszerű mezőgazdasági, nagyüzemi művelést honosítunk majd meg, akkor még jobb lesz. Igen, még ma is megvan a messze elnyúló határ, itt-ott szénaboglyákkal csipkézve, mint Forgács Antal korában: Morgó szél táncoltatja fölötted az ágat és gyönge esti színbe pólyálja mögötted a bokrot. Kertek aljában pislog a csend, kazlak árnyában ébred az este, s mint kísértetek merednek a riadt jegenyék. Aztán a Szent László patak, amely a költő szerint „derűs volt, mint a boldogok, / s lágy volt, mint egy kerevet, / a patakot szerettem én / s a patak szeretett". A mai gyerekek ugyanígy szeretik a kis patakot, amely azonban tud kegyetlen és félelmetes is lenni. Első vagy második bicskei évemben verték félre a harangokat, mert kilépett medréből és elöntötte a mélyebben fekvő házakat. A vízzel különben is sok baj van. Ha az ember a csapot nyitná, vörösesbarna lé böffen, aztán csend, sokszor délután ötig is. Nagymosás közben ott marad a ruha, csak a fél család kap levest, és ehhez hasonló örömök várnak a bicskeiekre. S ha még csak olykor-olykor lenne így! De napról napra, óráról órára ott lebeg fölöttük Damoklész kardja. A Fejér megyei Hírlap riportere egyszer megkérdezte dr. Sass Józsefet, a Nagyközségi Tanács vb-elnökét, hogy ha egyszer interpellációt intézne saját magához, mit kérdezne elsőnek. „Hogy mi van a vízzel" - válaszolta az elnök. Mert hát ő sem tud azok helyett dolgozni, akik meglehetősen szakszerűtlenül kezelik a berendezéseket, s az is az igazsághoz tartozik, hogy korszerűtlen, elöregedett berendezés ez. A víztársulás ... - igen, az sok gondot megoldana. De a bicskeiek nehezen mozdulnak. Emlékszem, egyszer a környékben portyáztam, s Újbarkig jutottam, egy hosszú-hosszú árok mellett, amelyet az ott élők - lehetnek vagy háromszázan - ástak ki társadalmi munkában, csakhogy legyen Szárról vizük. Ha Bicskén árkot kellene ásni, kirendelnék a pedagógusokat, a pedagógusok pedig a gyerekeket... Az igazság kedvéért azért el kell mondani, hogy mégis a táj, a tavakkal és patakokkal csipkézett romantikus vidék adja Bicske fő lehetőségeit a jövőben. De ez még elég messze van. ALVÓVÁROS? Már említettem: rengetegen járnak el. Részben azért, mert Bicske képtelen lenne munkaalkalommal ellátni minden lakosát. Le-letelepszik itt egy-egy kisüzem, egy-két fiatallal gyarapszik a tsz és az állami gazdaság, a nagy többség azonban utazik. Utaznak reggeltől estig és estétől reggelig. Itt sosem üres a vonat. S mert három műszakban dolgozik a legtöbb budapesti és tatabányai üzem, még az éjféli és hajnali vonaton is nehéz akár egy tűt ledobni. Évről évre olvashatjuk, hogy a MÁV mindent megtesz a zsúfoltság csökkentése végett, de bizony a dolog nem olyan egyszerű. Amikor sokan utaznak, akkor zsúfoltak a vonatok. Milyen jó volna, ha a menetrendek készítői egyszer négy-öt óra tájban utaznának Kelenföldről Tatabánya felé! Egyszeriben ráébrednének, hogy még sokat lehetne tenni a kulturált utazásért! Bicskén aztán kis ágakra szakad az utazók nagy folyama. Akik a kisállomáson szállnak le, az Újtelepre tartanak, és szidják az egeket, mert a sorompó bizony próbára teszi türelmüket. Aztán itt szállnak le azok is, akik a falu központjában laknak, vagy kifelé, Mány irányában. A maradék a nagyállomás kavicsát koptatja. Az öreg épület előtt ott állnak indulásra készen az autóbuszok, amelyek Csabdi, Vértesboglár, Mány és a messzebb fekvő vidékek felé röpítik őket. Mert bizony röpülnek, ha haladásuk sebességét a Bicske és Székesfehérvár között közlekedő vonatéval hasonlítjuk össze. Ez a szerencsétlen, kivénhedt alkotmány több mint két óra alatt cammogja meg az ötven kilométeres távolságot. 121 Különben a bicskeieknek nagyon fáj ez az ctven kilométer. Azt mondják - nem is oktalanul hogy aki messze esik a megyeszékhelytől, az messze van a megye pénztárcájától is. Sosem készítettem kimutatást arról, milyen arányban alakulnak a megyei beruházások, az biztos, hogy a nyolc esztendő alatt alig-alig látogattak Bicskére a vezetők, legalábbis nem nagyon láttuk őket. Amikor valamelyik iskolába szakfelügyelet érkezik, az is igen nehezen végzi munkáját, hetes kiesésekkel, mert Fehérvártól Bicske - a világ vége. „Ha Budapesthez tartoznánk, bezzeg ..." — így sóhajtoznak mindazok, akik meg vannak győződve róla, hogy Bicske mankó nélkül nem fejlődhetik. Pedig ... Ez a pedig persze egy kicsit messzire vezet. Mindenekelőtt oda, hogy Bicskén nagyon nehéz lesz valaha is egységes tudatot kialakítani. Épp azért, mert a lakosság nagy része egzisztenciálisan nem kötődik ide, a felnövekvő generációk pedig már lelkileg is alig-alig. Az általános iskolások még haboznak, hogy a Vajda János Gimnáziumba menjenek-e, mert utána otthon is próbálkozhatnak valamivel. A végzett gimnazisták nagy része aztán kirepül ismeretlen távlatok felé szerencsét próbálni. De otthon hol is próbálkozhatnának jelenleg? A mezőgazdaságban-e, amely már megteremtette a maga ösztöndíjait, és azok mellett kötéllel sem lehetne új ember fogadására késztetni őket? Az iparba? Az itteni kisüzemekben a fizetés átlaga alacsonyabb, mint Pesten és Tatabányán. A község vezetői pedig mindent megtesznek. A múltkor például fórumot hirdettek, hogy találkozzanak a helyi lakossággal, és élőszóban válaszolhassanak a felmerülő kérdésekre. A község különböző pontjain urnákat tettek ki, hogy írásban is adjanak fel kérdéseket. S azok szaporodtak is. Aztán eljött a találkozás napja, felvonult mindenki, aki csak válaszolt, a kérdezők pedig otthon maradtak. De nem nagyon lehet egységes a tudat azért sem, mert az értelmiségi réteg sem egységes. Itt is az a nézet kísért, hogy csak a pedagógus az értelmiségi, végezzen hát ő minden tudatformáló munkát. A pedagógus pedig azt mondja: szép, szép, de hol kapok én annyit, mint egy mérnök vagy orvos, mégis nekem kell megszerveznem a kis zászlók eladásától a tisztaság napjáig az összes rendezvényeket. így hát kevés kivétellel ímmel-ámmal végzik az ilyen jellegű feladatokat. A népművelés többnyire nem is az ő asztaluk. Azt végzi a TIT (az utóbbi időben jobban) és a Járási Művelődési Központ apparátusa (ez is jobban, de itt meg cserélődik a vezető személye). Persze máig eldöntetlen kérdés, vajon a fiatalokat kellene-e megfogni, vagy az idősebbeket. A Művelődési Otthonban a fiatalokkal foglalkoztak eredményesebben. Az idősebb generáció lassacskán kikopott. Pedig h á t.. . bizony azokon a Bicske környéki pusztákon is elkelne a népművelés, amelyeket ősszel és tavasszal nem lehet megközelíteni, mert kerékagyig ér a sár. És ott a könyvtár is, amely olyan, mint a nagyfiú a kisinggel: rég kinőtte már kereteit, de mindaddig nem válhat munkája még eredményesebbé, míg fel nem épül az új Művelődésügyi Központ. Hogy oda ki jár majd? Félek, hogy akik eddig nem járnak, ezután sem fognak. Akkor pedig Bicske soha nem lesz peremváros, hanem „alvóváros" marad jóvátehetetlenül! Város? 1970 januárjától lett nagyközség, és vezetői nem szűnnek meg hangsúlyozni, hogy városi adottságokkal rendelke’zik. Érthető, a dolognak pénzügyi oldala is van. Egyelőre azért a városiasodás még a jövő zenéje, legalábbis, amíg Bicske nem tudja foglalkoztatni önmagát, aligha lehet számottevő várossá. Sokkal inkább válhatik egy üdülőterületi egység központjává. Ahhoz meg az ellátást kellene rohamosan fejleszteni. De amíg heves viták folynak minden szelet sertéshúsért, amíg csak egyféle felvágott létezik, amíg egy csavarért, vagy fél kiló kátrányért Budapestre kell utaznia a páciensnek, addig Bicske nem lesz város. Van fejlődés, nem tagadhatja senki. De azért mehetnének gyorsabban is a dolgok. Persze ahhoz az is kellene, hogy a helyi törekvéseket segítsék az országos szervek, s hogy a helybéliek ne ölbe tett kézzel nézzék, mi történik. És még mindig ott a község szégyenfoltja, a péró. 122 A PÉRÓ Nincs tanácsülés, nincs fórum, nincs két ember, hogy ne beszélnének róla. S arról a majdnem ezer emberről, aki félnomád viszonyok között él arrafelé. Reggelenként kiürül a péró. A cigánygyerekek zajló csoportban indulnak az iskola felé - nagy részük azonban nem ér oda soha, inkább megreked az árok partján, vagy valami érdekes szórakozásnál. A férfiak vizet löttyintenek magukra és rohannak a vonatra. Az idősebbek már „féljogúak", a fiatal nemzedék talán majd a munka révén megtalálja a beolvadáshoz és a kulturálódáshoz vezető utat. Pest szinte korlátlanul nyeli el a munkaerőt. . . Az asszonyok kosarakkal indulnak bevásárolni. Közben csoportokba verődnek, harsogva dicsérik vagy szidják a szembejövőket, s még a falu központja is visszhangzik kiáltásaiktól. Közben nagyon-nagyon lassan folyik a cigánytelep felszámolása. De annyi előítélet, évszázadok alatt felhalmozott jogos és jogtalan, okkal vagy ok nélkül meglévő ellenszenvvel kell itt megküzdeni, hogy eltelik bizony néhány esztendő, amig a cigányság beolvad. 1966 óta négy család épített, 19 pedig a község különböző területein vásárolt magának lakást. Ez azt jelenti, hogy 23 család költözött ki négy esztendő alatt a péróból. Hogy jöttek-e, arról nem beszél a fáma. S hogy a kimentek miképp nevelődnek át, az is titokzatos folyamat, hiszen nem is egyszer fordul elő, hogy a szomszédok a legkülönfélébb megyei és országos fórumokat ostromolták, nehogy cigányszomszédságba kerüljenek. Az is igaz, előfordult már, hogy a kulturált környezetbe telepített cigánycsalád a padló fölélésével kezdte új életét. Mégis tagadhatatlan a fejlődés. Azzal, hogy a munkaképes cigánylakosság nagy többsége munkaalkalmat keresett magának, megkezdődött a pérón belül is az átrendeződés folyamata. Mint ahogy a konszolidáció irányába mutat a Járási Rendőrkapitányság vezetőjének nyilatkozata, aki szó szerint ezeket mondta az egyik tanácsülésen: „A cigánysággal meg vagyok elégedve, mert ha a bűnözési statisztikájukat összehasonlítjuk a tíz évvel ezelőttivel, hatalmas a javulás”. A legkisebb korosztályokat kellene megfogni. Az első lépés megtörtént: cigányóvodát létesítettek. Persze, lehet vitatkozni azon, hogy miért kell külön cigányóvoda, s miért nem járhatnak a cigánygyerekek a többiekkel. Hiszen nincs külön cigányiskola! Ezzel együtt óriási lépés! És ha sikerül elérni, hegy az iskolába járók nagy többsége ne morzsolódjék le, akkor egy-két nemzedéken belül Bicske szégyenfoltja el tűnhetik. A legendák még élni fognak. Úgy, ahogy a költő fogalmazta egyik cigányversében; ezt is a bicskei „péró" ihlette: A cigányokról eddig nem beszéltem, szegényektől, jaj, istenem, de féltem, amint jöttek rongyokba burkolózva, a foghíjas kerítésnél lopódzva. Kéregettek, s árultak mindenfélét: gombát, vasszeget és óriás facsészét, hajuk között az éjszaka szikrázott, és szén-szemük ijesztően parázslóit. Gyereket esznek, tartotta a fáma, s kire ránéznek, eltörik a lába, a vérivástól barnult meg a bőrük, futottam is, ahogy tudtam, előlük. Egyszer aztán eggyel szembe akadtam, hirtelen jött, már el nem szaladhattam, csodaként néztem, eltátva a szájam, ő is rámnézett, s nem tört el a lábam. 123 Hol vannak már a rongyokba burkolt cigányok? Bicskén már kéregetni sem kéregetnek (ez is pesti szokássá vált). Inkább azzal keltenek feltűnést, hogy elegánsan öltöznek, s hogy az évszázados visszaszorítottság után elképesztő arányokban keresik helyüket a megváltozott világban. Meg kellene őket tanítani az „életvitel"-re, arra, hogy nem minden pénzt kell rögtön elkölteni, mert „egyszer hopp, másszor kopp". A viselkedés szabályait kellene oktatni a számukra, hogy nem csak övék a nagyvilág, s meg kellene teremteni köztük az összetartó kultúrát, mert jelen pillanatban nagyon kicsi a kultúrigényük, még tizenöt-tizenhat éves korukban is meséket követelnek az iskolában. Optimista lennék? Nem tudom. Míg Bicskén voltam, háromszor próbáltak cigányosztályt teremteni. Tanítottam mindegyikben. S valahogy a szívemhez nőttek az Oláh Pistik, Karcsik, a Raffael Pisták, Németh Karcsik, Poncok Jóskák - akinek bölömbika hangja elhallik a község egyik végétől a másikig - , Ilonkák. Mindegyikben valami megfoghatatlan, de nagy ragaszkodást éreztem, s romlatlan értelmet, amely adottságként él bennük, s nekünk kellene hatékony erővé formálni. És azt hiszem, az a péró sem olyan szörnyűséges már. Igaz, egyszer jártam csak benne, az is valóságos népünnepély volt, mert ilyenkor, aki csak teheti, csatlakozik a vendéghez, valóságos udvartartás veszi körül, s szerencsés esetben még a disznók is utána nyargalásznak. (Itt vannak a legszebben gondozott állatok!) Talán öt-hat épületet kellene lebontani a központban, s kicsit levegősebb lenne máris, no meg kötelezővé kellene tenni egy-két W. C. építését, mert a jelenlegi helyzet sötétségét épp a higiénia teljes hiánya okozza. Sass József szerint a probléma egy nemzedéken belül megoldódik. Estélyi Gyula szerint, aki a járási pártbizottság első titkára, kicsit hosszabb a perspektíva. Azt hiszem, neki van igaza. De szurkolok, hogy mégse a mi igazságunk teljesedjék ... A JÖVŐ Hosszú ideig azért folyt a harc bicskei viszonylatban, hogy ipar települhessen Bicskére. Most megváltozott a helyzet. Mindenki rájött — és ez is elsősorban Estélyi elvtárs érdeme - , hogy a főváros közelségével lehet kalkulálni másképpen is. Amikor Kőszegfalvi György és Bakonyi Dezső tanulmányai megjelentek Bicske lehetőségeiről és adottságairól, mindenki úgy érezte, új dimenzióban lehet és kell is gondolkodni. A képlet röviden a következő: A nagyközség két város vonzásterületében fekszik. Nyilván fölösleges itt egy harmadik ipari várost teremteni. Azt a módot kell tehát megtalálni, amelynek segítségével Bicske a két város, Budapest és Tatabánya kiszolgálójává válhatik. Ehhez pedig arra van szükség, hogy összhangba kerüljenek a gazdasági és üdülőterületi érdekek, s medrébe terelődjék a jelenleg tapasztalható spontaneitás, azaz kezdődjék meg ezen a részen egy üdülőterületi központ kiépítése. Jelenleg ugyanis az országos adottságok nem elégítik ki az igényeket. Régen elmentek az emberek a Balatonra vagy éppen a Velencei-tóhoz. De most - városból városba jutnak. A Duna-kanyarral lassacskán ugyanez a helyzet. Viszont a városi embernek már szinte parancsoló szükséglete, hogy valamilyen módon, akár rövid időre, szabaduljon a kőrengetegből. S a nagy többség nem passzívan szeretne pihenni, nem hunyt szemmel ringatózni a napfényben vagy a Duna hullámaiban, hanem szabad idejét is szeretné hasznosan eltölteni, kertecskét művelni, zöldséget termeszteni a háztartás számára, vagy a szőlőt kötözgetni, s utána ingujjban ízlelgetni a hegy levét. Nos, ezeket az igényeket Bicske és környéke jelenlegi állapotában is ki tudná elégíteni. Már csak azért is, mert aránylag könnyen megközelíthető, még gépkocsi sem kell eléréséhez, vonat és autóbusz is jön erre, úthálózata is kielégítő. S ráadásul van ennek a tájnak nagyon erős hagyományrendszere is, amelyet azonban előbb felszínre kellene hozni, tudatosítani kellene. A területrendezés szakemberei úgy gondolkodtak: tíz-tizenöt esztendő kell hozzá, hogy új üdülőterületi központ alakuljon ki Bicske környékén. A jelek - a hegyoldalakban sorakozó víkendházak, a megújuló présházak, az alkalmi horgásztanyák - azt 124 mutatják, hogy ennyi időbe sem telik és alapvetően megváltozhatik itt a táj arculata. Erre vall a rohamos spekuláció is. Az a telek, amely tíz esztendeje tízezer forintot kóstált, most ötszörösére drágult, s jönnek, jönnek szüntelenül a hiszékenység vámszedői, a spekulánsok, akik megérezték, hogy jó boltot lehet csinálni. Nagy szükség lenne itt is és máris egy intéző bizottságra, amely elejét veszi a táj kihasználásának, a rendszertelen építkezéseknek, és eldönti, melyik helyet lehet kisajátítani, melyiket nem, hol, mit kell rendbehozni, milyen vállalatokat lehet befektetésre ösztönözni a táj beépítésére. Nálunk manapság az jellemzi az üdülőterületek kiépítését, hogy elsősorban a külföldiek igényeire vannak tekintettel, így aztán számunkra hovatovább hozzáférhetetlenekké válnak. Bicske környékének épp az a jellegzetessége, hogy a mi igényeinket képes kielégiteni. Mert egyesül itt mindaz a természeti szépség és adottság, amely hazánkban megvan ugyan, de más és más területen. A hegyvidék barátai bizonyára örömüket lelnék a Szár-Újtelep-Nagyegyháza-Óbarok kerítette területben, amely a Vértes szeszélyes lankáit s a Gerecse völgyeit köti össze. Ennek a résznek jó útja, vasútja van, parcellázott, közművesített, tehát elenyésző ráfordítással kialakítható lenne üdülőterületnek. A nagyegyházi halastavak mentén pedig ideális horgásztanyákat lehetne teremteni, amire azért is szükség volna, mert sajnos hovatovább egyre szűkebb területre szorulnak. Egészen más jellegű igényeket elégíthet ki a Tükrös-Csabdi-Előhegy-E 5-ös út - Halastavak és a budapest-győri vasútvonal határolta rész. A Bicskéhez közvetlenül, közigazgatásilag is hozzátartozó Csabdi romantikus emelkedőivel, kis ráfordítással élővé varázsolható parkjaival a terület egyik legszebb része. A többi: mintegy 400 katasztrális holdnyi zárt kert és 200 kh hétvégi nyaraló építésére alkalmas telek azoknak is pompás hétvégi pihenési lehetőséget tartogat, akik a kellemes és hasznos egybekapcsolására törekszenek. A turistáskodásra vágyók bizonyára örömmel kirándulnak majd a Hegyikastélyhoz, az első magyar csillagvizsgáló romjaihoz, ahol egy campinget akár helyi erőből is lehetne teremteni. (Általában: Bicskét egy megfelelő hotellal, vagy egy ügyesen „körülbástyázott" campinggel Budapest elővárosává lehetne formálni. A külföldiek esetleg innen indulnának budapesti felfedező útjaikra, ami előnyösen befolyásolná a főváros jelenleg meglehetősen ingatag közlekedését is.) Korlátlan számú pihenőtelket lehet kihasítani a Máléhegy - Ginza-Szent Cyörgypuszta-Szent László-patakvölgy-M 7-es út határolta részből, amely alkalmas vadászatra, sok örömet nyújthat a lovassport kedvelőinek, s elképzelhető az is, hogy egy olyan autósétányt lehet itt kiépíteni, amely összeköti a területet Budapesttel és a Velencei-tóval. Ha a Szent László-patak vizét mesterségesen megduzzasztanák, körülbelül tíz kilométer hosszúságú tórendszer jönne létre, új fürdő- és horgászparadicsom. (Feltéve, hogy a szorgos vállalatok addigra nem szennyezik el még a vizeket.) S akad itt még egy híres látnivaló: az Etyeki Szőlő- és Gyümölcsgazdaság, amely sok lépést tett már bizonytalanná, sok szót akadozóvá. És végül: a váli völgy, csodálatos zártkertjeivel, az alcsúti arborétummal, zúgó erdőjével, melyet oly szépen jelenített meg Vajda János (akinek váli emlékszobájára bizony ráférne egy kis korszerűsítés, felfrissítés!). Van tehát perspektívája ennek a vidéknek. Van annál is inkább, mert a jelenlegi üdülőterületek telítődtek, s még inkább azért, mert a közeli Tatabányának egyáltalán nincs zöldövezete. De van azért is, mert olyan agilis, sokat akaró vezetők állnak itt az élen, akik tudják, mit akarnak, és tisztában vannak a lehetőségekkel. Persze a legnagyobb nehézségeket ők sem tudják megoldani, nyilván országos akarat kell ide. Mégis érdemes ráfigyelni egy pillanatra Bicskére és vidékére, mert nagy lehetőségek rejlenek benne, melyeket elmulasztani könnyelműség volna.  

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.